Mono

2010 február 22, hétfő - 20:00

A38 (Budapest, Petőfi híd, budai hídfő)

Előzenekar: Pozvakowski (H)
DJk: Case & MikeReem


Amikor a Mono először járt nálunk, az első hosszabb európai turnéja elején még 2003-ban, akkor alig-alig ismerte őket valaki, aki pedig mégis, annak többnyire annak köszönhetően hangzott ismerősen a nevük, mert a kisérleti zenék egyik legismertebb képviselője és pártfogója, John Zorn figyelt fel rájuk és jelentette meg az első lemezüket hírneves Tzadik nevű kiadójánál. Azóta viszont, pár újabb lemeznek és elsősorban a szinte folyamatos nemzetközi koncertezésnek köszönhetően jókora, elkötelezett rajongótábort építettek ki maguknak világszerte és az egyik legnépszerűbb post-rock csapattá váltak (még akkor is, ha ők maguk tiltakoznak a műfaji kategória ellen). Habár azóta is rengetegszer jártak Európában, mi valahogy mindig kimaradtunk a turnéútvonalból, így már nagyon időszerű volt egy újabb látogatás, amire végül februárban, bő hat és fél évvel a korábbi koncertjük után került sor, amikor az A38 új, Rising Sound néven futó, a japán zenei színteret bemutató sorozatának első meghívottjaként látogatak el újra Budapestre.

Ahogy ezek után várható volt, a koncertet hatalmas várakozás előzte meg és végül, a hétfői nap ellenére is nagyjából ötszázan gyűltek össze a hajón. Az előzenekar, a 2003-as fellépéshez hasonlóan most is a Pozvakowski volt, a Rising Sound rendezvényeken a zenei házigazda szerepét pedig én kaptam meg,
mivel az alapkoncepciót az volt, hogy a sorozat témájához illően, a koncertek előtt és után is japán zenék menjenek, persze mindig az éppen aktuális zenekarhoz lehetőleg leginkább passzoló stílusban. A Mono esetében speciel nagyon nem volt egyszerű kiagyalni, hogy mi is passzolna oda leginkább, de végül arra jutottunk, hogy hangulatilag a lehető leginkább odaillő zenéket kellene összeszedni olyan különböző műfajokból, mint abstract hip-hop, chill-out, a dubstep nyugisabb vonala és hasonlók, és mivel ezekben a szegedi RádióMI ilyesmi stílusokban mozgó műsorait vivő MikeReem kolléga is nagyon otthonosan mozog, így végül ketten feleltünk az este zenei alapozásáért és levezetéséért.

Nyitás elvileg hétkor lett volna, de akkor még bőven folyt a készülődés a teremben, így végül csak fél óra csúszással kezdtek beszállingózni az első emberek, de fél kilencre, amikor a Pozvakowski kezdett, már egész szép kis tömeg gyűlt ösze. Róluk 2003-ban eléggé lesújtó véleménnyel voltam, viszont időközben sok jót hallottam a koncertjeikről, szóval igazából kiváncsi voltam rájuk és most tényleg lényegesen jobban bejött amit csináltak. Az eleje felé most sem igazán fogot meg a koncert, de később sorra kerültek elő az eltaláltabb darabok és egyre inkább elkapott a lassú folyású, jól felépített dalok sodrása és az egész alaphangulata, amihez sokat hozzátett a vetités is, amiért hat, a terem közepén összetákolt emelvényen felállított őslelet filmes gép felelt. Ez a fajta sajátos analóg VJzés annak idején az icipici Pesti Est Caféban enyhén szólva is túlzásnak tünt, most azonban sokkal jobban működött a dolog, köszönhetően a hajó jobb adotságainak is. Szóval összességében pozitív csalódás volt a kb. egy órás koncertjük, főleg a régi élményekhez viszonyítva, de ahhoz képest ami ezek után következett, mindez csak felvezetésként szolgálhatott.

Az az igazság, hogy soha nem voltam oda úgy igazán a Mono lemezeiért. Az első kettőt, melyekkel annak idején itt voltak
turnézni, még szerettem, de a későbbiek már annyira nem tudtak megfogni, mivel, habár mindig akadt rajtuk egy-két nagyon eltalált darab, de sok volt rajtuk az olyan szám is ami inkább hajlott a már-már unalmas felé. Ellenben amit élőben kihoznak ezekből, a gyakran szinte csak kiindulási pontnak használt dalokból, azt nehéz szavakkal visszaadni. Pedig igazából nem csinálnak mást, mint egy hihetetlenül egyszerű képletet ismételgetnek újra-és-újra, mivel élőben gyakorlatilag az összes számuk ugyanúgy épül fel: minden szépen, csendesen kezdődik, éteri gitárszólamokkal és az azt aláfestő finom dob és basszusjátékkal, viszont míg a lemezeken maradnak is ilyenek a számok végig, itt nem, nagyon nem. Ahogy haladunk előre a dalban, úgy kerülnek egyre inkább előtérbe az elején még csak maximum a háttérben jelen levő torzított gitárhangok, úgy kapnak egyre nagyobb szerepet az effektpedálok és hol fokozatosan, hol pedig egy hirtelenebb váltás után át is veszi a főszerepet a feedbackkel súlyosbított tömény gitárzaj... viszont közben mindig megmarad a háttérben a szám eredeti, elszállósabb alaptémája is és a zaj és a gyönyörű, éteri hangzás keveredése valami magávalragadóan gyönyörű egységgé áll össze. És ennek a felépítésnek köszönhetően lesz minden egyes szám egy újabb és újabb kis katarzisélmény.

Persze azért valamenyire számfüggő, hogy mikor mennyire kerül az előtérbe a feedback. Ott van például az egyik legismertebb daluk, a Follow The Map, amely éppenhogy csak egy kicsit csusszant el a torzítások felé, ellenben a számomra a koncert csúcspontját jelentő Pure As Snow a hosszú felépítés után totális, mindent elsöprő zajtengerbe fulladt, a gitárt a végén már a földön térdelve tépő, majd már csak az effektpedálokat gyötrő Takaakira-val. Az elképesztő erejű zenét pedig az a szinte tapintható átélés tette teljessé, ami a négy zenészről áradt és ami átragadt a közönség tagjaira is, akik közül sokan szinte hipnotizálva bámulták a
színpadot. Ennek köszönhetően annak ellenére kialakult a zenekar és a közönség közt egy nagyon erős kapcsolat a koncert alatt, hogy egyébként nem igazán volt semmi kommunikáció a szám végi tapsot leszámítva. Nem voltak átvezető kommentek a számok közt, nem is nagyon néztek a közönségre és a végén, a befejező Everlasting Light után is minden különösebb ceremónia nélkül vonultak le, ahogy náluk szokásos, ráadás nélkül. De nem is volt ezzel gond, sőt, ez is csak erősítette azt az érzést, hogy ami a színpadon történt az valami egészen különleges, megfoghatatlan, szinte túlvilági élmény volt, ami úgy volt tejes, megbonthatatlan egész, ahogy lezajlott, amit nincs miért és hova ragozni és ami maximálisan megérte a sokéves várakozást.

Tényleg furcsa egyébként, hogy a zenekar koncertjei és lemezei mennyire szöges ellentétben vannak egymással. Az egyetlen szám, ahol a maga teljes tökéletességében sikerült megörökiteni azt amit élőben nyújtanak, a monumentális "Com (?)" volt, még 2002-ből, a One Step More And You Die albumról, azóta azonban a stúdiófelvételeken mintha nem is igazán próbálták volna ezt az élményt újra megörökíteni. Ezért is akartam inkább a koncert DVDjükből beszerezni egyet, de ez végül kimaradt, mert sajna már összecuccolták a merch-pultot mire lekeveredtem a színpadról, ahol levezetésként még szűk egy óráig pakoltuk a zenéket, melyekre persze mozgolódás nem nagyon volt, node ez most nem is arra volt szánva, inkább csak amolyan háttérzene volt ez a koncertélmények feldolgozásához, beszélgetéshez, meg a bárpult támasztásához. Alább még pár kép, valamint a setlist a Mono koncertről, a Rising Sound sorozat pedig április közepén dupla adaggal folytatódik: 12-én a magát death jazz-ként definiáló Soil & "Pimp" Sessions lép fel a hajón, majd őket mindössze két nappal később a noise rock legenda Zeni Geva követi majd.


(teljes méretért klikk a képre)

Mono:
Takaakira Goto (gitár)
Tamaki Kunishi (basszusgitár)
Yasunori Takada (dobok)
Yoda (gitár)

Setlist:
1.Ashes In The Show
2.Burial At Sea
3.Kidnapper Bell
4.Pure As Snow
5.Sabbath
6.Yearning
7.Follow The Map
8.Halcyon (Beautiful Days)
9.Everlasting Light

www.mono-jpn.com
A38

Pozvakowski

   

Mono