Még egy elkésett beszámoló tavalyról, a Born x Lycaon után egy másik kiemelkedően fontos duplaturnéról, szűk két hónappal későbbről (és most már tényleg ez lesz az uccsó ilyen megkésett koncertes anyag!).
És, hogy ez a turné mitől volt olyan fontos? Attól, hogy a Crossfaith olyan dolgot csinált az utóbbi pár évben, amit elég rég óta nem tudott meglépni más japán előadó: a saját zenei műfajukon belül nemzetközi szinten is meghatározó tényezővé váltak. Régebben ugyebár számtalan példa volt ilyesmire a legkülönfélébb stílusokban (DJ Krush, Mono, Goth-Trad, Tokyo Ska Paradise Orchestra, meg még egy csomóan – a jpop / vk zenekarok most nem számítanak, ők egészen más közönséghez szólnak többnyire) újabban azonban senkinek nem jött össze az igazán nagy áttörés. Ők ellenben két évvel az első nyugati, még előzenekarként lenyomott turnéjuk után mostanra eljutottak odáig, hogy immár főzenekarként koncertezhették végig Európát. Az első áttörést még a The Prodigy féle Omen feldolgozása hozta meg nekik, aminek a videójára annak idején teljesen rákattant a metalcore közösség világszerte, plusz ezzel nagyjából egy időben a külföldi turnészervezőknél is kezdtek képbe kerülni köszönhetően annak, hogy otthon, Japánban egyre több ott turnézó nyugati csapat előtt léptek fel. Ezek után, 2012-ben kapták meg az első lehetőségeiket európai turnékon és ahogy ezt Budapesten is megtapasztalhattuk, brutálisan lehengerlő koncerteket nyomtak le a maguk fél órájában. Az eredmény: egy rakat új rajongó és újabb turnék, fesztiválos fellépések, óriási figyelmet kapó új album, majd a mostani headliner turné.
Amire ráadásul hozzák magukkal régi a haverokat, a Coldraint is! Egy ideig nagy volt a titkolózás, hogy kik is a vendégek a turnén, de igazából az elejétől lehetett sejteni a megfejtést, merthogy nemrég a Coldrain is leszerződött ahhoz az európai turnészervező céghez, ahol Crossfaithék is vannak, plusz már játszottak is közösen egy-két koncertet Európában egy korábbi turné alatt. Szóval a meglepetés kicsi, de az öröm annál nagyobb volt, mikor végül nyilvános lett, hogy tényleg ők jönnek velük, plusz egy angol csapat, a Silent Screams. A helyszín pedig az Arena volt, ami egyrészt jó dolog, mert ez az egyik legjobb, legszimpatikusabb koncerthely Bécsben, másrészt meg kicsit aggódtam miatta, mivel amilyen professzionális a hely 1500+ fős nagyterme, annyira lepukkant a 200-300 fős kisterem. És habár most legalább fűtés volt, ellenben egy korábbi téli, kabátbanvégigállós koncerttel, de a lerobbant külsőségek semmit sem javultak és a hanggal is voltak gondok, de erről majd később.
COLDRAIN
Hogy a Coldraint mennyien ismerték a közönségből, nem nagyon tudom, akik a japán kötödés miatt voltak ott, azok persze igen, a közönség (természetesen lényegesen nagyobb) metal, hardcore, metalcore, megstb fanatik része esélyes, hogy valamennyivel kevésbé, de ehhez képest elég gyorsan fel tudták pörgetni az embereket és már náluk elég durván beindult a nyomakodás. Most ugye övék volt a “hálátlan” nyitózenekaros szerep, a rövidke játékidővel és bemelegítős feladattal… ami persze a maga módján igazából baromira nem hálátlan, elég csak a Crossfaith esetére gondolni, amiből tökéletesen látszik, hogy mennyire jó alkalom ez a bemutatkozásra, főleg ha valakik megfelelően ki tudják használni a lehetőséget.
És a Coldrainék eléggé korrekt munkát végeztek: az egyre terebéjesebb életművükből nagyon erős, változatos kis szettet szedtek össze: előkerültek a dallamosabb, valamint a (magukhoz képest) durvább számok is és habár persze főleg az utóbbi két albumról válogattak, azért egy-két dal erejéig visszanyúltak a régebbi anyagokhoz is, így többek közt előkerült a kihagyhatatlan Die Tomorrow is 2010-ből. Látszott rajtuk, hogy teljes odaadással játszanak, minden pillanaton érezni lehetett, hogy mennyire a zenéjüknek élnek és tényleg minden szempontból a maximumot adták, viszont nekik mindezek ellenére azért nehezebb dolguk lesz, mint a Crossfaith-éknek. Mert utóbbiaknak az elektronikával kevert, brutálisan átütő erejű, dallamosságot és agresszivitást nagyszerű érzékkel vegyítő zenéje, a hiperaktív színpadi jelenléttel együtt tényleg annyira lehengerlő élmény, hogy mindenkire maradandó hatást gyakorolnak, aki elkeveredik egy koncertjükre, a Coldrain inkább dallamosabb, hagyományosabb rock és post-hardcore közt egyensúlyozó, csak itt-ott bedurvuló zenéjének azonban közelsem ennyire azonnali a hatása.
Ettől függetlenül egyelőre nagyon jó úton haladnak, mi is egy nagyon magabiztos és profi zenekart láttunk a színpadon és a teremben 
körülnézve nagyon úgy tünt, hogy a közönség nagyobb részét meggyőzték arról, hogy érdemes figyelni rájuk. Egyébként tippre 250 ember lehetett ott, vagyis elég szépen tele volt a terem, maximum hátul volt kicsit szellősebben a nép, vagyis remélhetőleg ez a többi helyszínen is így volt és akkor kb, biztosra vehető, hogy jön még mindkét csapat a kontinensre relatíve hamarosan.
Coldrain
01.The Revelation
02.Evolve
03.Die Tomorrow
04.You Lie
05.Aware & Awake
06.No Escape
07.The War Is On
Coldrain: Die Tomorrow
Utánuk az angol csapat következett, akikre… nos, az igazat megvallva nem nagyon figyeltem oda. Átlag, kiabálósabb, agresszívabb metalcore szerűséget toltak és habár nem voltak rosszak, de az egy-két szám, amit végignéztem nem győzött meg arról, hogy lemaradok bármi fontosról, ha a maradék időt inkább a bárban és a merch pultnál töltöm.
CROSSFAITH
A kis pihenő után vissza az első sorokba, merthogy jött az este fénypontja! Nagyon kiváncsi voltam, hogy a Crossfaith mennyit változott a két év alatt, úgy, hogy közben egyrészt kihoztak egy a korábbiaknál jóval populárisabb hangzású, nyilvánvalóan szélesebb tömegeknek szánt albumot (Apocalyze), másrészt pedig hatalmas tapasztalatot szereztek a turnék alatt, sokszor sokezres közönség előtt játszva. És, akkor ugrojunk rögtön a konklúzióra: rengeteget változtak.
Kicsit bővebben: főleg a rengeteg turné hatása érződött rajtuk, merthogy a korábbi lelkes kis csapat helyett most már egy érezhetően nagyobb léptékekben gondolkodó zenekart láttunk viszont, akik nem csak egy szimpla koncertet, hanem egy alaposan végiggondolt vérprofi showt nyomtak le. Ezt már maga a felvezetés is egyértelművé tette: a koncert előtt tíz perccel megszólalt egy kimért női hang és közölte, hogy még 10 perc és kezdődik a show… majd 5 és így tovább, egészen addig míg be nem indult a szintis Terufumi Tamano által lenyomott, erősen EDM-be hajló intró, majd BANG!, jött a We Are The Future és egyszerre robbant a színpadon és a nézőtéren az enegriabomba. Terufumi egyébként amellett, hogy biztosította az alapokat a zenéhez és amolyan eszement Maugliként felmászott mindenhova, a szintik tetejétől kezdve a lámpatartó állványokig, időnként énekelni is beszállt Kenta mellé, azaz amolyan második frontemberré vált. Plusz emellé a ráadás elején még a dobos Tetsuyával közösen lenyomtak egy DJ set / dobszóló keveréket is. Hozzájuk képest a basszeros Hiroki csak amúgy békésen elpengetett a balfélen, a gitáros Kazuki pedig igazoltan hiányzott sérülés miatt és helyette egy zenészhaver ugrott be a turnéra kisegíteni… akiről kicsit fura mód sem ott, sem pedig később nem derült ki, hogy kicsoda. Annyi biztos csak, hogy tapasztalt zenész, mert hibátlanul hozta a témákat és érezhetően nagyon otthonosan mozgott a színpadon.
És hamár hibátlanság: nos, a hangtechnikus, az minden volt, csak hibátlan nem. Merthogy Kenta énekét végig elnyomta a többi hangszer, ami főleg azért fura, mert az első két zenekarnál semmi ilyen gond nem volt. Túlélhető volt a dolog, lehetett hallani így is, de zavaró volt eléggé és furcsa, hogy a technikus ennyire nem vette észre a dolgot.
Maga a turné egyébként nem véletlen futott Apocalyze Now néven: a főblokk döntő része az új albumról került ki, csak három régi dalt szedtek elő, azok közül is kettőt az Apocalyze előtti Zion EP-ről, plusz persze lenyomták még az aktuális kislemezdalt, a Madness-t is. Ami nekem talán az egyetlen csalódás volt a koncerten: ahhoz képest, hogy mennyire bejött maga a dal és azt hittem, ez lesz az egyik fénypont, élőben valahogy hiányzott belőle minden dög, egyszerűen nem tudták volna kihozni a számban levő potenciált. Ami már csak azért is fura, mert az Apocalyze pár kivételt leszámítva kissé egykaptafa, itt-ott határozottan eröltetett számai meg összehasonlíthatatlanul hatásosabbak voltak élőben és habár a fénypont azért persze a ráadás elnyújtott Monolith / Omen kombója volt, bivalyerős volt az egész koncert.
De ennek ellenére utána is azon gondolkodtam, hogy mennyire jártunk jól az elmúlt két év változásával? A lelkes, fél-amatőr, de iszonyatosan igyekvő, próbálkozó csapata már végleg a múltté, helyette kaptunk egy óriási potenciállal rendelkező, akár mainstream szinten is befutásesélyes zenekart… az ehhez passzolóan átalakult, jobban a nagyközönségnek szánt hangzással. De aztán arra jutottam, hogy jó ez így nekünk. A zene ha más is lett, továbbra is nagyon jó, a koncertek szintén kicsit máshogy, de megmaradtak ugyanolyan adrenalinlöketnek, mint régen voltak és ha ez a változás kellett ahhoz, hogy meghozza a nemzetközi áttörést számukra… nekem ez bőven, de bőven belefér. Ha vérbeli acsargós japán metalcore-t akarok hallgatni, bőven akad hozzá alapanyag, akár a még aktív régiek (Loyal To The Grave, Crystal Lake), akár az újoncok (tippekért fussátok át Jigsaw tavalyi ajánlatait) közt keresgélünk, a Crossfaith azonban, amellett, hogy alapjaiban hű maradt a gyökreihez, érezhetően egy másik, izgalmas, hasonló japán zenekarok által járatlan úton indult el és érdekes lesz végignézni, hogy ez az út hova viszi őket újabb egy-két év alatt… mert ha továbbra is úgy tudnak élni a lehetőségekkel, mint eddig, akkor még hatalmas jövő áll előttük.
Crossfaith
01.We Are The Future
02.Hounds Of The Apocalypse
03.The Evolution
04.Countdown To Hell
05.Gala Hala (Burn Down The Floor)
06.Jägerbomb
07.Scarlett
08.Photosphere
09.Madness
10.Eclipse
11.Stars Faded In Slow Motion
* encore
12.DJ And Drum Solo
13.Monolith
14.Omen
15.Leviathan
Crossfaith: Countdown To Hell
COLDRAIN
SILENT SCREAMS
CROSSFAITH
