A fenti lista folyamatosan bővül, ahogy sorozatosan bukkanak fel a szigetországban a jobbnál-jobb bandák és közülük az utóbbi években az egyik legnagyobb visszhangot keltő csapat a tokiói négyes, a Mono volt. Hozzánk nemrég megjelent második albumuk, a One More Step And You Die turnéja keretében látogattak el a város szivében található Pesti Est Caféba egy roppant meleg nyári nap estéjén, két helyi előzenekarral megtámogatva.

Este tíz, vagyis a behirdetett kezdés előtt nem sokkal értem a Liszt Ferenc téri klubba és még bőven ment a hangpróba. A Mono négy tagja szépen kényelmesen próbálgatta hangszereit, miközben a technikusuk fel-alá rohangált köztük és a keverő között. Mikor külön-külön végigpróbálgatták az összes hangszert az összhatás ellenőrzéseképpen eljátszottak egy számot és már ez az 5-6 perc elég volt arra, hogy meggyöződjek arról, hogy kicsit sem túloztak a Mono koncertekről áradozó kritikák. A szép csendes kezdésből fokozatosan mindent elsöprő hangörvényt építettek fel, teljesen elképesztve a jelenlevőket. A zenészek közt olyan tökéletes összhang volt amit nagyon ritkán látni és olyannyira egységes volt a hangzás mintha nem is négy különböző ember játszott volna. A szám azt hiszem a Karelia volt az első Mono albumról, de a dalok többsége olyannyira át lett alakítva és hangszerelve a koncert alatt is az eredeti albumverziókhoz képest, hogy sokszor nem volt könnyű beazonosítani őket. Együttesek hangpróbáját nem szokás megtapsolni, de most mégis ezt tette a közönség, mert a hallottakat egyszerüen nem lehetett reakció nélkül hagyni.

Mikor meggyöződtek arról, hogy minden úgy szól ahogy kell, levonultak a szinpadról és következhettek az érzésem szerint némileg felesleges előzenekarok.

Elsőnek a Pozwakowski nevezetü csapat kászálódott szinpadra, akik láthatólag nemkicsit el voltak szállva maguktól. Már a Mono hangpróbája alatt is felkeltette a figyelmem egy-két feltünően arrogáns viselkedésü alak, akikről kiderült, hogy a zenekar tagjai. Vagy negyed órát szórakoztak azzal, hogy a mindössze félórásra tervezett koncert kedvéért teljesen átalakítsák a szinpadot, kifeszítve pár vásznat, melyekre aztán négy lepukkant, ósdi géppel vetitettek különböző unalmas dolgokat, miközben széteső, teljesen érdektelen zenéjüket voltunk kénytelenek hallgatni. Pontosabban csak elvileg kellett volna ezt tenni, mert én inkább töltöttem azzal az időt, hogy Monoék európai kisérője által felügyelt, CD-bolttá átalakított asztalkánál megvettem a két Mono albumot, a John Zorn kiadójánál kiadott Under the Pipal Tree-t és az új lemezt, a turnékon árult CDknél megszokott, a boltinál jóval emberibb áron, majd megvártam a megfelelő pillanatot és egy tollat a kezemben lobogtatva letámadtam a zenekart. Teljesen odavoltak az örömtől, hogy valaki már a koncert előtt vett a lemezekből és heves kézrázogatás és vigyorgás közepette aláírták a Pipal Tree bookletjét.

Nagyboldogan visszaballagtam az alagsorban levő kicsi irgalmatlanul meleg koncertterembe és az se tudott letörni, hogy a Pozwakowski még mindig a szinpadon nyomult. Szerencsére ez az állapot már nem tartott sokáig és pár perc múlva igencsak bizonytalan tapsikolás közepette végre eltávoztak a backstage felé. Utánuk a háromtagu Flagrum következett, akik szerencsére már sokkal jobbak voltak. Néha punkos ritmosokat kevertek a zenéjükbe, ami leginkább a kilencvenes évek eleji altern-rock hangzást idézte kicsit zajosabb verzióban, leginkább csak üvöltésekből álló énekkel kisérve. Picit a Ruinsra emlékeztettek talán, habár azért az ő átütő erejük hiányzott a Flagrumból, de ahhoz bőven voltak elég jók, hogy a kb. negyven percnyi játékidő alatt kicsit se unatkozzak.

Mikor befejezték, Monoék lejöttek a bár részből ahol addig csevegtek az eseményt  támogató Japán Alapítvány munkatársaival és rövid átszerelés után végre elkezdődött a koncert amire összesen olyan száz ember lehetett kiváncsi (nagyon alul volt hirdetve a dolog sajnos, ráadásul a jelenlévők jórésze vendéglisás volt, tehát tippelni sem merek, hogy fizetős vendég mennyi lehetett rajtam kívül)

A kezdet, ahogy az várható volt, lassú volt és nyugodt. Tamaki, a basszgitáros lány, Tujiko Noriko-t idéző vörös ruhában egy széken ült a szinpad közepén és lecserélve szokásos hangszerét félelmetesen szép hangokat csalogatott elő egy gitárból, csakúgy mint Takaakira és Yoda, miközben a dobos Yasunori egy xylofonnal festette alá a tipikus post-rock hangzást. Egy idő után Takaakira egyre gyakrabban csapott jobban a húrok közé és a szám kezdett fokozatosan bekeményedni. Végül Tamaki is felállt és felvette a basszgitárját, miközben Yasunori a dobokra cserélte a xylofont és megkaptuk az első adagot abból a zúzásból amihez olyannyira ért a japán négyes. A szám a végére ismét lecsendesedett és Takaakira szinte észrevehetetlenűl halkan játszott a gitárján olyan dolgokat amik a legjobb prog-rock zenekaroknak is becsületére váltak volna.

A továbbiakban folyamatosan váltogatták a csendesebb és a húzósabb dalokat, habár inkább a lassabb témák maradtak túlsúlyban. Olyan átéléssel játszottak amilyet ritkán látni, a nagyrészt ülő közönség pedig idővel közelebb húzódott a szinpadhoz és szinte családias lett a hangulat a piciny teremben. A zenészek csak néha-néha pillantottak fel, egyébként el voltak merülve a saját hangszerük hangjaiban, az összhatás mégis tökéletes volt és minden pillanatban lehetett érezni, hogy teljesen együtt gondolkodnak a szinpadon. A zúzósabb részeknél főleg a balszélen álló Yoda indult be, kétrét hajolva tépve a gitárt. A koncert legszebb pillanata talán a 'where am i' volt, ami alatt Takaakira ült le a szinpad közepén árválkodó székbe, hogy teljes figyelmét a visszafogott, törékeny hangokból fölépített dalnak szentelje. A csendesebb részek és a mindent elsöprő gitár hangáradatok közötti átmenet mindig tökéletesen eltalált volt és a közönség (akik közül a nagy többségnek valószínüleg ez volt az első találkozása a zenekarral) is teljesen ráhangolódott a zene változásaira, de ami a koncert végén várt ránk arra még a Mono munkásságát jobban ismerő kevesek sem voltak felkészülve...

A koncert záró darabja, ahogy sejteni lehetett, az új album központi szerzeménye, a jó negyedórás, monumentális 'com(?)' volt, ami lemezen hallgatva is nagyon nagyot tud ütni, de előben a hatása szinte leírhatatlan volt. Már a lassú, nyugodt kezdés is a Mono legszebb pillanatai között van, de ahogy fokozatosan válik egyre erőteljesebbé és  teltebbé a hangzás és ahogy a repetitív alapdallamra fokozatosan épülnek rá az újabb hangrétegek úgy válik nyilvánvalóvá, hogy itt bizony valami egészen elképesztő készül. Aztán szépen megint lelassul minden.. csak alig hallható hangok örvénylenek a levegőben, de az időleges nyugalomnak pillanatokkal később vége szakad, hogy átadja a helyét a szavakkal visszaadhatatlan zúzásnak. A többiek által játszott iszonyú feszes és súlyos monoton alapot Takaakira szanaszét torzított gitárjának hangjai egészítették ki, olyan ellenálhatatlan hangáradattá alakulva amitől az eleinte igencsak visszafogott közönség is teljes extázisba került. Takaakira a végére már a effekt-pedálos doboz mellett térdelve nyúzta a gitárt, időnként Hendrix módra tépte a fogaival a húrokat míg Yasunori és a többiek tökéletes összhangban alakítgatták és vitték tovább az alapot. A végsőkig fokozták a hangáradatot, majd szépen lassan egyenként befejezték a játékot és levonultak a szinpadról. Utolsónak Takaakira hagyta ott még mindig gerjedő hangszerét és mikor az utolsó zajok is elcsendesedtek a közönség felocsúdott a sokkból és heves ünneplésben tört ki, ráadást követelve. Azonban ahogy várható volt nem volt ráadás, mert egy ilyen katartikus befejezés után egyszerűen nem lehetett hogy folytatni.

Még maradtam egy kicsit és örömmel láttam, hogy a koncert előtt még elhagyatottan árválkodó CDs asztalkát megrohanták az emberek. Egy idő után felbukkant Tamaki is, aki hozott inni valamit a rettenetes hőség miatt szomjhalál közeli állapotban levő eladónak. Lelkendeztem neki, hogy mennyire jó volt a koncert, ő pedig megkérdezte, hogy honnan ismertem a zenekart. Mikor mondtam neki, hogy már régóta hallgatok japán noise-rock dolgokat és ennek köszönhetően bukkantam rájuk is, meg említettem példaként a Ruins-t elkezdett mosolyogni, hogy ja, így már érthető. :) Még beszéltünk erröl-arról, majd mondta, hogy reméli, hogy a legközelebbi Európa turnéjuk alatt is eljutnak majd Pestre. Reméljük tényleg így lesz és köszönet a szervezőknek, hogy most elhozták őket.

MONO:
Tamaki-basszus
Takaakira Goto-gitár
Yoda-gitár
Yasunori Takada-dobok

Az utóbbi időben adott koncerteken a következő szokottvolt lenni a playlist:
1. 1612
2. sabbath
3. a speeding car
4. -------
5. the kidnapper bell
6. human highway
7. where am i
8. halo
9. com(?)

nem biztos, hogy itt is ugyanez volt, de amit felismertem (több olyan szám is volt a programban ami nem jelent meg eddig albumon) az alapján elvileg többnyire stimmel a dolog.

Kapcsoldódó linkek:
Mono hivatalos oldal

com(?)