Főoldal » Feature, Interjúk, Japán, Rock » Mono / Takaakira ‘Taka’ Goto interjú

Mono / Takaakira ‘Taka’ Goto interjú

Ez az interjú a Mono főnök Takaakira ‘Taka’ Goto-val még tavaly decemberben készült amikor a zenekar immár sokadik alkalommal Budapestre látogatott, ekkor éppen a francia Alcest-el közös turnéja során. A Mono részéről a turné apropója a legutóbbi lemezük, a Requiem For Hell volt, így a fél órás beszélgetés nagy részében ez volt a fő témánk, de szóbakerült sok minden más is, többek közt az előző dupla album, a turnézás, a Mono világát formáló zenei és egyéb hatások… valamint Taka szólóprojektjei is, köztük az akkor még éppen csak bejelentett Behind The Shadow Drops… mellyel Taka október 18-án újra Budapestre látogat! A szólókoncertről minden infót megtaláltok itt, a facebook eseményt pedig errefele! Alább pedig a koncert miatt a hosszú átfutási idő ellenére is újra aktuális interjúban megismerhetitek egy kicsit közelebbről azt az embert aki a nemzetközileg egyik legismertebb japán zenekar mozgatórugója, valamint zenei és szellemi atyja. (Az interjú angol verzióját itt találjátok.)

A turnézás egy eléggé kemény életmód tud lenni, te viszont 15 éve szinte folyamatosan úton vagy. Hogy bírod? És ennyi év után sem vált számodra teherré a non-stop koncertezés és utazás?

Bizony, 15 éve folyamatosan évi átlag 150 koncert! És őszintén megmondva, habár fejben a hozzáállásom semmit nem változott, a testem azért öregszik. Szóval van, hogy nem könnyű, de a színpadon, a rajongók előtt már nem törődünk ezekkel a dolgokkal, nekik köszönhetően ott úgy érezzük, hogy bármire képesek vagyunk, ezért folytatjuk továbbra is ezt az életmódot. Emellett a fiatalkori hozzáállásunkra is emlékeznünk kell, hogy akkor azt gondoltuk, hogy “Minnél több országban fel akarunk lépni és annyi koncertet akarunk adni, amennyit csak lehet!”, vagyis mi döntöttük el, hogy ezt az életformát választjuk. És boldogok vagyunk, hogy így döntöttünk.

Hogy jött az Alcest-el közös turné ötelete?

Nagyjából öt éve ismerjük egymást és az Alcest-ék már régen felvetették egy közös turné ötletét, de sokáig nem tudtuk összehozni a dolgot. Idén azonban mindkét zenekar új albumot hozott ki, vagyis jó volt az időzítés, így eldöntöttük, hogy belevágunk és végre megcsináljuk. És nagyon jól működik, jó a két együttes stílusa közti kontraszt, plusz az Alcest egy nagyszerű zenekar és emberileg is csodálatosak.

A szerzeményeid sokszor filmzeneszerűek és korábban írtál is már filmhez zenét. Az nem vetődött még fel, hogy összefogjatok egy rendezővel és a Mono zenéjére építkezve készítsetek egy filmet?

Az igazat megvallva van egy álmom. Ismered az Alejandro González Iñárritu nevű rendezőt? Olyan filmeket készített, mint a Babel, 21 Grams vagy a The Revenant. Az ő filmjéhez például nagyon szeretnék zenét írni, az egy egészen csodálatos élmény lenne!

Korábban azt nyilatkoztad, hogy a legutóbbi album megírása után olvastad az Isteni Színjátékot és ez segített tartalommal megtölteni a lemezt, keretet adva a zenének. De mi volt az eredeti koncepciód amikor elkezdtél dolgozni a Requiem For Hell dalain?

Ez egy eléggé vicces sztori igazából. A Requiem előtt ugye volt az a dupla lemezünk (a 2014-ben egyszerre kiadott Rays of Darkness és The Last Dawn) és annak a megírása maga volt a pokol. Nagyon nehezen ment az egész és nem volt semmiféle inspirációm. Emiatt aztán nagyon elgondolkodtam azon, hogy hogyan álljak neki az újabb lemeznek és úgy voltam vele, hogy ezúttal nem akarok azon agyalni, hogy mit akarunk csinálni, meg úgy általában semmi máson sem akarok gondolkodni, egyszerűen csak azt akartam, hogy az érzéseim vezessenek. Semmi trükközést nem akartam, csak organikusabb hangzást és azt, hogy érezhető legyen a köztünk levő kémia, ahogy sokkal rockzenekar-szerűbben dolgozunk együtt. Ezek voltak a fő irányelvek, de ezeken túl nem volt semmi konkrét elképzelés, nem törődtem semmivel, csak hagytam hogy magukkal ragadjanak a dallamok, anélkül, hogy tudnám, hogy pontosan mi is történik. És nem kellett magunkat semmiféle határidőhöz sem tartani, szóval ez is nagy segítség volt.

Szóval sokkal ösztönösebb volt a munka?

Pontosan. És ahogy említetted te is, egy nappal azután, hogy befejeztem a munkát, a kezembe került az Isteni Színjáték, ami a lélek megmentéséről szól és ez nagyon megihletett, de addig a pontig tényleg nem volt semmi más koncepció.

Míg a Rays of Darkness / The Last Dawn albumokon tisztán elkülönült a sötét és a reménytelibb hangzás, addig az új lemezen megint visszatért a rátok jellemzőbb egyensúlyozás a két véglet közt, ahol egyszer az egyik, majd a másik irányba mozdul el a zene. Jól érzem az irányváltást? És szándékos volt ez a változás?

Valójában igen, a dupla lemez a sötétségről és világosságról szólt, az újon pedig inkább az élet és halál a téma, de igazából valahol hasonló a kettő. Mindig olyan érzésem van, mintha egy alagútban mennénk vaksötétben, de annak ellenére, hogy nincs semmi fény, érezzük, hogy mennünk kell tovább, hogy elérjük a kijáratot. És csak megyünk, megyünk a sötétben, míg végül meglátunk egy icipici fénylő pontot és azt gondoljuk, hogy “igen, lehet az a cél ahova tartunk!” És a dalírás is ilyen számomra, a sötétségről szól és arról, hogy minden ellenére mégis megyünk tovább előre. Szóval igazából olyan, mint maga az élet.

Azaz valahol az élet céljának kereséséről szól…?

Igen, valami olyasmiról. Néha elgondolkodok azon, hogy miért van az, hogy amikor súlyosan lebetegszünk, akkor sokat gondolkodunk arról, hogy milyen fontos is az egészség, egyébként viszont eszünkbe sem jut. Vagyis szerintem időnként szükség van sötétségre, betegségre, rossz dolgokra és negatív energiákra ahhoz, hogy ráeszméljünk, hogy egyes dolgok mennyire fontosak. Én mindig a reményről akarok írni, de ehhez a sötétségről is írnom kell, egyébként nem látják az emberek a különbséget.

És újra vissza a The Last Dawn albumhoz. Valahol azt nyilatkoztad, hogy a lemez írása egy nagyon rossz periódus után szinte terápiaként szolgáltak számodra…

Igen, azt szoktam mondani, hogy az egy buddhista album volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok egy vallásos ember. Van egy nagyon közeli barátom, aki korházba került mentális problémák miatt és mindenkit elutasított, családot, barátokat, tényleg mindenkit és tejesen visszahúzódott a sötétségbe. És én voltam az egyetlen, akit felismert. Akkoriban a Buddhizmusról olvastam egy könyvet és bementem hozzá a korházba, megkérdezni, hogy “Helló, megismersz? Mit művelsz!?” és végül képes voltam segíteni neki.

És mit gondolsz, a zenéd más emberek számára is képes lehet egyfajta terápiakánt szolgálni?

Igen, és igazából sok ilyen témájú emailt kapunk szerte a világból. Olyanoktól is, akiket végül a zenénk térített el az öngyilkosság gondolatától. És végtelenül boldog és hálás vagyok emiatt, főleg úgy, hogy én is mindig azért írok dalokat, hogy a saját elmémet és lelkemet megmentsem.

Milyen érzés számodra, hogy ekkora befolyással és érzelmi hatással van a zenéd a hallgatókra?

Egészen hihetetlen. Van, hogy úgy érzem, hogy a zene egyfajta isteni ajándék, ami minden másnál erősebb tud lenni. Persze ez csak zene, de így is, az emberek képesek átérezni, bártrabbá teszi őket és erőt ad nekik, hogy nekivágjanak az újabb és újabb napoknak. Lenyűgöző. Olyan, mint valami spirituális gyógyszer.

Nemrégiben bejelentetted, hogy újabb szólóprojektet indítottál, aminek 2017-ben jelenik majd meg az első lemeze. Erről mit érdemes tudni?

Sokkal nagyobb teret kap benne az elektronika. A Mono sokkalta organikusabb hangzásilag, itt azonban egészen másfajta zenét próbáltam írni. Majd meghallod, hogy milyen lett!

A 2015-ös szólólemezed (Classical Punk and Echoes Under The Beauty) és a korábbi Left projekt valahol hasonlított a Monóra, de mégis mások voltak mind hangzásban, mind pedig hangulatban…

Oh, a Left! Az inkább csak amolyan hobbi volt. Az a saját nevem alatt kiadott szólólemez pedig… azt kb. 12 évvel ezelőtt vettem fel és egy nap ráakadtam egy merevlemezen. Elsőre nem is emlékeztem rá és csak néztem, hogy “Hát ez meg mi?”, de aztán eszembe jutott, hogy ez az a kiadatlan zene, amit annak idején írtam. Megmutattam a munkatársaimnak, az európai és amerikai lemezkiadós embereknek és mindenki azt mondta, hogy meg kellene jelentetnem, szóval végül tényleg ki lett adva az anyag.

Amikor szólómunkába kezdessz, az inkább van azért, mert egy ideig félre akarod tenni a Monót, hogy a más dolgokkal foglalkozz, vagy azért mert olyan ötleteid vannak, melyek egyszerűen nem passzolnak a Mono zenei világába?

Tudod, a zene számomra olyan, mint egy napló? Minden nap komponálok és ezen a nyáron például volt egy kis összezörrenésünk a legjobb barátommal és amikor el akartam neki mondani neki valamit, inkább megírtam zeneként. Számomra egyszerűbb a zenén keresztül bocsánatot kérni, vagy azt mondani, hogy szeretlek, vagy… igazából bármit mondani.

Azaz egyszerűbben fejezel ki érzéseket zenével, mint szavakkal?

Pontosan, a zene számonra a legkönnyebb önkifejezási mód!

És soha nem volt olyan, hogy a tisztán instrumentális zenével ne tudtad volna kifejezni azt, amit mondani akartál?

Meg vagyok győződve róla, hogy a hallgatók el tudják képzelni, hogy mi az amit ki szeretnék fejezni a zenémmel. És habár ez emberfüggő is, de soha nem volt bajom a szövegek hiányával, számomra a zene minden. És abban is hiszek még mindig, hogy a zene hídként is tud szolgálni. Amikor Törökországban játszottunk és kimentünk a klub elé dohányozni, odajöttek hozzánk a rajongók és az egyikük megszólított, hogy “Helló Taka, én Irakból jöttem, örülök, hogy találkoztunk!” én meg meglepődtem, hogy “Oh, Irakból! Én is örülök a találkozásnak!”, majd odajött egy másik rajongó, hogy “Helló, én pedig Iránból jöttem.” És összebarátkoztak a Monónak köszünhetően! Csodálatos volt! Vagy ott van az az amerikai rajongó, aki katona volt az iraki háborúban, de haza kellett térnie, mert valami gond volt a lábával és ő is mindenképpen személyesen akart velünk találkozni és elmondani, hogy a háború alatt Monót hallgatott és mi segítettünk neki, hogy túlélje az újabb és újabb napokat. És az iraki, aki szintén ott volt abban az időszakban, a háború közben, szintén azt mondta, hogy nagyon sokat jelentett neki a zenénk akkor.

A többiek közül van még valakinek szólóprojektje a Mono mellett?

Nem, egyelőre nincs még, de szó van arról hogy Yoda, a gitárosunk jövőre filmzenét készít majd.

A Mono vizuális megjelenése is eléggé jellegzetes, mesélj egy kicsit a zenekar vizuális művészetekkel való kapcsolatáról.

Az új lemeznél egy Mitja Kobal (website) nevű bécsi fotóssal dolgoztunk, aki megkapta tőlem az album demóját, az Isteni Sznjátékot, és pár szót a koncepcióról. Szerettem volna, ha olyan képeket készít, amik… hmm.. az Isteni Színjáték egy nagyon régi sztori ugyebár, de ennek ellenére még mindig ugyanaz megy a világban. Országok háboruznak, az emberek is harcolnak egymással és nagyon szerettem volna, ha a kép valahogy vissza tudta volna adni azt, hogy az emberek egész egyszerűen képtelenek voltak megváltozni. Nagyon szeretek művészetről beszélni és én nem abban hiszek, amit látok, hanem abban, amit nem látunk, csak a szívünkben érzünk. Emiatt inkább olyan fotósokkal szeretek dolgozni, akik fogékonyak a spiritualitásra. Végül a tokiói Shibuya negyed legforgalmasabb kereszteződésében lyukadtunk ki ahol mi hosszú, hosszú időn át mozdulatlanul álltunk, miközben körülöttünk hömpölygött a rengeteg ember és a végeredmény egy nagyon érdekes, izgalmas kép lett.

Mit gondolsz, volt a zenédre valamiféle hatással az, hogy Japánban nőttél fel?

Nem igazán, mivel egy nagyon pici faluban születtem, ami 12 órányira van Tokiótól vonattal és igazából nincs ott semmi más, csak a hegyek és egy folyó. A nővérem pedig kiskorom óta zongorázik és leginkább Beethovent játszott. Én nem tudtam zongorázni, így csak néztem a gyönyörű égboltot, a folyót és a hegyeket, miközben a háttérben Beethoven szólt. Ez volt rám szerintem a legnagyobb hatással. Rajongok Beethoven-ért, még egy hozzá kapcsolódó tetoválásom is van és nagyon szerettem, hogy tökéletesen értettem a zenéjét. De elsősorban a For My Parents című lemezünkön szerettem volna a japán égbolt szépségét megmutatni. És a szülővárosomat is, a bookletben még egy kép is felbukkan, ami ott készült.

Elsősorban a tengerentúlon koncerteztek, de ennek ellenére van valami kapcsolatotok a hazai, japán zenei színtérrel is?

Nem, semmi. Igazából már az első turnénkra is Amerikában került sor, mivel akkoriban amikor kezdtük a zenekart senki nem foglalkozott instrumentális zenével Japánban és így nem igazán kaptunk fellépési lehetőségeket. Tokióban alig voltak koncertjeink, így elhatároztuk, hogy átmegyünk New Yorkba játszani, aminek az lett a vége, hogy elkezdtünk odaát turnézni. Majd következett Európa és csak ezután, legutolsónak jött Japán.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy a régebben megfordultatok metal zenekarokban is. Mennyire voltak hatással rátok a metal zenék?

A zenekarban mindenki odavan az Iron Maiden és Mötley Crüe féle csapatokért! Japánban óriási sikerük volt annak idején és amikor elkezdtek zenélni a többiek rengeteg metált hallgattak, szóval igen, eléggé komoly hatással volt ránk a műfaj. De ha engem kérdezel, szerintem az első metal zenét Beethoven szerezte, ő volt az első rockzeneszerző!

Beethovenről és a többi korai zenei hatásodról már sokszor beszéltél más interjúkban is, de az újabb, mostani zenék közt van olyan, ami még mindig inspirálólag tud hatni rád?

Hmmm… Ben Frost. Izlandról. Egészen lenyűgöző, egyértelműen ő az aktuális kedvenc. De például a Portisheadet is nagyon szeretem. A felkapottabb zenék többsége azonban gyakran csak az üzletről szól, hamis az egész. Én gondolni sem akarok a zene üzleti részére és a legszerencsésebb szerintem az, amikor egy előadó független tud maradni, de mégis széles körben ismertté válik. Számomra is ez a cél.

 

Hogy érzed, van még olyan dolog, amit mindenképpen szeretnél elérni az életedben?

Idén magánúton jártam Bécsben és elmentem abba a múzeumba, ahol ki vannak állítva Gustave Klimt festményei. És ez volt az első alkalom, hogy egyben láttam a munkáit az első festményektől a legutolsóig. És az egészet összekötötte egy teljességgel egységes koncepció. És ez elgondolkodtatott. Az én életem az én életem, a Mono pedig a Mono és tovább kell haladnunk a megkezdett úton következetesen építve tovább azt amit elkezdtünk. Érted mire gondolok? Mint ahogy Picasso is összetéveszthetetlenül Picasso. Vagyis tovább akarjuk folytatni amit elkezdtünk és hűek akarunk maradni ahhoz, amit csinálunk.

A számtalan interjúd alatt volt olyan kérdés amit soha senki nem kérdezett meg pedig úgy érezted, hogy fontos, vagy érdekes lenne? Vagy van olyan téma, amiről szerettél volna beszélni, de soha nem került szóba?

Hmm…. ez egy jó kérdés! *egy időre elgondolkodik* OK, szóval… Mozart! Tudod, Mozart… ő lejött közénk az égből, hogy csodálatos zenét szerezzen. Beethoven viszont, ő egy mindennapi ember volt, aki saját erőből épített lépcsőt a mennyekbe és most már isteni rangban van. És ez az amiért annyira szeretem. És mi is meg szeretnénk építeni a saját lépcsőnket a mennyekbe. Remélem, hogy mire meghalok, vagy mire végetér a Mono története, addigra sikerül befejezni… és még Beethovennél is jobb munkát végzünk majd! *nevet*

(profilfotó: Mitja Kobal. Forrás: Taka facebook oldala)

Mono hivatalos oldal / Behind The Shadow Drops hivatalos oldal

Szólj hozzá

© 2002-2016 SoundOfJapan+ · RSS · Japán és ázsiai zene + szubkult · Közösség: SoundOfJapan+ Fórum