Három stílusban nagyon különböző lemez, három közös ponttal: mind nagyjából egyszerre (idén májusban / júniusban) jelent meg, mindet csupa-lány csapatok készítették és mind az év eddigi legjobb, legizgalmasabb lemezei közt van.
Kinoco Hotel: Marianne no jubaku
2014.05.14
Őrületes, eklektikus tobzódás a késő hatvanas, kora hetvenes évek hangzásában, egy csapat extra-dögös, és a külsőségekből itélve talán egy picit fétis megszállott japán hölggyel. Nagyjából így írtható körül egy mondattal az, amit a Kinoco Hotel csinál. Azonban, habár bármilyen jól is hangzik ez, korábban valahogy mégsem tudtak igazán átütő lemezeket összehozni. Időnként volt egy-egy nagyon eltalált dal (az a refrén!!) és ennyi. Számtalan, kb. ugyanezen korszakhoz visszanyúló zenekar akad Japánban, de az esetek legnagyobb többségében leáll ott a dolog, hogy igyekeznek a lehető leghűségesebben megidézni az akkori zenekarokat és ezen Kinocóék se nagyon tudtak túllépni. Aztán tavaly jött a Noisy Baby és a videója, majd a hozzá tartozó, feldolgozásokkal megtömött mini-album és ott, akkor valahogy minden a helyére billent. A már alapból meglepő dalválasztás (totál ismeretlen szerzemények, vagy éppen a kedvenc korszakukból erősen kilógó ’80-as évekbeli underground new wave favorit) után, a hűséges feldolgozás helyett olyan elképesztőeket tekertek az eredeti számokon, annyit hozzájuk tettek, hogy csak kapkodta a fejét az ember, hogy hoppá, ezek a lányok ilyeneket is tudnak..? Ettől persze az újabb saját dalokat tartalmazó album lehetett volna olyan kis semmilyen, mint a korábbiak, de nem… nagyon nem, olyannyira, hogy…
Eddig nálam ez az év lemeze. Messze-magasan. Azon nagyon ritka lemezek egyike, melyről nem csak pár kedvenc dal ragad bent a lejátszási listában, hanem számolatlanul hallgatom újra és újra az elejétől végéig, jó eséllyel főleg azért, mert (amellett, hogy alapból is egy lehengerlő, elementáris kis csoda), olyan szinten van teletömködve ötletekkel, hogy minden alkalommal nyújt valami újat és egész egyszerűen megunhatatlan. Persze most is az egész lemezt áthatja a ’60-as / ’70-es évek retró, de olyan mintha a feldogozásalbum felszabadított vona valamit a csapatban. Elképesztően szabadon és kiváló érzékkel olvasztják egybe az adott korszak legkülönfélébb zenéiből átvett elemeket, nyoma nincs a korábbi, kellemes, de valahol jellegtelen szerzeményeknek, hanem helyette hemzseg az egész album a zseniális megoldásoktól és szimplán képtelenség rajta gyengébb pontot találni. Az alapstílus megmaradt, azaz a jellegzetes Kinoco dal továbbra is: tempós, a ’60-as évek beat zenéin alapul, középpontban az énekesnő, zenekarvezető, dalszerző, mindenes Marianne Shinonome markáns hangjával és frenetikus orgonafutamaival (ezek közül az egyik, a Bara Bara kapott videót is). És habár már ezek a számok is lazán elvinnék a hátukon a lemezt, annyival erősebbek, jobban megírtak mint a korábbaiak, de melléjük még ott vannak az olyan, ezektől teljesen elütő, elképesztő stílusbravúrok, melyek miatt nálam ez a lemez köröz minden mást ami eddig megjelent idén. Ott van rögtön az intro, amely mintha egy klasszikus olasz western főcímzenéje lenne, utána pedig többek közt a lemez egyik legzseniálisabb darabja, a F no junkai amely ritmusorientált kezdésből a végére már-már hipnotikus, pszichedelikus elszállássá fajul, a Koi No Kinoco Hotel amiben a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel mexikói lebujokat idéző fúvósok, vagy éppen a lemezt záró, lírai gyönyörűség, a yoru no soryushi. Hibátlan az egész, úgy, ahogy van.
10/10
Bara Bara – Live PV
01.Bolero shoten (ボレロ昇天)
02.tsumetai machi (冷たい街)
03.F no junkai (Fの巡回)
04.bara bara (ばら･ばら)
05.Go Go Kinoco Hotel (ゴーゴー･キノコホテル)
06.koi no arijigoku (恋の蟻地獄)
07.kanzen naru shihai (完全なる支配)
08.Sexaroid M (セクサロイドM)
09.nikutai to tenshi (肉体と天使)
10.yoru no soryushi (夜の素粒子)
Charisma.com: DIStopping
2014.06.04
A tavalyi év egyik legigéretesebb új csapata, a Charisma.com júniusban hozta ki első nagylemezét és ezen (szerencsére) pont ott folytatták, ahol tavaly abbahagyták, vagyis… Nos. És itt jönnek a cikkírói problémák. Ugyanis a duó zenéje olyan szinten behatárolhatatlan, hogy kicsit nehéz fogást találni rajta… Nem nagyon lehet mihez hasonlítani, de még műfajilag körülírni sem egyszerű azt amit a két lány (DJ Gonchi és a szólóban is aktív MC Itsuka) művel. Fontos elem az electro és a pop, ezek alapján elvileg rokoníthatóak lennének az évekkel ezelőtt felfutott electro-pop hullámmal, de igazából az alap hatásokon túl a világon semmi közük nincs a Perfume és Capsule farvizein a reflektorfénybe kapaszkodó tucatelőadókhoz. Aztán ott vannak a szintén meghatározó hip-hop elemek, de hip-hop-nak sem lehet nevezni amit csinálnak, mert annyi más hatás keveredik a zenéjükben és annyira változik, hogy éppen melyik műfaj (vagy műfaj-kombináció) van előtérben. Vagyis teljes a stíluskavar.
És igazából pont ez az amitől annyira jó a Charsima.com zenéje. Attól, hogy mindenféle megkötés nélkül ömlesztenek egybe mindent, amiről úgy érzik, hogy passzol az adott számhoz. Azaz azt csinálják, amihez a japán előadók mindig is nagyon értettek (jó, persze nem mindenki… közel sem), azaz fognak egy rakat agyonhasznált zenei elemet, egybekeverik őket és a végeredmény valami teljesen friss, izgalmas dolog lesz. Mondjuk persze lehetne ebből valami értékelhetetlen katyvasz is, de szerencsére pokoli jó dalszerzőkkel van dolgunk, akik tényleg megdöbbentően jó érzékkel pakolják egymás mellé a legkülönfélébb helyekről összeszedett elemeket. És a másik mázli, hogy ezzel együtt nincs túleröltetve a stíluskavalkád: habár a legjobb dalok azért többnyire azok, ahol tényleg a fejünket kapkodjuk a műfajváltások miatt, de közben bőven vannak olyanok is, melyek nagyjából megmaradnak egy-egy stílusnál, legyen az hagyományosabb pop (no datte), maximálisan klub-barát electro (a Jenga Jenga vagy éppen a kicsit a törtütemek felé is kikacsintó Train Hell), vagy ugyebár a hip-hop (Looker). Mondjuk ezek mellé becsúszik néhány gyengébb szerzemény is, van pár kifejezetten unalmasra sikeredett, hagyományosabb pop vonalon mozgó dal is, de valahol még ezek is hozzátesznek egy kicsit a lemez kiszámíthatatlan változatosságához. Egyébként ha valakikhez mindenképpen hasonlítani kellene őket, akkor az a pár éve sajna inaktív, de a maga idejében pont ugyanekkorát robbantó Halcali duó lenne (ugyebár). Azonban, habár az alapelemek nagyjából ugyanazok, az ő kis vidám, eklektikus pop csodájukhoz képest a Charisma.com jóval érettebb, kiforrottabb, sőt, néhol keményebb hangzást képvisel… mint ahogy ezt már a lemezt nyitó iinaduke Blue-ban is egyértelművé teszik. Ami egyébként a lemez egyik legjobb, legjellegzetesebb dala is egyben, nem csoda, hogy videó is pont ehhez készült.
7/10 (ha kivesszük a 3-4 unalmasabb dalt, akkor 8.5/10)
iinaduke Blue PV
01.iinaduke Blue (イイナヅケブルー)
02.Looker
03.Super Girl (スーパーガール)
04.no datte
05.sodaigomi no koi (sodai ゴミのkoi)
06.chankoi (チャンコイ)
07.Mr.Beer
08.Jenga Jenga (ジェンガジェンガ)
09.Train Hell
10.sorairo Will (空色will)
11.Pain Off (ペインオフ)
12.100% Booby (100% ブービー)
13.Happy Turn (ハッピーターン)
(Érdekel a lemez kicsit más szemszögből is? Akkor klikkelj át az Artiq oldalára Jigsaw kritikájáért)
Inshow-ha: (not) Nuclear Love (or affection)
2014.06.25
A tavalyi debüt mini-albumával (Nietzsche) a figyelem középpontába került oszakai lányduó, az Inshow-ha* nem olyan brilliáns mint a Kinoco Hotel és nem olyan újító, mint a Charisma.com és az előző után majd napra pont egy évvel kiadott, igen fura című új minijük sem váltja meg a világot zeneileg. Egyszerűen “csak” egy nagyon, nagyon jó poplemez. Nincs rajta semmi igazán kiemelkedő (najó, de, az Afureru azért az), de gyenge pillanatai sincsenek. Helyette az egészet átlengi valami megfoghatatlan jókedv és eufória és… egész egyszerűen jó hallgatni. Én legalábbis álmos reggelekre vagy nyári délutánokra kevés ennél jobb háttérzenét tudok elképzelni. És emellé még kellően változatos is. Az alaphangzás amolyan… indie-pop szerűség, kellemes női énekkel, némi ’80-as évekbeli szinti-pop behatással, de a ’90-es években csúcskorát élő, Pizzicato Five és társaik által képviselt Shibuya-kei hullám is jó eséllyel a hatásaik közt van. De van itt némi atmoszférikus indie-rock (onsen) és hatvanas évek is (I Feel Pitiless), sőt még egy kis hip-hop is befigyel: a Mabataki… olyan, mintha a Charisma kapcsán már szóba került lökött rap / pop duó, a Halcali egy méltatlanul elfeledett dala lenne.
De egyébként már csak azért is jár a pirospont a lányoknak, mert kevés ennél jobb példát lehet látni arra, hogy hogyan is kell megcsinálni egy sikeres debüt utáni második kiadványt. Bátrabban kisérleteznek, de nem esnek túlzásokba, nem próbálják a saját határaikat túlzottan feszegetni (felsorolni nem lehet, hogy hány zenekar bukott be csúnyán hasonló próbálkozásokkal), hanem csak szépen, óvatosan bővítgetik a repertoárt, próbálnak ki új dolgokat, úgy hogy mindeközben következetesen folytatják a lefektetett irányvonalat. Az pedig, hogy az előző mini emlékezetes videója (SWAP) után most két, megintcsak nagyon egyedi látványvilágú PV-t is kapunk, meg már csak a hab a tortán.
7.5/10
*A csapat neve egyébként 印象派 és néha az Inshouha írásmóddal is emlegetik őket, de a hivatalos verzió az Inshow-ha.
Beam! PV
01.BEAM!
02.Afureru (アフレル)
03.Rai! Rai! Rai! (ライ! ライ! ライ!)
04.Fueari Hago Kigen Naname (フェアリーはご機嫌ななめ)
05.MABATAKI Shinai DOLL no You na Watashi (MABATAKIしないDOLLのような私)
06.(I FEEL) pitiless
07.Onsen (温泉)
MABATAKI Shinai DOLL no You na Watashi
