Miyavi már sokadszor járt erre és habár a korábbi koncertek is mind jók és / vagy emlékezetesek voltak valamiért, azért akadtak köztük olyanok, amikről idővel egybefolytak az emlékek… ez a mostani viszont nem ilyen lesz. Ez ugyanis a huszadik évfordulós, karrieráttekintős turné volt és habár sok előadnál az ilyesmi igazából nem nagyon jelent más, mint egy hangzatos címet a turnéplakáton, nála nem ez volt a helyzet: ő tényleg egy halom olyan számot szedett elő, amit időtlen idők óta nem játszott, ráadásul minderre rászánt két órát, hogy tényleg ne lehessen senkinek hiányérzete.
És habár eddig is az a fajta előadó volt, aki sokat kommunikál a közönségével, most ez is minden eddiginél jobban előtérbe került: a szokásos témák (Unicef munka, filmes karrier, stb.) mellett volt random sztorizgatás arról, hogy előző nap hogyan hajkurászott usb átalakító kábelt a WestEnd-ben… és valamennyire azért meglepő módon előkerült a visual kei korszaka is. Persze ez egy karrieráttekintős koncert volt, oké, viszont a vk azért a pályaközepi stílusváltás után sokáig tabutéma volt nála, érezhetően, sok más a színtérről indult előadóhoz hasonlóan ő is próbált eltávolodni a múltjától, ahogy egyre inkább közelített a mainstream felé. Most viszont nem elég, hogy sokkal több dalt szedett elő abból a korszakából (amikor, ahogy azt akkoriban egy külföldi vk fórumon valaki találóan megjegyezte: ő volt a “poster boy of the visual kei scene”), de még a közönséget is megkérdezte, hogy “Do you still like visual kei?”. Amire nyilván sok helyről egy határozott “Yes!” volt a választ. A követező kérdésére, hogy “Ami I visual kei now?” viszont már inkább csak bizonytalankodás volt a reakció. Mert egyrészt persze, elvileg nem az, mivel zeneileg, külsőségekben, stb. már réges-rég maga mögött hagyta azt az irányvonalat, de közben meg ott van az a régi-régi vk rajongói alapszabály is, hogy “Ha egyszer visual kei voltál, mindörökké az maradsz.” Ami ellen próbált ő persze bőven tenni az évek alatt, de aztán amikor beszáll egy olyan projektbe, mint a The Last Rockstars, ami csupa ikonikus régi vk alapfigurából áll, akkor mégiscsak mosolyra húzza az ember a száját, hogy haha, elárultad magad! Mindenesetre úgy tűnik most már ő is inkább nosztalgiusan tekint vissza arra a korszakra, amire a legjobb bizonyíték a régi-régi Girls, be ambitious volt, mely közben a LED falon csupa-csupa régi videóból pörögtek részletek.
Mondjuk ebben a múlttal való látványos kibékülésben lehet benne van az is, hogy ő is tudja, hogy a rajongói bázisának nagy része azért még mindig olyanokból áll, akik a kezdetek óta, vagy legalábbis eléggé régóta követik ahhoz, hogy emlékezzenek rá, hogy honnan is indult. De persze azért akadnak bőven újabb rajongók is és ez most talán minden korábbi Miyavi koncertnél jobban látszott: amellett, hogy abszolút megvolt az osztálytalálkozó jelleg is, csomó régi ismerőssel, bőven voltak olyanok is, akiknek jó eséllyel ez a mostani volt az első Miyavi koncertje (köztük két, apukával érkeztő, nyakbanülős, 4-5 éves forma kislány).
Amúgy persze nem csak rajongókból voltak újak és régiek is, hanem zenékből is: a már emlegetett, extra sok régiség mellett tényleg végigvette a teljes pályafutását és az újabb korszak party alapdalai is sorre kerültek elő: The Others, Day 1, No Sleep Till Tokyo, Fire Bird, az utóbbi pár év egyik legjobb dala, a New Gravity, meg persze az abszolút alapmű Horizon. Nomeg az Under the Same Sky, ami háromszor (!) ment le: először a koncert közepére beidőzített két számos mini akusztikus szettben, utána a ráadásban a rockosabb változatában és végül a legvégén, a búcsúzós, integetős rész alatt háttérzeneként az eredeti, drum’n’bass beütésű stúdió változatban.
Szóval tényleg mindenki, mindegy melyik Miyavi korszakot szereti leginkább kapott bőven a kedvenceiből… az igazi extra csavar még esetleg az lehetett volna, ha lenyomja a Rodeo-t is. Persze ez esélytelen volt, főleg, hogy az nem is Miyavi dal, hanem még a Dué le quartz időkből származó (így nyilván nem is ő énekelte eredetileg) underground vk giga-favorit volt, ez a turné pedig nem a zenei pályafutásának, hanem a szólókarrierjének a huszadik évét volt hivatott megünnepelni. (Amúgy, mivel az első szólóalbum még 2002-ben jött ki, így igazából az évfordulós turnét hivatalosan 2022-ben kellett volna lenyomi, de tavaly, a covid lecsengő ágában azért még gyakran bizonytalan volt az utazási helyzet, így teljesen érthető, hogy csak most került sor rá.)
És a végére még annyi, hogy jó volt látni, hogy megint sokan voltunk: mikor előre be kellett tippelni, hogy vajon mennyi embert érdekelhet a koncert én azt mondtam, hogy valahol 500 körül és ez vegül be is jött és majdnem pontosan annyian lettünk, ami amúgy kb. a standard volt az utóbbi pár hazai fellépésén. Egyébként a koncerten ez is szóbakerült, hogy mennyiszer járt már nálunk és a bekiabálások közt hat és hét volt a leggyakoribb, melyek közül az utóbbi a helyes válasz. Először ugyebár 2009-ben a Petőfi Csarnokban lépett fel, majd öt másik koncert után legutóbb tíz évvel azután, 2019-ben. Hosszabb új anyaggal amúgy relatíve rég, a 2021-es Imaginary óta nem jelentkezett, szóval esélyes, hogy hamarosan előrukkol majd egy friss nagylemezzel, amit nyilván újabb turné követ majd, szóval reméljük az is elkanyarodik majd Budapest felé. Addig is fussátok át a pesti koncertes setlist-et és nézzétek meg a galériánkat:
Return of the Samurai Guitarist Tour – Budapest setlist
Selfish Love -Aishitekure, Aishiteru Kara-
What’s My Name?
Survive
Ahead of the Light
So On It
In Crowd
Secret
Cry Like This
Tears on Fire
Long Nights
Under the Same Sky
Kimi ni Negai wo
Girls, be ambitious.
Hi no Hikari Sae Todokanai Kono Basho de
Sakihokoru Hana no You Ni -Neo Visualizm-
Fire Bird
New Gravity
Bang!
No Sleep Till Tokyo
Horizon
Encore:
Subarashikikana, Kono Sekai -What A Wonderful World-
Under the Same Sky
The Others
DAY 1
