Amint meghallottam, hogy a Church of Misery a Monster Magnettel karöltve év elején nyakába veszi Európát, ráadásul kis hazánkat is érinti a kiruccanás, tudtam, hogy ott kell lennem! A távol-keleti mészárosok és a nyugati űrbetyárok kombinációja roppant érdekes programnak ígérkezett, és így is lett.
Kezdés után érkeztem a Club 202-be, úgyhogy a magyar előzenekarnak, az Ozone Mama-nak a programját félig lekéstem, mondjuk a maradék jatékidő is a ruhatárba való sorbaállással, majd a kötelező boldogsághormon (sör!!) beszerzésével telt, így érdemben nem tudok írni róluk. Mindenesetre annyi lejött a produkciójukból, hogy szívvel-lélekkel (meg az énekes jóvoltából vehemens csörgődobbal) nyomják a nagybetűs Rockot, mindenféle sallangtól mentesen. Lendületes, direktebb zenéjük jó alapozás volt az este további részéhez.
Viszonylag szellősebb volt a küzdőtér eleje a Church of Misery beállása alatt, így az elmaradhatatlan pólóvásárlás után rögvest előre is álltam, hogy testközelből figyeljem a mókát. Nem is kellett sok, a meghirdetett 9-es kezdést közel pontosan betartva a japán kvartett csak úgy “in medias res” belecsapott a húrokba – egyik pillanatban még a hangolással egybekötött jammelés folyt, aztán vörösen felderengtek a színpadi fények, és felcsendültek az El Padrino zajos, koszos első taktusai. Innentől kezdve pedig sorjáztak a hol lassabb és gyalulós, hol pörgősebb témák.
Külön említést érdemel az előző albumos Born to Raise Hell, egyszerűen nem lehetett ellenállni a felturbózott blues-rock riffeknek, muszáj volt mozogni rá. Ha már mozgás, nem lehet szó nélkül elmenni a frontember Hideki produkciója mellett, amit az egész műsor alatt lenyomott, az nem volt semmi! Ahogy átszellemülten táncolt, vonaglott és tapsolt, az egyszeri néző úgy érezhette magát, hogy visszarepült a ’70-es évekbe. Varacskos hangján kívül segítségére volt a zajkeltésben még egy kis mini-szintetizátor is, amiből néha olyan hangorkánt és zajzuhatagokat varázsolt elő, hogy tényleg mindenki megnyalhatta mind a tíz sörbeáztatott ujját.
A basszeros Tatsu is brillírozott az este folyamán, öröm volt nézni, ahogy szinte bokáig lógó hangszerével szállította egymás után a wah-pedálba mártott szaftos hangokat, különösen amikor a számomra egyik legkedvesebb nótába, a Killiforniába kezdett bele – nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy “A Riff,” mindenesetre ez csont nélkül megközelíti ezt a kategóriát. Ikuma (gitáros) és Junji (dobos) pedig leginkább a Shotgun Boogie-ban villantott nagyokat, ebben a bandához képest szélvész tempójú szónikus mészárlásban…nem győztem kapkodni a fejem (nyakam?).
Érdekes volt egyébként, hogy (ha jól füleltem) az új album dalait nem igazán erőltették – na persze a klipes Brother Bishop elhangzott –, ehelyett viszont lement a Houses of the Unholy lemez közel fele. Körülbelül háromnegyed órát játszottak, mit mondjak, elnéztem volna őket még legalább ugyanennyi ideig, de hát a beosztás az szent, és minden jónak vége szakad egyszer. A műsor utáni pakolás közben azért még fel-felbukkantak a tagok (akiket egyébként később a merch pult környékén is meg lehetett találni), a gitáros meg egyesen pengetőosztogatásba kezdett néhány lelkes koncertlátogató legnagyobb örömére – remélem, azért marad majd neki is a turné végére, hehe.
Ezután jött a terep előkészítése az est főattrakciója számára, mindez szerintem kissé el lett nyújtva – a Monster Magnet végül majdnem pontosan fél 11-kor lépett a deszkákra, hatalmas ováció közepette. A program gerincét (sőt, mondhatni majdnem egészét) a banda tavalyi Last Patrol c. albuma adta, gyakorlatilag a fő blokkban ezt játszották el elejétől végéig, így sok meglepetésre nem számíthatott a néző. A dalválaszték kiszámíthatósága ellenére azonban hihetetlen hangulatot varázsolt Dave Wyndorf és legénysége a Club 202-be. Az ízes, nem kicsit pszichedelikus atmoszférájú hard rock témákra csak ráerősített az űrhajósokat és amorf lávalámpaszerű buborékokat felvonultató háttérvetítés és a remek fénytechnika.
A Monster Magnet anyahajója a sztratoszférán áttörve különös kozmikus utazásra vitte a nézőket, hol idegen bolygók felhői között lebegve, hol hegyeket és sivatagokat felszántva. A ráadásblokk csak hab volt a tortán a régi klasszikusok elővételével, mely végül az örökérvényű “Space Lord motherfucker!” együtt üvöltésével ért véget. A mocsaras doomból az eget átszelő tömény rockig – akárhogy nézem, jó kis este volt!
Képek: Case
Plusz egy nagyon jó galéria a koncert képeiből a RockStation fb oldalán.
