Az útkereső gitárszamuráj
A Miyavi koncertekben az a jó, hogy mindig gyökeresen más élmény nyújtanak. Most járt nálunk harmadszor a vk sokkerfiúból egyedi stílusú gitárvirtuózzá vált énekes-zeneszerző és míg először, 2009-ben még a régivonalas, néha már inkább irritáló egótúltengéssel átitatott pozőrködős showműsort kaptuk tőle, másodszorra, két évvel később már egy ennek semmi nyomát nem mutató jammelős, nagyon személyes és közvetlen koncerttel tért vissza hozzánk. A mostani, harmadik alkalom pedig újfent valami egészen mást nyújtott.
A koncertposzter első, később lecserélt változata.
Miyavi Sessions
Persze ez, a mostani azért a második koncerthez volt inkább közelebb, már csak a felállás miatt is, mivel Miyavit a régi teljes háttérzenekar helyett újfent csak a hű dobos társa, Bobo kisére el. Csak a stílus és hangzás volt most igencsak más. Ugyanis a legutóbbi, 2011-es turné idején aktuális lemez a What’s My Name? lecsupaszított rockzenéje után kijött Samurai Sessions vol.1 mini-album és a tavalyi, szimplán csak Miyavi címen futó új anyag már sokkal teltebb, ritmuscentrikusabb és minden korábbinál populárisabb, bulizósabb zenét tartalmazott. Az album legfelkapotabb dala, a Horizon már-már clubpop kategóriába esik és ezzel még csak nincs is egyedül a lemezen, ahol pár lassabb dalt leszámítva igazából egymás után sorakoznak az energiától duzzadó, party alapanyag szerzemények.
És maga a koncert is maximálisan ezt az irányvonalat, hangulatot hozta. A kezdés után, a több hetes jóidő után pont ekkorra visszaköszönő hűvös ellenére is nyári fesztiválhangulat lett úrrá percek alatt a kalózos belsőtereiről ismert Barba Negra klubban, ahol egyébként bő ötszáz ember gyűlt össze, hogy élőben is megnézze a japán rockerek közül itthon először triplázó énekest. Már kint a klub előtt is jó volt látni, ahogy a hatalmas épület mellett kanyargott a hazai JRock koncerten nagyon rég látott hosszas sor, mindezt ugyebár összesen egy hónappal az ennek alig több mint harmadát megmozgató An Cafe koncert után… azaz szerencsére azért még van olyan JRock előadó aki meg tudja mozgatni a hazai közönséget. Ebben persze nagy szerepe volt annak is, hogy a tavalyi album olyan lett amilyen és, hogy a Horizon és társai bőven nem csak az elkötelezett rockrajongók körében lettek instant közkedvencek.
Hell Yes
Már a felütés is hibátlan volt: a kezdés a Samurai Sessionsről származó Day1 és Strong volt, melyek annak idején az új irányvonal kezdetét jelentették, most pedig megadták az alaphangulatot… ami aztán ki is tartott végig, a majd két órás koncert alatt. A program gerincét egyébként, ahogy várható volt, nagyrészt a legutóbbi lemez anyaga adta, három számot leszámítva le is ment az egész (én mondjuk Hell No-t még abszolúte el tudtam volna viselni, szerintem az egyik legerősebb az új dalok közt, szóval csodálkoztam, hogy kimaradt), de mellé előkerült sok régi kedvenc is. Többnyire persze inkább a What’s My Name? albumról, de pár számért, mint a Selfish Love vagy a kimi ni negai wo egészen 2006/2007 környékéig visszaásott az életművében.
De a setlist egyébként is hibátlanul volt felépítve, a kezdeti pörgés után középre beillesztett lassabb, lírai szekció végeztével szépen, fokozatosan mentünk vissza a bulizós, ugrabugálós vonalra, a főblokk végére hagyva a leginkább várt számot, a Horizon-t. És ahogy tavaly, a megjelenéskor online, majd a bulikban, úgy most is hatalmasat robbantott. Érezhető volt, hogy bármennyire is jó volt végig a koncert a többség azért mégiscsak ezt a dalt várta legjobban és szó szerint felbolydult az egész terem mikor felhangzottak az első ütemek. Ezután kellett is a pár percnyi szünet és egy kis pihegés, majd a három számnyi ráadás pont ott folytatta, ahol a főblokk félbehagyta: it került elő a szintén klubkedvenc Ahead Of The Light is, az estét pedig, ahogy várható volt, az előző album címadó dala, a What’s My Name? zárta.
Love & Peace
Abszolút 10 pontos koncert volt. Az utolsó szám után sokan hitetkenkedve nézték az órájukat, hogy mi van, máris vége? Pedig csak maga a fő szekció is megvolt másfél óra, a ráadással már inkább a kettőhöz kerültünk közelebb, csak annyira tömény és pörgős volt az egész koncert, hogy sokkal, de sokkal rövidebbnek tünt. Pedig pár éve még nem hittem volna, hogy valaha is ilyet írok egy Miyavi fellépésről, vagy bármiről amit csinál, de egészen elképesztő az a változás, amin keresztülment. Gyakorlatilag végignézhettük, ahogy a visual kei színtér egykori, a kiadójá által erőszakosan a reflektorfénybe tolt, beképzelt kis közkedvencéből, hogy lett maximálisan komolyan vehető, saját útját járó és mindig új dolgokkal kisérleztező csupanagybetűs zenész. Aki ezzel párhuzamban emberileg is rengeteget változott, főleg miután pár éve megházasodott, valamint megszülettek a kislányai és most, a számok közti kis beszélgetésekben is egy nyugodt, magával megbékélt ember benyomását keltette.
És ha már számok közti beszélgetések: Miyavi angolul is nagyon penge lett mostanra, nem volt az az érzés, mint oly sok japán zenésznél, amikor próbálnak angolul beszélni, te meg csak a fejed vakarod, hogy no, ez most vajh mi a fenét akart mondani? (Csak egyszer lenne már valaki, aki a félelmetesen elcsépelt Hungary = Hungry viccet kihagyja… mert azt persze most sem úsztuk meg...) De az angol mellé persze elsütött 1-2 magyar mondatot is, sőt, ebbe még Bobo is beszált egy “Szeretlek” erejéig. A mostani siker után pedig csak remélhetjük, hogy amikor legközelebb Európa felé veszi az útját megint ellátogat majd felénk is és újfent megtapasztalhatjuk élőben is, hogy zeneileg milyen irányokba kalandozik éppen.
A cikk eredetileg, rövidebb verzióban, a Mondo magazon 2014 áprilisi számában jelent meg.
koncert + közönségfotók letöltése / képek: Case
01.Day1
02.Strong
03.Chase It
04.Justice
05.Secret
06.Chillin’ Chillin’ Money Blue$
07.Selfish Love
08.君に願いを (kimi ni negai wo)
09.Guard You
10.Cry Like This
11.Ganryu
12.Survive
13.Futuristic Love
14.Horizon
encore
15.素晴らしきかな、この世界 (subarashikikana, kono sekai -What A Wonderful World-)
16.Ahead Of The Light
17.What’s My Name
