A Mono már jópárszor járt nálunk – először még a nemzetközi áttörésük kezdetén, az egyik (de lehet, hogy az) első EU turnéjuk során, a rég megszünt, jókaiteres Est Café pincéjében, majd sok-sok évnyi kihagyás után, 2010-ben, már befutott zenekarként az A38 színpadán tértek vissza hozzánk, az akkor startoló Rising Sound koncertsorozat első vendégeiként. Egy évvel később újráztak, legutóbb pedig 2013 elején jártak itt. Most pedig ötödszörre (érdekes módon egyébként megint egy újabb, ötödik szervezőcsapatnak köszönhetően) az A38-as triplázás után a Dürer Kert színpadán láthattuk őket viszont. És az eddigi egyik legjobb hazai koncertjüket nyomták le.
Mondjuk nekem már előzetesen is eléggé nagy elvárásaim voltak, annak ellenére, hogy a legutóbbi kocertjük közelsem jött be annyira, mint a korábbiak. Ott kicsit elvesztették az arányokat a setlist összeállításánál és… nos, majdnem olyanok voltak élőben is, mint az akkori lemezeiken. És hogy ez miért nem annyira jó dolog? Azért mert a korai albumok hol álomszerű, hol pedig gitárzajos orgiába torkolló post-rock hangzásvilága után egyre inkább eltolódtak a halk, belassult, nyugodt témák felé, egy idő után még vonósokkal is tovább finomítva a hangzást. Kicsit olyanok voltak a lemezeik, mintha valami lassan hömpölygő képi világú művészfilm soundtrackjét hallgatnánk, amik nem voltak rosszak… csak film nélkül azért nem voltak az igaziak. A régebbi rajongóik közül páran addig mentek, hogy giccsesnek bélyegezték az újabb lemezek hangzásvilágát és nos, valljuk be, volt ennek azért némi alapja. Azonban élőben továbbra is megmaradt az a kettősség, ami a régi munkáikban jelen volt. A gyönyörű, líraibb részek időről-időre markáns, torzítókkal széttekert gitárzúzásba hajlottak át, megadva azt a katarzisélményt, amit lemezen annak ideján a személyes favorit Com?-ban sikerült a legtökéletesebben megragadniuk.
Szóval mivel ez a vonal a lemezek után úgy nézett ki, hogy a koncertekből is kezdett kiveszni, kezdtem magamban kicsit temetni a zenekart. Aztán jött a tavalyi dupla-album és minden megváltozott: merthogy a Rays Of Darkness / The Last Dawn már a beharangozó bejelentésben is azt igérte, hogy a nyugivonal kimaxolása után új utakat keresve visszakanyarodnak a korai hangzásvilághoz. Ez meg is történt, az eredmény pedig hosszú évek óta a legerősebb, legkarakteresebb Mono anyag lett. Ami után persze nagyban elkezdtem reménykedni, hogy akkor ez majd élőben is ugyanilyen feltünő lesz, mint a stúdióban.
A koncert egyébként a kisteremben volt – mondjuk, ha jobban pörgött volna az elővét átkerülhetett volna a nagyterembe, de végül pont nem ugrotta meg a jegyeladás a kellő határt, így maradtunk a kissebb helyen, ott viszont teltházzal, 200 fő körül és igazából jó volt ez így: az A38 tökéletes fény és hangtechnikájával és nagyobb tereivel akaratlanul is együtt járó kicsit steril koncertélmény után jó volt megint egy kicsi, sötét, tömött és ezáltal sokkal közvetlenebb teremben látni őket… ami a régi/új hangzáshoz is jobban illett. Az estét egyébként az amerikai csellista hölgy, Helen Money nyitotta, aki kellemes meglepetés volt: belehallgattam pár számába korábban, de nem igen győzött meg, élőben azonban annál jobban bejött, amit csinált. Egy szál csellóval, plusz egy rakat effektpedállal és egyéb kütyüvel képes volt olyan tömény hangzást kreálni, ami sok rockbandának se nagyon megy, hol nyugisabb, post-rock féle hangulatban, hol pedig már erősen a metal határait kapargatva. Felvezetésnek tökéletes volt a nap főattrakciója elé, akik pedig félelmetesen jól hozták azt, amit reméltem tőlük az új lemezek után. Még úgy is, hogy végül kisebbségben maradtak az új dalok: volt persze pár azok közül is, de mégis inkább a régebbi szerzemények voltak többségben, ennek ellenére azonban maximálisan észlelhető volt az irányváltás, visszatértek a zajosabb elszállások a nyugodtabb szakaszok mellé… azonban nem olyan markánsan elkülönítve, mint a régebbi fellépéseken, hanem inkább jobban belesimítva a koncert egészébe, minha folyamatosan a nyugalom és a zajos széthullás közt egyensúlyoztak volna, hol egyik, hol másik irányba kilengve, amitől sajátos, magávalragadó, hullámzó jellege lett a koncertnek. Emiatt egy pillanatra sem ült le a zene és végig maximális figyelmet követelt magának. Hibátlan volt minden pillanat. Kérdés persze, hogy innen merre mennek tovább zeneileg, de én megint nagyon optimista vagyok velük kapcsolatban és remélem, hogy még jópár ilyen lemezt és koncertet eredményez majd ez az újabb útkeresős időszakuk.
setlist:
01.Recoil, Ignite
02.Unseen Harbor
03.Kanata
04.Pure as Snow
05.Halcyon
06.Where We Begin
07.Ashes in the Snow
08.Everlasting Light
GALÉRIA
