Miyavi már a legutóbbi koncertjével is itthoni rekorder lett JRock vonalon: a tavaly tavaszi vizitje is már a harmadik volt a sorban, most pedig már túl vagyunk a negyedik látogatáson is… és jó eséllyel nem ez lesz az utolsó. Főleg, úgy, hogy még többen is voltunk mint legutóbb, amikor nagyjából ötszázan jöttek el megnézni a gitárszamuráj urat (ami nem rossz, de a két korábbi fellépéshez képest azért visszaesés volt), most ellenben kb. 650-en voltunk, szóval úgy néz ki beállt egy elég stabil törzsközönség, ami kiegészítve újabb emberekkel biztos alapot ad ahhoz, hogy Miyavi számára továbbra is fix állomás legyen Magyarország.
A turné aktualitását az áprilisban boltokba került friss album, a The Others adta, ami amellett, hogy folytatta azt a vonalat amit az elődje, a szimplán csak MIYAVI címen futó lemez is képviselt, behozott sok új elemet is, például az elsősorban a Come Alive című dalban tettenérhető, de máshol is beköszönő funk hatásokat. Szóval maradt a jammelős, életigenlős rock, ami, ahogy azt már korábban is megtapasztalhattuk, veszedelmesen jól működik élőben is. A helyszín újra a Barba Negra volt (ahol a régebben mindenütt jelenlevő kalózos tematika most már inkább csak nyomokban van jelen) és ezúttal volt egy hazai előzenekar is, a Kashmir, akik… nos. Igazából nem lettek volna rosszak a progresszív rockban gyökerező hangzásukkal, de szerintem nagyon nem passzoltak ide. Mondjuk voltak akiknek látszólag tetszett, amit csináltak, meg a számok közti egyik megjegyzésből úgy tűnt, hogy Miyavi választotta őket, gondolom pár potenciális jelölt közül, de nekem mindenesetre nem jött át a zenéjük. Mondjuk még mindig inkább ez, mint ami utána jött, amikor hawaii fűszoknyalengetős zenékkel és egyéb kegyetlenségekkel nyúzták a közönség agyát a helyi technikusok, de végül csak eljött a nagy pillanat, befejeződött az átszerelés és várakozás, szétment a függöny és színpadon termett Miyavi!
Meg persze Bobo. Aki immár évek óta egyszemélyes kísérőzenekarként adja az alapokat Miyavi ének / gitár kettőse alá és továbbra is félelmetesen jól működik a kombójuk. Érdekes egyébként, hogy habár ugye az új lemez volt az apropó a turnéhoz, arról végül mégis csak öt dal került elő, így nagyobb teret kaptak a régebbi zenéi is… igaz, annyira azért nem régiek. A 2007 végén megjelent What A Wonderful World volt a legkorábbról előszedett anyag, így inkább a nagy stílusváltás igazi kezdetét jelentő 2010-es What’s My Name? album és az azóta kijött anyagok adták a koncert gerincét. A nyitó, friss Cruel után például rögtön az említett korszakváló albumról szedte elő a címadó dalt, de később sem ragadt le egy lemeznél, hanem inkább ide-oda ugrált időben. Mondjuk szerencsére a már emlegetett Come Alive, ami nekem speciel a favorit lett a mostani albumról pont felbukkant a beválogatott új dalok közt, de emellett is egy nagyon erőteljes anyagot válogatott össze a koncertre. Mondjuk igazából van is miből: ez a lendületes, nagyon pozitív alaphangulatú rock aminél a hosszas zenei kalandozgatása után kikötött az utóbbi években tényleg koncertekre lett kitalálva, nomeg az évek alatt nagyon jó dalszerző lett belőle, aki pokoli jól ért ahhoz, hogy dögös, groovy dalokat hozzon össze, már első hallgatáskor az ember fejébe ragadó riffekkel és refrénekkel. A Let Go erre az egyik legtökéletesebb példa: pofátlanul pofonegyszerű kis dal, de olyan jól el van találva az egész, hogy az ember önkéntelenül is instant party hangulatba kerül tőle. És ez élőben még csak hatványozottabban igaz.
Meg akkor még emellé ott van maga Miyavi, mint színpadi jelenség és élő adrenalinbomba, aki most, hogy már tényleg teljesen jól megtanult angolul még könnyebben tudja felpörgetni a közönséget, amihez Bobo a maga szerény bizarrságával asszisztál a dobszerkó mögól. És a vicc, hogy habár csak ketten vannak, mégis jobban betöltik a színpadot, mint sok zenekar, annyira dinamikus az egész produkciójuk. A jó egy órányi fő blokk zárásaként nagyon taktikusan az előző album közkedvenc dalát, a Horizon-t választották, aminek köszönhetően maximálisan felpörgetett hangulatban hagyták magára a közönséget egy időre, majd a ráadásban folytatták amit addig is csináltak, azaz ugráltak ide-oda a különböző korszakok közt. Ekkor került elő a legfrissebb dal, a klasszikus Mission Impossible főcím miyavi féle verziója és két relatíve régebbi szám, a Futuristic Love és a party alapmű Day 1 is, ami megintcsak hibátlan választás volt zárásnak. A végén még jött hosszú búcsúzkodás, ami közben volt pacsizás az első sorokkal, közös fotó a közönséggel, ami csak még jobban hangsúlyozta azt, amit Miyavi a koncert közben is többször elmondott, hogy mennyire fontos számára a közönsége és, hogy a rajongók szeretete és támogatása miatt csinálja ezt az egészet, ez a legfőbb mozgatórugó számára. Szóval, hogy továbbra is Love & Peace & Unity van. Meg persze egy újabb nagyon pozitív koncertélmény. És miközben szépen lassan elszállingózott a közönség az eléggé horror árakkal operáló merch pult mellett, azon gondolkodtam, hogy ezt vajon hogyan és merre lehet még folytani, fokozni? Hogy ezzel a stílussal Miyavi végleg megtalálta-e a számára tökéletes zenei világot és ezt viszi tovább kisebb módosítgatásokkal, vagy pedig idővel újra komolyabb kisérletezgetésbe fog-e majd? Meglátjuk, mindenesetre ha a színvonal megmarad, akkor mi jól járunk, bármit is hozzon a jövő.
01.Cruel
02.What’s My Name?
03.Come Alive
04.Secret
05.What A Wonderful World
06.Calling
07.Cry Like This
08.Survive
09.Let Go
10.The Others
11.Horizon
* encore
12.Mission Impossible Theme
13.Futuristic Love
14.Day 1
