Hip-hop, metalcore, indie-(és egyéb)rock, electro, house, techno, trap és ami még jön. Azaz: a 2013-as év JRock, KPop és JPop szempontból elkövetett összefoglalója után következzék: minden más! Egyben, ömlesztve, töményen, rengeteg hallgatnivalóval, linkkel, videóval, mindenegyébbel. A végére pedig még egy kis adag kpop-vk-és-mindenmással is.
2013 egyébként… érdekesen alakult. Bulik szempontjából korrekt évet zártunk, rekorder Halloweennel és még egy csomó emlékezetes estével, főleg persze Pesten, de három alkalommal Szegeden is. Hazai japán koncertek szempontjából ellenben eléggé szomorkás volt a helyzet, főleg az ezelőtti egynéhány évhez képest: a sokadszor visszatérő Mono, a technoguru Takaaki Itoh, plusz a SoundOfJapan+ szerezésében DJ Sisen és a Shonen Knife. És ennyi.
Zeneileg, mármint hallgatnivalók szempontjából azonban iszonyat erős évet zártunk. Követhetetlen mennyiségű új megjelenés volt, rengeteg pokoli jó zene készült, igéretes új tehetségek sora bukkant fel, szóval ha valamire, akkor erre aztán garantáltan nem lehetett semmi panaszunk. És, akkor lássuk, hogy oldalon a három fő témánk mellett időnként fel-felukkanó egyéb műfajokban mi volt a helyzet a tavalyi évben!
Hip-hop
A japán hip-hop színtérrel kapcsolatban az az állítás igaz marad, hogy egy kicsit macerás követni, hogy mi is történik ott. Angol infó szinte sehol semmi, ami meg van, az főleg a pop felé hajló mainstreamről szól, amit meg… hát hagyjunk inkább. Pedig az underground tele van kincsekkel: rengteg tehetséges MC és producer van, ráadásul, mivel az ottani hip-hop undergroundban minden van, csak pénz nincs, ezért mindneki szeretetből, lelkesedésből űzi a műfajt és ez maximálisan át is jön a zenén. No, de vissza a tavalyi évhez: iszonyat mennyiségben jönnek ki a lemezek, melyek közt persze rengeteg a tucatkiadvány, vagy az olyan, ahol egypár nagyon eltalált darab mellett jellegtelen töltelékszámokkal van tele az album, ráadásul a fenti okok miatt nagyon könnyű lecsúszni egészen kiváló kiadványokról, de alább megpróbáltam néhány olyat összeszedni, amit érdemes meghallgatni és amelyek valamilyen szempontból jól reprezentálják a színteret.
De előbb még annyi, hogy ez az év még az előzőnél is inkább szólt a generációváltásról. A régi nagyok, vagyis az ezredforduló környékén és azelőtt felbukkant előadók, akik hosszú-hosszú éveken át meghatározták a színteret, szinte mind hallgatásba burkolóztak, azonban a helyüket mostanra átvette egy újabb, az utóbbi négy-öt évben megerősödött generáció, valamint folyamatosan, megállíthatatlanul jönnek fel a fiatalok és ennek köszönhetően hihetetlenül friss, izgalmas és életteli a japán hip-hop manapság.
* B.D.: Balance – 2012-ben nálam a B.D. féle Illson volt az év hip-hop lemeze. Azóta emberünk leszerződött a Universal kiadóhoz és az újabb albumon ezt érezni is: nem nagyon vannak az elődöt annyira kiemelkedővé tevő elborultabb, furább alapok és eltünt a hamisítatlan underground hangulat is. Ami maradt: az egyik legjobb hangú rapper, hibátlanul összerakott alapok, gondosan megválogatott közreműködők (ahol a két nagy veterén, Nipps és Macka-chin jelen van, ott azért nagy baj garantáltan nincs) és jófajta, nyugisabb belassultabb hip-hop. Határozottan más lett mint az Illson, de a maga módján nagyon jó ez is.
* Macka-Chin meets Grunterz: Incompleteness Theorem – És ha már Macka-chin. Az egykoron a legfontosabb MC kollektívának számító, de mára szétesett Nitro Microphone Underground már régebben is jópár hátborzongatóan jó szólóalbummal előrukkoló ex-tagja sok év után adott ki végre újra saját anyagot. Ezúttal az újonc Grunterz duóval társult, de az igazat megvallva, annyira tapinthatóan minden pillanatban ott van az eltéveszthetetlen Macka-chin érzés, hogy tőlem aztán szimpla szólólemez is lehetne. A tőle megszokott, egészen fura, egyedi hangulatú, lassan hömpölygő alapok, azonnal felismerhető hang és stílus, hibátlanul felépített szerzemények… lazán top 5 a saját kategóriájában. Meg egyébként is. (Egy kis ízelítő)
* Mega-G: Original Soundtrack From The M.E.T.S. Life – a rövid pályafutása alatt is nagyon komoly elismerést kivívó Juswanna duó egyik ex-tagja második szólólemezével (és az ahhoz kiadott, folytatásként is felfogható remixlemezzel) nagyon odatette magát, a súlyosabbfajta, belassult, tipikusan tokiói stílusban. Vagyis mostanra kiderült, hogy, ahogy egykori csapattársa Messiah The Fly, úgy szerencsére ő is méltó módon viszi tovább a Juswanna örökségét.
* Senninshou (仙人掌): Be in One’s Element – Erős a verseny, de ha mindenképpen meg kellene nevezni az év legizgalmasabb hip-hop lemezét, akkor lehet erre esne a választás (a Macka-chin album hibátlan, de tőle ez az elvárható minimum, szóval ott nem volt meglepetés). Mesteri abstract hip-hop szóló debüt a Monju és a Down North Camp tagjaként, plusz számtalan előadó lemezén közreműködő vendégként a köztudatba került Senninshou-tól. Az alapokért az underground színtér legjobb újgenerációs producerei közül kettő (16flip és Gradis Nice) felelt és ha ez nem lenne elég, még egy remixlemez is készült hozzá később, amin pedig Nasty Ill Brother Sugi és a nálunk is sokat emlegetett Budamunk piszkálta meg az ütemeket.
* Budamunk: Blunted Monkey Fist 2 (with Joe Styles) – Meg ha már Budamunk: a producerzseni megint csomó új anyaggal jelenkezett és habár a tavalyi összefoglalóval ellentétben azt most nem tudom írni, hogy szokása szerint nem hibázott (mert a From LA To Tokyo biza nagyon felejtős, önismétlős lett), de így is elképesztő mennyíségű kiváló zenét köszönhetünk neki. Az újdonságok közt pedig talán ez, a több helyen megint a tradicionális japán elemekkel variáló EP lett a legerősebb.
* Masaru (勝): I’m Here – Oszakából, az Infumiai Kumiai kollektíva vonzásköréből, de ezt leszámítva kb. a semmiből jött ez az alak és letette az év egyik legjobb debütanyagát. 100% színtiszta underground hip-hop. Van egy-két gyengébb pillanat, de ami jó, az nagyon durván az. 2013 egyik legpozitívabb meglepetése, 2014-re pedig az egyik nagy reménység: ha emberünk így folytatja, hamar a sokat emlegetett közkedvencek közt találja majd magát.
* AKLO: New Days Move – A színtéren belül AKLO talán az egyik leginkább naprakész alak, mind zeneileg, mind stílusban, viszont, mivel a 2012-es lemezei csak késve jutottak el hozzám, a tavalyi összefoglalóból kimaradt, 2013-ban pedig csak ezzel a három számos kislemezzel jelentkezett, node ez legalább hibátlan lett. Nagyon más mint a fentiek, sokkal kommerszebb, de éppen ezért is kaptam fel rá annyira a fejem, mert a hip-hop színtéren ebben a közönségbarátabb kategóriában nagyon kevés az ennyire erős és karakteres kiadvány és előadó.
És bónusznak még három, videó szempontjából is emlékezetes favorit tavalyról:
Az év legnagyobb csalódása pedig? Egy picit az is, hogy a Pound For Pound 3 válogatás nagyon nem hozta az első kettő instant-klasszikus színvonalát, de azért a legnagyobb csalódás mégis inkább az új DJ Baku album (JapOneEra) volt. Jó, az utóbbi években különben sem csinált már semmi igazán emlékezeteset, node ez…? Szimplán hallgathatatlan. Borzasztó szomorú összevetni a korai, túlzás nélkül forradalmi munkáival.
Metalcore és rockmindenféle
A metalcore vonal már 2012-ben is nagyon az előtérben volt, de tavaly még tovább folytatódott a sikersztori, persze továbbra is a Crossfaith főszereplésével. Akik kihoztak egy új albumot is, Apocalyze címen, aki azonban ettől azt várta, hogy olyan 100%-os anyag lesz, mint az előd Zion EP (én is így voltam vele) az csalódott valószínűleg, mert hét jó lemez lett ez, pár bikaerős dallal, de becsúszott jópár jellegtelenebb, színtelen-szagtalan szerzemény is, nomeg kissé mintha túl nagy hatással lett volna rájuk az egyébként egészen páratlan nemzetközi diadalmenetük és mintha emiatt egy pöttyet túlzottan közönségbarátra próbálták volna csinálni az anyagot (a lemezről bővebben itt írtunk). Szerencsére azonban volt mi kárpótoljon és számomra három olyan album volt, ami egyértelműen kiemelkedett a tavaly felhozatalból.
* 2012-ben a Fear, and Loathing In Las Vegas csinálta meg a legeklektikusabb albumot a műfajon belül, ahol csak úgy kapkodta az ember a fejét az elképsztő stílus és tempóváltosoktól, most a SiM alkotott egészen elképesztőt ezen a vonalon az aktuális nagylemezével (Pandora). Már a PV-vel is megtámogatott Who’s Next is agyeldobós élmény (az a ragga betét!!), de végig tartani tudják ezt a szintet az albumon is, ami azért nem kis teljesítmény. (És ha már eklektika: volt új Maximum The Hormone album is sok év kihagyás után, ami szintén nem lett rossz, de nekem már egyszerűen túl sok volt és rengeteg helyen szimplán öncélúnak és eröltetettnek éreztem a mindenhova beeröltetett 180 fokos váltásokat).
* Míg a SiM azért már a régebbi munkái alapján is egy bejáratott név volt, akiknek mindenki tudta, hogy oda kell figyelni a kiadványaira, a másik nagy favorit azonban annál váratlanabb helyről jött: a Hone Your Sense nevű csapat gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből, pár magánkiadású ez-az után robbantott nyár végén a három számos Tri-Jolt minivel, amitől koppant az állam a padlón: iszonyatos komplex hörgmetal zúzdába oltott non-stop ötletparádé, olyan zenei tudással és stílusbéli kalandozásokkal, amiket nagyon nem várna az ember egy ilyen kis, kvázi noname csapattól. Valahol félúton a Zion EP és a Dir en grey legelvetemültebb munkái közt. Hi.bát.lan. (Album preview itt.)
* A harmadik megkerülhetetlen album pedig a maximum10 kiadó válogatása, a Maydie!! volt. Ami mondjuk már csak részben tartozik a metalcore kategóriába. 2 CD, 26 számmal és ennek megfelelően vegyesfelvágott lett a végeredmény is. Stílusilag is: voltak a lemezről nagyon kilógó dolgok, mint az 80kidz (róluk pár bekezdéssel alább bővebben), akiktől pont az itt megjelent Stranger volt az első, ami végre újra méltó volt korábbi munkáikhoz, de ettől függetlenül nem tudom, hogy milyen logika szerint kerültek a válogatásra. Vagy az Ender féle Sleepless/Whisper, ami a maga jófajta, korai Halloween-t idéző klasszikus metal hangzásával szintén nem passzolt a többiek közé. De színvonalban is nagyok voltak a szakadékok. A sok középszer és a (szerencsére csak) pár hallgathatatlan kategóriás rémség (Sleeping In My Memory) mellett voltak bőven izgalmas, igéretes darabok is, mint a LOST vagy a Before My Life Fails dallamokkal jó érzékkel ötvözött durvulása, az áriázós, monumentáliskodó, majd masszívan WTF váltásokkal sokkoló New Breed, a Boom Boom Satellites-t idéző nano sound museum, a nagyon rádióbarát, de nagyon korrekt Drive Far, a cuki punk-rockban utazó S.M.N. vagy a dögös waterweed. Nomeg az egész album egyik legjobbja, a rockot egy masszív adag (néhol 8bites) elektronikával vegyítő, hibátlan partydarab Select a The Game Shoptól.
De igazából már önmagában csak amiatt is kötelező említeni és hallgatnivaló a lemez, mert (a pár ismertebb név mellett, mint a My First Story vagy az itt az eddigi egyik legjobb, progrock kitérőkkel tartkított dalával szereplő FACT ) nagyon jó, hiánypótló körképet ad a fiatal zenekarok egy új, eddig ilyen módon nem dokumentált generációjáról. Így, ha a színvonalat nem is érhet fel hozzá, de jelentőségre méltó utóda lehet az album az annak idején az elsőgenerációs japán metalcore bibliájának tartott Document válogatásnak.
+ 1 odafigyelős újonc zenekar: a hülye nevű Angry Frog Rebirth. Ezért.
Indie! Rock+Pop
Az az igazság, hogy tavaly kicsit elvesztettem a fonalat az indie színtérrel (= indie-rock, indie-pop, meg a mindenféle több-kevésbé rokonműfajok), a régi kedvenceket persze követtem, hogy mit csinálnak, de az újonc csapatoknak nem igazán jártam utána. Szóval most az új generáció kimarad, nézzük helyette, hogy mit csináltaka bejáratot nevek: az év legnagyobb híre kétségtelen az abszolúte jogosan legenda kategóriás downy újraindulása és (szokás szerint cím nélküli) új lemeze volt (PV), de stílusban és színvonalban is melléjük lehet simán rakni a The Novembers-t is, akiknek a régebbi dolgaiért nem voltam oda, de az új albumuk (zeitgeist / PV1 / PV2) tíz pontos lett. A másik nagy favorit pedig a régebben a Yura Yura Teikoku énekeseként ismert Shintaro Sakamoto volt, aki ugyan csak egy kislemezt hozott ki az év elején (matomo ga wakaranai), de ahhoz bónuszként hozzácsapott egy full albumnyi instrumentális szerzeményt is. Ez a videó pedig nálam megnyerte az évet indie vonalon:
A legjobb japán indie csajbanda, a Noodles saját anyaggal nem jelentkezett, “csak” egy tribute albumot hoztak össze (Make Up To Break Up), az azonban nagyon korrekt lett és a sok átdolgozott hazai és külföldi favorit közt még egy Buck-Tick dal is helyet kapott, ami persze plusz jópont. De azért a lemez legjobbja mégicsak ez a szám volt.
És akiket egyszerűen nem lehet kihagyni: a Czecho no Republic. A nagylemezük (Neverland) úgy öszességében nem lett túl emlékezetes, azonban az év legcukibb indie dala versenyt ennek ellenére lazán nyerték. Ráadásul duplán. Egyrészt az album címadó dalával, másrészt meg ezzel:
Plusz ezek mellé volt még többek közt nagyon korrekt új Lillies and Remains (PV), The Mirraz (PV), Art-School (PV), nomeg andymori (PV) és Tokyo Shoegazer (album trailer) anyag (igaz, utóbbi kettőtől búcsúlemez is egyben), szóval baromi jó éve volt a színtérnek.
Techno, Dubstep, House, Trap és ilyesmik.
2013-ban volt két nagyobb áttekintő cikk is a japán elektronikus zenékről (#1 és #2), ott elég jól össze voltak fogva az aktuális érdekességek, de ezek egyrészt nem fedték le az egész évet, másrészt meg sok minden ki is maradt belőlük, szóval lássuk, mikre is volt érdemes odafigyelni tavaly a klubok világában:
Ha a mainstreamet és a legfelkapottabb klubesteket nézzük, akkor (persze a JPop határeset m-flo mellett, de tőlük közel sem függetlenül) a “régi nagyok” azaz Shinichi Osawa és Tomoyuki Tanaka mellett az újgenerációs producerek közül legtöbbet talán Norihito Ogawa, az eleinte kiváló dolgokat készítő, de mostanra eléggé kiábrándítóvá vált Kan Takahiko, a drum’n’bass virtuóz KNOXX (Run remix!!) és az év talán legjobb electro house remixeiért felelős Booty Bronx nevével találkozhatunk, azonban ők inkább csak remixerként ügyködnek, saját zenékkel nem igen rukkoltak elő. És míg a 2008 körül feltünt nagy electro house hármas, a Dexpistols, Lowbrows és 80kidz közül az előbbi kettő se nagyon tévedt be a stúdióba tavaly, csak DJként ügyködnek (az ő tartós lustálkodásuk mellett egyébként az aktuális… hát eléggé furára sikerült Capsule album volt nekem az év csalódása), addig az 80kidz végre magára talált és több évnyi punnyadt electro-pop izé után megint összehoztak egy négy EP-ből összeollózott albumot (80.XX), ami újra megidézi a korai, keményebb munkáikat, mint stílusban, mind színvonalban (Az első két EP-hez tartozó previewk erre).
Az utóbbi idők legnagyobb felfedezettje címet meg persze még mindig a trap duó Watapachi birtokolja (akikről külön cikk is volt még tavasszal), mert, habár a rég igérgetett második EP-jük továbbra is várat magára, amit helyette összehoztak, mind remixek (Double Dutch Darkies, Sunny, Heard Em Say), mind saját zenék (Cocaine, Work, ) terén az továbbra is szimplán zseniális. Azonban ettől függetlenül az év legjobb japán trap remixe azért továbbra is ez marad, a Y.G.S.P-től:
Amiben a japánok mindig nagyon jók voltak és ami továbbra is nagyon erős náluk, az a techno színtér: Takaaki Itoh, Fumihiko Takei (Borderline), Ryo Murakami, Iori Asano (Antimonit 1) Ryoh Mitomi (Authentic Calypsoul), Shin Nishimura (Itoh vs Nishimura), DJ Sodeyama (Space Sand) és társaik megbízhatóan szállítják a jobbnál jobb zenéket és a veterán Fumiya Tanaka (Deep Columbia) is nagyon magáratalált megint, pár évnyi elég fura kisérletezgetés után.
Ezen a vonalon az év egyik legerősebb lemezét azonban irónikus módon olyan valaki hozta össze aki pár éve még a hip-hop kategóriában szerepelt volna: a soulos, lassabb hip-hop egyik legmegbízhatóbb japán szakértőjének tartott Grooveman Spot 2-3 év alatt szépen lassan teljesen átpártolt a house / techno vonalra és amennyire felemásak voltak az első ilyen irányú próbálkozásai, olyan erős lett a 2013-as lemez, a Began To Notice. Hol finomabb, hol keményebb, hol vokális, hol instrumentális house, nagyon kevés gyengébb pillanattal. Igazi meglepetés a legjobb fajtából.
A legizgalmasabb dolgok azonban talán a dubstep színtéren történtek, ahol producerek egy egész új generációja bukkant fel és erősödött meg alig egy év alatt. Az egész még valamikor 2012 végén kezdődött, amikor a Guruz kiadó és a Disc Shop Zero lemezbolt köré szerveződve egyre többet kerültek elő olyan nevek, mint Helktram, Doppelgenger, Ryoichi Ueno, Sivarider, City1, DJ Noa és társaik, akik közül legtöbben először a 1st Ascension válogatáson mutatkoztak be, még 2012 legvégén, amit a hasonlóan kiválóra sikeredett Japanese Mad Scientists követett tavaly (aminek az összes számába bele tudtok hallgatni itt). Semmi extrém durvulás (vagyis tt nincs jelen az Ajapai és Dubscribe féle filthstep vonal), csak félelmetesen mély basszusok, gyönyörűen felépített dallamok, néhol feszesebb ütemek, néhol pedig szinte már meditatív hangulat… Reméljük nem csak valami ideiglenes fellángolásról van szó (volt már rá 1-2 példa), hanem a jövőben is ilyen aktív marad ez a szinte a semmiből jött új generáció (több hallgatnivaló tőlük itt).
VK és KPop!
Visual kei – A 2013-as év egész bíztató lett vk szempontból, pár, kórosan utánpótláshiányos év után végre kezd ténylegesen befutni egy újabb generáció (Mejibray, Lycaon, Liphlich, Royz, Diaura és társaik), akik, ha így folytatják, remélhetőleg új életet tudnak majd pofozgatni a kicsit gyengélkedő műfajba. A tavalyi kedvenc vk lemezem azonban mégsem tőlük valami, hanem, számomra is meglepő módon, a Jupiter debütalbuma lett. Mindenki azt várta tőlük (én is), hogy tök ugyanolyanok lesznek, mint a Versailles, ehelyett meg előrukkoltak egy olyan lemezzel, ahol sok számban több ötlet van, mint a Versailles utolsó pár kiadványában összesen. Változatos zene, izgalmas stílusbeli kalandozások, pokoli jól megírt dalok és ami a lényeg: az új, Kamijonál kétségtelenül kevésbé karakteres hangú, ám éppen ezért sokoldalúbb énekes képességeit is sikerült úgy kihasználniuk, hogy egyáltalán nem érezzük a kedvenc arisztokrata vámpírunk hiányát. Irónikus módon pont azok a dalok a gyenge láncszemek, ahol megpróbálják követni az elődzenekar stílusát, ahol elengedik magukat és kisérleteznek, ott viszont egész egyszerűen hibátlan az album.
Az év másik meglepetés kedvence pedig a CodeRebirth Division mini-albuma volt (számelőzetesek), ami a vk-t és a metalcore-t ötvözete egészen tökéletesen. Kár, hogy ők rögtön egy feloszlós hírrel indították 2014-et. De ezzel együtt is, sok év után először végre újra kifejezetten izgalmasnak igérkezik ez az év, nagy lehetőségekkel, visszatérő nagyöregekkel és igéretes majdnemújoncokkal.
KPop – És, hogy mit jelentett nekem a tavalyi év KPop szempontból? Csak tömören: folytatódott tovább a koreai pop nemzetközi diadalmenete (aminek jegyében egyre több előadó keveredik el Európába is), megint rengeteg eszement jó partyzenét készítettek, a lemezborítók kiagyalásába, megtervezésébe fektetett kreativitásuk szimplán lenyűgöző, azonban az egészet működtető, brutálisan pénzorientált és iparszerű cégbirodalmak mindeközben egy kicsivel sem lettek szimpatikusabbak. Emellett kitört az EXO őrület, végre elült a Gangnam Stlye mánia (és a Gentleman legalább nem lett akkora össznépi dili), az év legfaszább KPop száma a Bigstar féle Run&Run volt, a legjobb / cukibb koreográfia díja pedig a Tiny-G miniléánykáit illeti.
Röviden (“röviden”) nagyjából ennyi volt a tavalyi év. Persze rengeteg mindennel lehetne még foglalkozni (ott vannak pl. az olyan újonc cuki popelőadók, mint Hanae és társai, vagy, ha már itt tartunk, akkor a jazz vonal is), de ha mindenre kitérnék, akkor kb. sose lenne vége a cikknek. Mert hát a japán zenei színtér még mindig felfoghatatlanul kiterjedt és változatos (hogy mennyire az, arról lesz hamarosan egy külön, statisztikákban és egyebekben nyakig merülő cikk). Szóval a végére még annyi, hogy reméljük 2014 is legalább olyan jó év lesz zeneileg, mint 2013 volt.
És a legeslegeslegvégére: teljesen random, abszolúte személyes és (többnyire) nem japán vonatkozású legek tavalyról. Csakmert!
2013 legjobb koncertes utazása: a müncheni buszos Gazette trip
2013 legjobb nemkoncertes utazása: London
2013 legjobb fesztiválja: Hradby Samoty @ Brno
2013 legjobb zenei videója: Major Lazer – Bubble Butt (feat. Bruno Mars, 2 Chainz, Tyga & Mystic)
2013 legzseniálisabb youtube hülyeségei, Top 5!: The Mystery of the Missing Jade Scepter, OMG Biscoff Spread, Spatula Madness: Lost at Sea, Spatula Madness: The Breakroom, The Darkest Knight: Batman
2013 legjobb koncertje: Lydia Lunch Retro Virus @ A38
2013 legjobb bulija: Halloween és a novemberi NG holtversenyben.
