Tavaly a JPop összefoglaló után volt egy általánosabb összesítés arról, hogy a többi műfajban mi történt a kedvenc szigetországunkban… Nos, idén ez ebben a formában elmarad, azért mert…. Akkor szóbakerült ugye az elektronika, amivel tavaly az igazat megvallva kicsit elvesztettem a fonalat. Pár fontosabb történésről írtunk mi is: magyar vonatkozású Akiko Kiyama lemez, 80kidz album, Watapachi-ék aktuális dolgai, újgenerációs dubstep válogatások (egyik / másik). Volt még pár fontos hír (pl. a techno alapfigura DJ Shufflemaster tíz év kihagyás utáni visszatérése pl.), kiadvány ami eljutott hozzám, de bőven nem annyi, hogy ebből össze lehessen hozni egy korrekt Best Of szösszenetet. Szóval ez most kimarad. Ahogy a hip-hop is. Ott a beszerzős források ideiglenes elapadása volt a gond, ami nemrég oldódott meg, szóval még csak most igyekszem visszamenőlegesen végigrágni magam a tavalyi termésen. De itt azért kárpótlást jelent, hogy volt ugyebár pár hónapja egy videós összefoglaló, amiben benne volt pár aktuális favorit, plusz jön majd hamarosan annak az őszi-téli faszaságokat egybegyűjtő folytatása is… de azért annyit megjegyeznék itt is, hogy Norikiyo , a Blasphemy Boyz és az ALT féle Amazon Remix album eléggé egyértelműen ott volt a legjobbak közt). Az akkor szintén abba a cikkbe besűrített általánosabb “mi történt tavaly?” témák pedig most részletekbe menően ki lette tárgyalva itt.
A Best Of 2014 cikksorozatunk többi részét itt találjátok.
Szóval maradt egy műfaj, a rock, azon belül is az indie / altern vonal, ami viszont szerencsére tavaly baromi erős évet zárt.
INDIE-ROCK
Pedig az utóbbi pár évben nem igen vágtam magam hanyatt a japán indie színtértől… persze, voltak jó lemezek, volt ypár megbízható csapat, akikre mindig lehetett számítani, de ezt leszámítve semmi igazán átütő nem történt, semmi olyan, mint amikor 5-6 éve egy egész generációnyi egészen kiváló új zenekar bukkant fel szinte egyszerre. Aztán jött 2014 és nem bírtam kapkodni a fejem, annyi izgalmas anyag és csapat került elő a semmiből. A megbízható kedvencektől is érkezett ez-az, de az év nekem sokkal inkább szólt az újoncokról és a régebbi, de korábban általam mellőzőtt zenekaroktól befutott bivalyerős lemezekről.
A két fő kedvenc:
A két legfőbb kedvenc is rögtön ezekből a kategóriából került ki: az egyik a hatvanas évek zenéiben nyakig tocsogó, csupalány Kinoco Hotel legújabb lemeze, amivel nevetséges könnyedséggel köröztek le mindent, amit korábban kiadtak. Totális adrenalinbomba, retró dögönyözés, nyers energia, elszállt pszichedelia… minden egyben, tökéletesen összerakott dalokkal, a hatvanas évek gyökereivel, de az azóta eltelt évtizedek tapasztalataival. Mestermű. De erről a lemezről már áradoztam itt is egy sort.
A másik utólérhetetlen favorit pedig az újonc The Fin lett. Ők a másik végletet képviselik: lassan hullámzó, melankólikus, álmatag, de gyönyörű new wave / chillwave hangzásvilág, mindent átható és mégis megfoghatatlan, fülledt nyári estéket és ködös hajnalokat idéző, kicsit nyolcvanas évek retró atmoszféra, egy egészen kiváló hangú énekessel és veszedelmesen jól megírt dalokkal. Abszolút hangulatzene, de annak a lehető legtökéletesebb. 2013-ban alakultak, eddig egy mini és egy nagylemez (Glowing Red On The Shore EP és Days With Uncertainty) jött ki tőlük, mindkettő tavaly és mindkettő hibátlan. Nálam nem csak indie téren és nem csak Japánból ők AZ év újoncai.
Kinoco Hotel:Bara Bara Live PV
The Fin.: Night Time
The Fin.: Without Excuse
A régi kedvencek:
Persze a régebbi kedvencek közül is jöttek ki új anyagokkal páran: ott volt ugyebár a két, Jigsaw által is dicsért Lillies And Remains lemez a magávalragadó, kicsit néha borongós post-punkos hangzásával, a 2013-as lemeze miatt az egekig magasztalt The Novembers szintén két kiadvánnyal jelentkezett (kislemez / album), amik jók lettek, de közelsem annyira lehengerlő módon, mint az elődjük… nem úgy, mint az aktuális The Mirraz album (Opportinity). Ők lazán a pályájuk eddigi legerősebb anyagát hozták össze: semmi kisérletezgetés, meg vacakolás, csak simán színtiszta, hol frenetikusan pörgős, hol belassultabb indie-rock a legeslegjobb fajtából. Nagyon ajánlott hallgatnivaló. Itt van róla egy pár videó, alább meg egy újabb, már megjelenés után készült PV:
The Mirraz: Protagonist no inichiha
Bizarr kedvencek:
Több olyan zenekar is van, akikre eddig nem figyeltem, hol okkal, hol csak átsiklottam eddig a dolgaik felett, de most mégis az aktuális favoritok közt landoltak az aktuális anyagaik miatt.
Az egyik ilyen a bizarr nevű Ogre You Asshole és a Paper Craft (videó). Régebben többször belehallgattam a dolgaikba, “ilyen névvel nem lehetnek rosszak” alapon, de nagyon nem fogott meg, amit csináltak. Színtelen-szagtalan, eléggé egyhangú dallamosabb rock. Tucat. A Paper Craft ezzel szemben a maga bizarr, belassult, néha kicsit hawaii beütésű fura nyugizenéjével nagyon telibe talált.
A másik ilyesmi a Panicsmile teljesen elborult, szétesett ritmikával operáló mesterműve (Informed Consent) volt. Az ogrék belassulásával ellentétben náluk vagy kapkodja az ember a fejét a teljesen váratlan váltásoktól vagy csak ül és néz, mert olyan végtelenül, lenyűgözően bizarr az egész zene, hogy nehéz máshogy reagálni rá. (Ehhez a lemezhez nem volt PV amennyire tudom, de ez az előzetes mindent elmond róla. Imádom.)
És ha már ogrék: ami az új lemezükről beugrott az az egykori Yura Yura Teikoku néven futó csapat volt, akik az utolsó kiadványaikon elég hasonló vonalon mozogtak… és akiknek az ex-énekese Shintaro Sakamoto a pár évvel ezelőtti szólódebütje után egy még az akkori első lemeznél is furcsább, behatárolhatatlanabb anyaggal tért vissza (Let’s Dance Raw). Nyitott vagy a fura, bizarr zenékre? Teszteld magad ezzel az albummal. Én átmentem a teszten, eljutottam a rajongásig, de nekem is emészteni kellett a hallottakat. A tesztelést pedig az alábbi videóval érdemes kezdeni:
Shintaro Sakamoto: Birth Of Super Cult
Ogre You Asshole: muda ga nai tte subarashi (ムダがないって素晴らしい)
Fura folk rock kedvenc:
Hangzásban szokni kell, énekstílusban pláne, főleg ha valaki nincs otthon a japán folk rock hagyományokban… de ha ráhangolódsz és elkap a hangulata, akkor imádni fogod minden pillanatát: Odotte Bakari no Kuni (踊ってばかりの国). A tavalyi lemezüket is, meg minden mást is, amit korábban csináltak. Én pár évé erre a videóra kaptam fel először a fejem és azóta is lelkesen követem, hogy mit művelnek. Fura hippi bagázs, de nagyon szeretnivalóak.
Odotte Bakari no Kuni: Tokyo
Az új kedvencek:
Szereted a dögös, pörgős, akár táncolható rockot? Yoru no Honki Dance (夜の本気ダンス)! Tavaly indultak be igazán, egy mini és egy teljes albummal (Dance Time és Dance Step). Zeneileg: kb. mint a The Telephones, minusz a kissé idegesítő énekhang / énekstílus. Fiatal, lendületes, jófajta. Ez a videós dal az egyik legerősebb a lemezen, de a többi is hozza a szintet.
Yoru no Honki Dance: Where?
Biztos, hogy nem a Happy a világ legeredetibb zenekarneve, az meg még biztosabb, hogy a Hello nem a legeredetibb lemezcím, nomeg az is biztos, hogy hetvenes évek hippis rockzenéjét másolni se a legeredetibb dolog, de ezekkel együtt is az év egyik kellemes meglepetése volt a debütanyagait tavaly kihozó ifjonc csapat. A videóval megtámogatott Wake Up (ez is micsoda egy ötletes cím!) a lemez legjobb dala, de ha valakinek ez bejön, az szeretni fogja a többit is.
Happy: Wake Up
A Large House Satisfaction megintcsak nem egy új banda, mondjuk eléggé fiatalok ők is, de már túl vannak 2-3 lemezen, én azonban csak tavaly figyeltem fel rájuk. A zene erősen blues-rock beütésű (Thee Michelle Gun Elephant, The Birthday… bejönnek az ilyenek? Akkor ez is be fog.), de nagyon dögös, egy ritka jó torkú énekessel és stabilan erős anyagokkal. A videó / dal pedig, amire felkaptam a fejem ez volt:
Large House Satisfaction: Stand By You
Egyszámos kedvencek:
És végül… voltak zenekarok, akik összehoztak egy fasza videós dalt, az ember fellelkesedik, hogy huhh, ez jó! Aztán az albumot meg a végére már csak a rend kedvéért nem számokon átugrálva hallgatja végig, annyira semmilyen-jellegtelen-unalmas az egész. Ezek közül az Owarikara volt talán a legnagyobb csalódás, mert nekik szerettem a régebbi dolgaikat is, szóval az odoru Rorschach hibátlansága után kifejezetten vártam az albumot (saihate Songs), de eléggé csalódás lett a vége… A másik két hasonló eset pedig a zeneileg a fentebb emlegetett Yoru No Honki Dance-hez valamelyest hasonló újonc Contemporary na seikatsu volt, plusz a lassabb vonalon mozgó Sorekara. Mindegyiküktől alább a bejövős videók, de a lemezeknek ne keressetek utána, nem érdemes. Én szóltam.
Owarikara: odoru Rorshach
Contemporary na seikatsu: Yayayaya
Sorekara: nagisayuki
Best Of 2014 next: KPop!
