Mono
2010 február 22, hétfő - 20:00
A38 (Budapest, Petőfi híd, budai
hídfő)
Előzenekar: Pozvakowski (H)
DJk: Case & MikeReem
Amikor a Mono először járt nálunk, az első
hosszabb európai turnéja elején még 2003-ban, akkor alig-alig ismerte
őket valaki, aki pedig mégis, annak többnyire annak köszönhetően
hangzott ismerősen a nevük, mert a kisérleti zenék egyik legismertebb
képviselője és pártfogója, John Zorn figyelt fel rájuk és jelentette meg
az első lemezüket hírneves Tzadik nevű kiadójánál. Azóta viszont, pár újabb lemeznek és
elsősorban a szinte folyamatos nemzetközi koncertezésnek köszönhetően
jókora, elkötelezett rajongótábort építettek ki maguknak világszerte és az egyik
legnépszerűbb post-rock csapattá váltak (még akkor is, ha ők maguk
tiltakoznak a műfaji kategória ellen). Habár
azóta is rengetegszer jártak Európában, mi valahogy mindig kimaradtunk a
turnéútvonalból, így már nagyon időszerű volt egy újabb látogatás, amire
végül februárban, bő hat és fél évvel a korábbi koncertjük után került
sor, amikor az A38 új, Rising Sound néven
futó, a japán zenei színteret bemutató sorozatának első meghívottjaként
látogatak el újra Budapestre.
Ahogy ezek után várható volt, a koncertet hatalmas várakozás előzte meg és végül,
a hétfői nap ellenére is nagyjából
ötszázan gyűltek össze a hajón. Az előzenekar, a 2003-as fellépéshez
hasonlóan most is a Pozvakowski volt, a Rising Sound rendezvényeken a zenei
házigazda szerepét pedig én kaptam meg,
mivel az alapkoncepciót az volt,
hogy a sorozat témájához illően, a koncertek előtt és után is japán zenék menjenek, persze
mindig az éppen
aktuális zenekarhoz lehetőleg leginkább passzoló stílusban. A Mono esetében
speciel nagyon
nem volt egyszerű kiagyalni, hogy mi is passzolna oda leginkább, de végül arra
jutottunk, hogy hangulatilag a lehető leginkább odaillő zenéket kellene
összeszedni olyan különböző műfajokból, mint
abstract hip-hop, chill-out, a dubstep nyugisabb vonala és hasonlók, és
mivel ezekben a szegedi RádióMI ilyesmi stílusokban mozgó
műsorait vivő MikeReem kolléga is nagyon otthonosan mozog, így végül
ketten feleltünk az este zenei alapozásáért és levezetéséért.
Nyitás elvileg hétkor lett volna, de akkor még bőven folyt a készülődés
a teremben, így végül csak fél óra csúszással kezdtek beszállingózni az első
emberek, de fél kilencre, amikor a Pozvakowski kezdett, már egész szép
kis tömeg gyűlt ösze. Róluk
2003-ban eléggé lesújtó véleménnyel voltam, viszont
időközben sok jót hallottam a
koncertjeikről, szóval igazából kiváncsi voltam rájuk és most tényleg lényegesen jobban bejött amit csináltak.
Az eleje felé most sem igazán fogot meg a koncert, de később sorra
kerültek elő az eltaláltabb darabok és egyre inkább elkapott a lassú
folyású,
jól felépített dalok sodrása és az egész alaphangulata, amihez
sokat hozzátett a vetités is, amiért hat, a terem
közepén összetákolt emelvényen felállított őslelet filmes gép felelt. Ez a
fajta sajátos analóg VJzés annak idején az icipici Pesti Est Caféban
enyhén szólva is túlzásnak tünt, most azonban sokkal jobban működött a
dolog, köszönhetően a hajó jobb adotságainak is. Szóval
összességében pozitív csalódás volt a kb. egy órás koncertjük, főleg a
régi élményekhez viszonyítva, de ahhoz képest ami ezek után
következett, mindez csak felvezetésként szolgálhatott.
Az az igazság, hogy soha nem voltam oda úgy igazán a Mono lemezeiért. Az
első kettőt, melyekkel annak idején itt voltak
turnézni, még szerettem, de
a későbbiek már annyira nem tudtak megfogni, mivel, habár
mindig
akadt rajtuk egy-két
nagyon eltalált darab, de sok volt rajtuk az olyan
szám is ami inkább hajlott a már-már unalmas
felé. Ellenben amit élőben kihoznak ezekből, a gyakran szinte csak
kiindulási pontnak használt dalokból, azt nehéz
szavakkal visszaadni. Pedig igazából nem csinálnak mást, mint egy
hihetetlenül egyszerű képletet ismételgetnek
újra-és-újra, mivel élőben
gyakorlatilag az összes számuk ugyanúgy épül fel: minden szépen,
csendesen kezdődik, éteri gitárszólamokkal és az azt aláfestő finom dob
és basszusjátékkal, viszont míg a lemezeken maradnak
is ilyenek a számok végig, itt nem, nagyon nem. Ahogy haladunk előre a dalban, úgy
kerülnek egyre inkább előtérbe az elején még csak maximum a
háttérben jelen levő torzított gitárhangok, úgy kapnak egyre
nagyobb szerepet az effektpedálok és hol fokozatosan, hol pedig egy hirtelenebb
váltás után át is veszi a főszerepet a feedbackkel súlyosbított tömény gitárzaj... viszont
közben mindig megmarad a háttérben a szám eredeti, elszállósabb alaptémája
is és a zaj és a
gyönyörű, éteri hangzás keveredése valami magávalragadóan gyönyörű
egységgé áll össze. És ennek a felépítésnek köszönhetően lesz minden
egyes szám egy újabb és újabb kis katarzisélmény.
Persze azért valamenyire számfüggő, hogy mikor mennyire kerül az
előtérbe a
feedback. Ott van például az egyik legismertebb daluk, a Follow The Map,
amely éppenhogy csak egy kicsit csusszant el a torzítások felé,
ellenben a számomra a koncert csúcspontját jelentő Pure As Snow a hosszú
felépítés után totális,
mindent elsöprő zajtengerbe fulladt, a gitárt a végén már a földön
térdelve tépő, majd már csak az effektpedálokat gyötrő Takaakira-val. Az
elképesztő erejű zenét pedig az a szinte tapintható átélés tette
teljessé,
ami a négy zenészről áradt és ami átragadt a közönség tagjaira is, akik
közül sokan szinte hipnotizálva bámulták a
színpadot. Ennek köszönhetően
annak ellenére kialakult a zenekar és a közönség közt egy nagyon erős
kapcsolat a koncert alatt, hogy egyébként nem igazán volt semmi
kommunikáció
a szám végi tapsot leszámítva. Nem voltak
átvezető kommentek a számok közt, nem is nagyon néztek a közönségre és a végén, a befejező Everlasting
Light után is minden különösebb ceremónia nélkül vonultak le, ahogy náluk szokásos, ráadás
nélkül. De nem is volt ezzel gond, sőt, ez is csak erősítette azt az
érzést, hogy ami a színpadon történt az valami egészen különleges,
megfoghatatlan, szinte túlvilági élmény volt, ami úgy volt tejes,
megbonthatatlan egész, ahogy lezajlott, amit nincs miért és hova ragozni
és ami maximálisan megérte a sokéves várakozást.
Tényleg furcsa egyébként, hogy a zenekar koncertjei és lemezei mennyire szöges
ellentétben vannak egymással. Az egyetlen szám, ahol a maga teljes
tökéletességében sikerült megörökiteni azt amit élőben nyújtanak, a
monumentális "Com (?)" volt, még 2002-ből, a One Step More And You Die
albumról, azóta azonban a stúdiófelvételeken mintha nem is igazán
próbálták volna ezt az élményt újra megörökíteni. Ezért is akartam
inkább a koncert DVDjükből beszerezni egyet, de ez
végül kimaradt, mert sajna már összecuccolták a merch-pultot mire lekeveredtem
a színpadról, ahol levezetésként még szűk egy óráig pakoltuk a zenéket,
melyekre persze mozgolódás nem nagyon volt, node
ez most nem is arra volt szánva, inkább csak amolyan háttérzene volt ez a koncertélmények feldolgozásához, beszélgetéshez, meg a
bárpult támasztásához. Alább még pár kép, valamint a setlist a Mono
koncertről, a Rising Sound sorozat pedig április közepén dupla
adaggal folytatódik: 12-én a magát death jazz-ként definiáló Soil &
"Pimp" Sessions lép fel a hajón, majd őket mindössze két
nappal később a noise rock legenda Zeni Geva követi majd.
(teljes méretért klikk a képre)
Mono:
Takaakira Goto (gitár)
Tamaki Kunishi (basszusgitár)
Yasunori Takada (dobok)
Yoda (gitár)
Setlist:
1.Ashes In The Show
2.Burial At Sea
3.Kidnapper Bell
4.Pure As Snow
5.Sabbath
6.Yearning
7.Follow The Map
8.Halcyon (Beautiful Days)
9.Everlasting Light
www.mono-jpn.com
A38 |