BÚÉK, BÚÉK! Megint eltelt egy év, itt az ideje egy kis visszatekintésnek. Amikor elkezdtem összegyűjtögetni a tavalyi kedvenc kiadványaimat, egyrészt kicsit féltem, hogy nem találok sok mindent, amit úgy istenigazából csúcsszupernek tartanék, másrészt mindeközben rájöttem, hogy jó pár lemezen átsiklottam, vagy csak felületesen hallgattam annó, így végül csak összejött egy szép kerek tízes lista, plusz pár cucc a „futottak még” kategóriában. Nem is szaporítom tovább a szót (lesz a cikkben úgyis elég), íme a tíz kedvenc lemezem tavalyról, ahogy múltkor, most is kronológiai sorrendben.
Kenichi Asai – PIL
Ugyan a mester előző szólólemezével, a 2009-es Sphinx Rose-zal nem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom, mégis vártam ezt az albumot, hiszen a közben eltelt néhány év alatt stabil kiadványokat jelentetett meg mind a PONTIACS, mind a SHERBETS frontembereként. Kicsit hallatszódik is a szólóalbum számaiban ezeknek a hozadéka (főleg utóbbi bandáé), de hát mégiscsak egyazon zeneszerzőről van szó. A PIL egy korrekt, laza hallgatnivaló valahol a garázs- és a könnyedebb alternatív rock között félúton, Kenichi jellegzetes gitártémáival és hangszerelésével. Szinte minden hangulatra lehet belőle dalokat szemezgetni, a punkosan odacsapóstól a finoman lüktetőig.
Grieva – Oni to kage
Erős évet tudhat magáénak a Grieva legénysége, melynek alapját ezzel a debüt albummal rakták le. A társulat bevallottan a Dir en grey korai korszakát kívánja megidézni zenéjében (néha túl jól is, ha értitek, mire gondolok), így nem árulnak zsákbamacskát. Ennek ellenére, vagy éppen ezért egy meglehetősen friss, üde színfolt volt számomra ez a lemez, igényesen összerakva és telepakolva fogós nótákkal, amik tényleg kicsit visszahozzák azt az ezredforduló környéki old-school visual kei atmoszférát, ami ma már hiánycikknek számít. Persze lehet, hogy kissé elfogult vagyok (hiszen a japán zenével való ismerkedésem pont ilyesmi zenékkel kezdtem), de a stílus szerelmeseinek bátran ajánlom a lemezt!
SHILFEE AND TULIPCOROBOCKLES – the right are each other
Számomra ez volt a tavalyi év egyik legjobban várt lemeze, és abszolút hozta is a szintet. Az egykori Guniw Tools és Nookicky énekes Full szólóprojectje eléggé különös zenei dimenziókban működik, így erre az albumra is jutott bőven a szokásos SHILFEE-féle elvont hangulatból és elektronikával átitatott, azonban korántsem mesterséges vagy steril stílusjegyekből. A hangzást ráadásul eszméletlenül feldobja az ex-Guniw zenésztárs, Jake ízléses gitárjátéka. Ő egyébként a dalszerzésbe és hangszerelésbe is belefolyt, ami jó kis vérfrissítésként hatott a muzsikára, így ez lett talán az egyik legjobb és legváltozatosabb szólóalbum, amit Full eddig kiadott.
Church of Misery – Thy Kingdom Scum
Szégyenszemre kevés metal kiadványt hallgattam tavaly a japán színtérről (most így hirtelen csak a Coffins ugrik be, mint némiképp maradandó élmény), de azok közül így is kiemelkedett a Church of Misery négyesfogatának aktuális albuma. Vaskos, mocskos hangzásának és lassú, de fogós gitártémáinak köszönhetően egy teljesen szerethető anyag lett, legalábbis azoknak, akik bírják a feelinges doom muzsikát. Tömören talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy nagy ronda riffek kis ronda emberektől. Akik szeretnék élőben is megtapasztalni a banda erejét, azoknak meg ajánlom, hogy látogassanak el január 29-én a budapesti Club 202-be, ahol a Monster Magnet előtt fognak bemelegíteni.
GAUZES – Yurikago
A Grieva mellett ez a másik elsőalbumos (habár régebb óta létező) visual banda, ami az old-school hangzás mellett kötelezte el magát. Ők kissé szerényebb költségvetéssel rendelkeznek ugyan, de a kevésbé profi hangzás és a túlságosan egyértelmű dobgép ellenére azért egy meglehetősen korrekt lemezt tettek le az asztalra. A fentebb említett zenekarral ellentétben a GAUZES nem kísérli meg modernizálni a régi idők visual kei stílusát, ebben is rejlik vonzerejük, na meg a kimunkált, ötletes dalokban persze. Szinte mindegyik számban akad valami megkapó, már-már (a műfaj keretén belül mozgó) slágeres téma, így roppant kellemes hallgatnivaló, a hangzás hiányosságai mellett is.
LAGITAGIDA – TUTELA!!
Ez a banda már tavalyelőtt első hallásra letaglózott. Képzeljetek el egy örökké változó turmixot mániákus gitárokkal és billentyűkkel, valamint remek, ízes dobjátékkal, és már meg is kapjátok a LAGITAGIDA zenéjének lényegét. A progresszív instrumentális rockban utazó csapatnak ez az első nagylemeze, mégis vérprofi módon szól. A már említett vadabb stílusjegyek mellett azért persze ugyanúgy megtalálhatóak a finom kis elszállások és nyugis részek is, és bármennyire is elvesznek néha a gitár- vagy szintiszólókban, nem válik öncélúvá a dolog, mindig van valami jópofaság, amire felkapja a fejét a hallgató. Teljes odafigyeléssel vagy akár csak háttérzeneként is megállja a helyét.
88kasyo junrei – 0088
Ha az utóbbi néhány évben a japán indie-rock színtérre gondolok, nekem a 88kasyo junrei az abszolút biztos pont, amiben sosem lehet csalódni: telik-múlik az idő, ők pedig minden évben szinte mindig ugyanakkor (augusztus vagy szeptember) kiadnak egy albumot, mindig nyolc dallal, a csakis rájuk jellemző hangzásvilággal. A 88kasyo-féle recept a következő: végy egy biztos kezű basszerost hipnotikus énekhanggal, adj hozzá hiperaktív dobokat, majd mindezt gazdagon locsold meg bizarr, kifacsart gitárokkal. A bevált pszichedelikus keveréken tavaly se változtatott a zenekar, legnagyobb örömömre. Mindenképpen ajánlom a lemezt azoknak, akik valami betegebb muzsikára vágynak.
Melt-Banana – Fetch
…És ha már a furcsa zenéknél tartottam, szinte még fellélegezni se maradt időm ősszel, máris berobbant a hallójárataimba a Melt-Banana aktuális kiadványa. Bevallom, az első felületes ismerkedés után kicsit pihentetni kellett a témát, de nemrég megint elővettem az albumot, és hát eléggé hallgattatja magát. Van valami bájos a csapat energiabombaszerű dalaiban, ahogy a legkülönfélébb effekteket és zajos gitárokat pakolgatják egymásra, na meg persze ott van az idegbeteg Pikachu hangú énekesnő, aki nélkül nem lenne teljes a Banán-stíl. Az ilyen kísérletező noise-punkot lehet szeretni vagy utálni, mindenesetre nehéz közömbösen elmenni mellette. Nekem bevált!
LIPHLICH – Full Course wa sakasa kara
A különleges hangzásáról ismert visual kei banda a pazar kislemezei után a második albumán is hozta az elvárt szintet. Sikerült megint a legkülönfélébb összetevőkből olyan igazán „liphlich-es” keveréket kotyvasztaniuk. A már majdnem speed metalos gitártémáktól a cirkuszi hangulaton át a funky disco-ig igazi stíluskavalkádot prezentálnak, ráadásul mindezt furcsamód egységes egésszé képesek formálni. A korábbi kislemezekről átmásolt nóták is könnyedén belesimulnak a lemez folyásába, szépen kiegészítve az új szerzeményeket. Összességében egy rendkívül szórakoztató album lett ez, mindenképpen a tavalyi év egyik legszínesebb és legizgalmasabb visual kiadványa.
DER ZIBET – Nine Stories
Nem gondoltam volna, hogy a DER ZIBET legénysége képes lesz még meglepni, elvégre mégis egy több mint huszonöt éve működő alakulatról van szó, a tavaly év végi albumuk azonban határozottan ütős kis anyag lett. A címe ellenére nyolc dalt magában rejtő kiadvány színtiszta pop-rockot tartalmaz, némi new wave-es felhanggal, melyet tovább színesít az ízléses szintetizátorjáték és a helyenként felbukkanó néhány egzotikusabb zenei elem. Ha a DER ZIBET-ről beszélünk, persze nem lehet szó nélkül elmenni az énekes, Issay gyönyörű és még mindig erőteljes hangja mellett, mely kissé sötétebb atmoszférát is teremt egyik-másik számban. Remek meglepetés volt ez a lemez a tavalyi év zárása előtt.
Ezeken kívül muszáj még említést tennem néhány kiadványról, amik ugyan tetszettek, de nem kerültek be a top tízbe. Rendkívüli módon örültem például, hogy a BEAUTIFUL DEFORMITY képében megint van egy the GazettE album, amit szívesen hallgatok, ha úgy hozza kedvem (ellentétben az utóbbi néhány év termésével). A MEJIBRAY is igazán kitett magáért, ha másban nem, hát mennyiségben biztosan – a tavalyi év alatt öt kislemezzel és egy mini albummal is előrukkoltak! Náluk eléggé vegyes a kép, mindenesetre az őszi hármas kislemez-sorozatukat nagyon élveztem, többnyire érdekes és jó dalokkal pakolták tele őket. A yazzmad első nagylemeze, a picturesque is kellemes hallgatnivaló volt. Az ő zenéjükbe annyira eddig nem is füleltem bele, de véletlenszerűen tettem az albummal egy próbát, és eléggé korrekt, lazább dallamos pop-rock, kis indie beütéssel. Fontos még megjegyeznem, mennyire jó látni, ahogy a Grieva és a GAUZES mellett más, pici zenekarok szintén kezdenek visszanyúlni a régimódibb visual hangzásvilág felé, ilyen például a Ru:natic, a La’veil MizeriA, a Crucifixion és a Re-lay. Remélem, a 2014-es év számukra is, meg az összes többi banda számára is sikeres és termékeny lesz!
