A japán indie-rock négyes, a [Champagne] május 15-én játszotta fennállásának első tengerentúli koncertjét a londoni The Pipeline klubban és mivel az időpont szerencsére pont beleesett az angol fővárosba tett egyhetes kiruccanásomba, felvettem a kapcsolatot Tommal, a koncertet szervető Japan Underground főnökével, hogy lenne-e lehetőség interjút készíteni a zenekarral? Hamar meg is jött a válasz, hogy oké a dolog, rábólintott a menedzsment is, így a koncert előtt leültem a csapat tagjaival és egy negyed óráig faggattam őket (pontosabban az angolul kiválóan tudó énekest és basszgitárost) a zenekar történetéről, az angol koncert jelentőségéről és a terveikről. Nomeg Schwarzeneggerről.
(For the English version of the interview, click here.)
(frissítés / megjegyzés: az interjú óta a zenekar nevet véltoztatott [Alexandros]-ra)
SoundOfJapan: Most jártok először Európában. Milyen érzés számotokra, hogy itt játszhattok Londonban?
Yoohei (Yoohei Kawakami – ének & gitár): Zenekarként tényleg most vagyunk itt először és egyszerűen elképesztő ez az egész!
Hiroyuki (Hiroyuki Isobe – basszgitár & vokál): Úgy bizony! Őszintén, hatalmas élmény számunkra, hogy itt lehetünk! 2001 óta ez volt az egyik legfőbb célunk, hogy felléphessünk Angliában, szóval egy valóra vált álomnak vagy most a tanúja!
SoundOfJapan: Szóval 2001-ben indult a zenekar?
Yoohei: Igen, mikor még egyetemre jártam. Volt időközben pár tagcserénk és a mostani felállás akkor alakult ki, amikor csatlakozott hozzánk először Masaki (Masaki Shirai – gitar) 2007-ben, majd pedig Satoyasu (Satoyasu Shoumura – dobok) 2010-ben.
Hiroyuki: Én pedig még 2001-ben szálltam be, vagyis mi ketten vagyunk a zenekarban a legrégebb óta.
Yoohei: Vagyis már… hány éve is játszunk együtt? 13 vagy 14? De én voltam aki beindította az egészet, eredetileg öt taggal, de az első felállásból a többi négy ember hamar kiszállt… vagyis inkább elmenekült, mikor rájöttek, hogy én tényleg halálosan komolyan gondolom ezt a zenekarosdit. *nevet*
SoundOfJapan: A zenétekre pedig már a kezdetek óta nagy hatással volt az angol zenei színtér…
Yoohei: Igen, azon belül is elsősorban az Oasis, a Primal Scream meg úgy általában a britpop zenekarok, mint a Pulp, vagy a Supergrass. Nomeg persze a Radiohead.
SoundOfJapan: Jól tudom, hogy még a zenekarnevet is egy klasszkus britpop szám miatt választottátok?
Yoohei: Igen, az Oasis féle Champagne Supernova volt az ötletadó.
SoundOfJapan: Vagyis a fő hatás a britpop volt, de a saját meghatározásotok szerint ti milyen stílust képviseltek, hogy írnátok le a saját zenéteket?
Hiroyuki: Míg az elsődleges hatásunknak tényleg az angol bandák számítanak, de mellette ott van többek közt a metal, vagy a jazz is, meg még egy sor más műfaj, amit beépítünk a zenénkbe. Kicsit úgy működik nálunk ez az egész zeneszerzés dolog, mintha egy mp3 lejátszót használnánk, vagy mintha mondjuk egy DJ-szett lenne az egész. Szóval mikor teszem azt egy számban nyomjuk ugye ezt a jellegzetes, nyolc ütemes angol rockot, de aztán úgy érezzük, hogy kicsit unalmas ez így, szóval a kórusnál egy hirtelen kanyarral átváltunk mondjuk metálra. Tényleg rengeteg fajta zenét szeretünk, főleg a ’90-es évekből és ezeket mind beépítjük a számainkba és próbálunk kihozni valami újat, eredetit az egészből.
Yoohei: Egy nagyon szabad, freestyle elegy ez az egész, amiben benne van minden ami zeneileg fontos számunkra. Ahogy Hiroyuki is mondta, kicsit olyan ez, mint egy DJ szett, ahol rengeteg fajta műfaj keveredik. Számunkra ezt jelenti a zeneszerzés.
SoundOfJapan: És mi a helyzet a szövegekkel?
Yoohei: Ohh, a szövegek! Az a helyzet, hogy a szövegeimnek nincs igazi mondanivalója, jelentése, mivel úgy érzem, hogy ha lenne, akkor a hallgatók nem tudnák a saját érzéseiket hozzátenni a zenénkhez. Így inkább arra törekszem, hogy üresek legyenek, mintha valamifajta vázak lennének. Nekem igazából csak annyi számít, hogy jól hangozzanak.
Hiroyuki: Hagyja a hallgatókat, hogy dolgozzon a képzeletük a zene hallatán.
Yoohei: Számomra ez a különbség a versek és a dalszövegek közt. Ha verset írsz, akkor fontos számodra, hogy mondanivalója legyen, egy dalszövegnél azonban a hangzás körül forog minden.
SoundOfJapan: Ha jól tudom akkor mára, így három nagylemezzel és rengeteg fellépéssel a hátatok mögött már eléggé komoly sikereket értetek el Japánban. Sikeres zenekarnak tartjátok magatokat?
Yoohei: Nos, végülis igen. Meg tudunk élni a zenélésből, szóval, ha ezt sikernek nevezhetjük, akkor igen, azok vagyunk.
Hiroyuki: De még nem mi vagyunk a legsikeresebbek Japánban, vagyis még van hova fejlődnünk! *nevet*
Yoohei: Nomeg az igazi sikernek azt tartanánk, ha a világ legismertebb zenekara lennénk, addig meg aztán pláne hosszú az út!
SoundOfJapan: És most, hogy beteljesült az az álmotok, hogy Angliában játszotok, mik a további terveitek nemzetközi szinten?
Yoohei: Az Államok! Szeretnénk Amerikába is eljutni.
Hiroyuki: Én pedig azon belül is első sorban Los Angelesben szeretnék koncertezni, mivel sokáig éltem ott kiskoromban.
Yoohei: Én pedig Szíriában nőttem fel, oda ellenben nem igazán szeretnék visszamenni. *nevet* Mert ugyebár manapság az a világ legveszélyesebb országa.
Hiroyuki: Meg persze Magyarországra is szívesen mennénk, vagyis igazából bárhova Európában. Vagy akár a világon.
Yoohei: Kivéve Szíriát!
Hiroyuki: Kivéve Szíriát? Nem! Személy szerint én mennék oda is, már csak kiváncsiságból is.
Yoohei: Neee! Kérlek ne, én oda nem megyek!! *nevet*
SoundOfJapan: Akkor esetleg egy Hiroyuki szólókoncet Szíriában?
Hiroyuki: Simán!
(balról jobbra: Satoyasu, Hiroyuki, Yoohei, Masaki)
SoundOfJapan: És milyen manapság Japánban az indie-rock színtér, ahonnan ti is indultatok?
Yoohei: Kezdi egyre inkább kinőni magát. Mármint, amig például tíz évvel ezelőtt az indie csapatok mind nagyon underground szinten voltak, addig ma már megvan a lehetőség a kitörésre és a major kiadók is egyre szívesebben szerződtetnek le indie-rock bandákat, mint ahogy történt ez velünk is három évvel ezelőtt. Akkor, tíz éve a tévés műsorokba se hívták az indie-rock bandákat, de mára ez is megváltozott, valamint a legnevesebb hazai fesztiválokra is meghívást kapunk, ahol együtt léphetünk fel a legnagyobb major kiadós előadókkal. Vagyis mára egyre inkább kezdenek eltünni a major előadók és a független indie-rock bandák közti egykor szinte átjárhatatlan szakadékok.
SoundOfJapan: Mi volt számotokra az a pont az életetekben, amikor eldöntöttétek, hogy zenészek akartok lenni, hogy erre akarjátok feltenni az egész életeteket?
Yoohei: Amikor kilenc éves koromban kaptam a bátyámtól egy Guns N’ Roses lemezt…
SoundOfJapan: Melyiket?
Yoohei: Az Appetite For Destruction volt az, amelyiken a Welcome To The Jungle is van. Elsőre még nem is tetszett, csak néztem, hogy ez mégis mi a fene akar lenni? Bőven túl kemény volt a zene az akkori izlésemnek, de később újrahallgattam és akkor már úgy voltam vele, hogy “Hé, várjunk csak, de hát ez nagyon jó!” Ez volt az első olyan alkalom, amikor úgy éreztem, hogy ez a nekem való zene, ez az a fajta zene amit hallgatni szeretnék a jövőben is. De az igazi fordulópont akkor jött el, amikor tizenhárom éves korom körül először hallottam az Oasis-t és ők voltak azok akik egyszer-s-mindenkorra megváltoztatták az életemet.
Hiroyuki: Számomra pedig Yoohei volt ez a fordulópont. Mindig is szerettem a zenét, kiskoromtól kezdve, nomeg mindig is az a fajta kölyök voltam, aki szeretett a figyelem középpontjában lenni, kitünni a többiek közül, aki mindig arról álmodott, hogy a színpadon áll majd nagy közönség előtt. És amikor először meghallottam Yoohei zenéit, akkor éreztem úgy, hogy ő az akivel ez összejöhet.
SoundOfJapan: A következő lemezetek nyár elején jelenik majd meg. Mit várhatunk tőle, van valami amiben komolyabban különbözni fog a korábbi albumaitoktól?
Yoohei: Igen, azt hiszem igen. Változtattunk pár dolgon, mint például több számban is használunk zongora betéteket… habár be kell valljam, hogy igazából egyikünk sem tud zongorázni! Valamint a dallamok sokkal inkább előtérbe kerültek, mint korábban, vagyis most már akár énekelni is tudja a közönség a dalainkat a koncerteken. Merthogy ez korábban nem igazán volt jellemző. Persze mindig hangoskodott a közönség, ment a taps, kiabálás, de a szövegeket szinte sosem énekelték velünk, mostanában azonban azt vettük észre, hogy ez egyre inkább kezd megváltozni, amikor az újabb dalokat játszuk.
Hiroyuki: Igen, ez volt a legnagyobb változás, hogy a korábban eléggé háttérbe szorult dallamok most sokkal hangsúlosabbakká tettük.
SoundOfJapan: És mik a hosszútávú terveitek, mit gondoltok, öt év múlva hol tart majd a zenekar?
Yoohei: Egy nap szeretnénk fellépni a Glastonbury fesztiválon! Igazából ez a legfőbb álmunk. Persze fontos a többi terv is, hogy játsszunk szerte Eurápában és Amerikában, de Glastonbury számunkra mindennél fontosabb. Persze mindenki azt mondja, hogy ahh, nincs esélyetek, meg, hogy hülyék vagyunk, hogy egyáltalán ilyesmiről álmodozunk, node pont ez az egésznek a lényege, nem? Ha már almodozol, akkor álmodj nagyot!
SoundOfJapan: Végülis az kezdésnek nem rossz, hogy holnap felléptek egy másik, persze jóval kisebb angol fesztiválon. (A Great Escape fesztiválon, Brighton városában, ami egyébként a csapat angol “mini-turnéjának” második és egyben befejező állomása volt.)
Yoohei: Igen, ez amolyan kezdőlépés lesz nekünk a nagy álom beteljesítése felé vezető úton!
SoundOfJapan: És zárásnak egy olyan kérdés, ami lehet kicsit fura, de amire nagyon kiváncsi voltam: a legutóbbi lemezetek címe az volt, hogy “Schwarzenegger”…
Yoohei: Iiiigen…?
SoundOfJapan: Miért? Mármint, komolyan, miért pont Schwarzenegger?
Yoohei: Ohh! *nevet* Áhh, igazából csak a hangzása miatt, nagyon megtetszett, szóval ennyi, nincs mögöttes mondanivaló, nincs számunkra semmi különösebb jelentése.
SoundOfJapan: Köszönöm, hogy időt szakítottatok a kérdésekre és sok szerencsét a koncertekhez!
Köszönet a Japan Underground főnök Tomnak, hogy összehozta az interjút (és persze a koncertet)!
És, hogy milyen volt maga a koncert? Hibátlan! Három helyi előzenekar (a meglehetősen érdektelen Ken Kobayashi & The Colors, az amúgy is értékelhetetlen zenét viccesnek szánt, de elképesztően irritáló átvezetésekkel súlyosbító, borzalmas No Cars, valamint a kifejezetten jópofa post-hardcore csapat, az Area 11) után léptek színpadra és nyűgözték le a közönséget. Sokkal meggyőzőbbek voltak, mint lemezen (úgy sem rosszak, node itt!!), szinte szétrobbant a színpad a nyers energiától, vagyis… vagyis igazából pont olyanok voltak, amilyennek egy igazán fasza indie-rock bandának kell lennie élőben.
setlist @ The Pipeline (2013 május 15)
01.For Freedom
02.She’s Very
03.Rocknrolla!
04.Waitress, Waitress!
05.City
06.Forever Young
07.Stimulator
08.Cat 2
09.Don’t Fuck with Yoohei Kawakami
10.starrrrrrr
encore
11.You’re So Sweet & I Love You
[Champagne]: starrrrrrr (Live @ The Pipeline, London)
Egyébként az interjú óta, június 26-án már a boltokba került az emlegetett új lemez Me No Do Karate címen és vele nagyjából egy időben két PV-t is kijött promóként, szóval ezeket, (melyekből kiderül, hogy mit is értett azon a csapat, hogy jobban előtérben vannak a dallamok az új számokban) alább meg is nézhetitek:
Stimulator PV
Kick&Spin PV
[Champagne] @ The Pipeline
