Arról, hogy kicsoda Makoto Kawabata, aki szombaton Budapesten játszott sok szó volt az elmúlt hetekben… mind a koncert ajánlójában, mind pedig a vele készült interjúban, arról ellenben nem sok szó esett, hogy a duó másik tagja, a francia Jean-François Pauvros kicsoda. Szóval most pótljunk gyorsan: röviden annyit kell tudni róla, hogy a hetvenes években kezdett zenélni, egyedi, experimentális gitárstílusa tette ismertté és szólómunkái mellett egy Catalogue nevű zenekarban is benne volt. Eddig nagyjából húsz lemeze jelent, ezek közt három Kawabatával közös, de jópár más japán zenésszel is dolgozott együtt (többek közt Makoto Sato, Keiji Haino, Setsuko Chiba, Itaru Oki). Én is ennek köszönhetően láttam őt már egyszer élőben: még 2004-ben, Párizsban keveredtem el egy koncertre szinte véletlenül, ami két saroknyira volt a hosteltől, ahol laktam és ahol helyi és ott élő japán zenészek jöttek össze zenélni egy kis japán kávézó / könyvesbolt szerűségben. Ott lépett fel ő is és attól kezdve, hogy a valószerűtlenül magas és vékony gitáros elkezdett játszani, két dolog járt a fejemben: az egyik, hogy én már hallottam róla valahol, csak nem tudtam hova rakni a nevét, a másik pedig, hogy mennyire hasonlít stílusban Makoto Kawabatára… aztán kifele a kis merch pulton ott figyelt kettejük közös CD-je, a Venus és hirtelen helyre került minden.
Szóval ők léptek fel most szombaton a Vittulában (ami a Blaha mellett egy meglehetősen punk kinézetű hely, ahol a koncertterem inkább hasonlít egy felújítás alatt levő lerobbant irodaház egy üres szobájára, mint koncertteremre… de ami most, mindössze pár lámpa segítségével kifejezetten hangulatossá lett téve) és igazából nem tudtam, hogy pontosan mire számítsak. Merthogy a már emlegetett Venus egy nagyon nyugodt, csendes lemez, ahogy Kawabata szólóinak jó része is az, az újabb közös album, a Mars, plusz a youtube-on keringő koncertrészletek azonban már inkább zajosabbak. Szóval nem tudtam, hogy most éppen melyik irányba indulnak el, de végül inkább olyan volt a nagyjából órás koncert, mint egy folyamatos ide-oda utazás a két véglet közt. A gitárzaj folyamatos volt, de azon túl állandóan változott a hangzás, már a kezdéskor előkerültek a vonók és a csendesebb irányból indultunk meg az első töményebb rész felé, majd vissza megint a nyugodtabb irányba és így tovább… de nem csak a zaj intenzitása változott, hanem az eszközök is amivel a hangokat előcsalták a gitárokból, sőt a végefelé Pauvros részéről, még egy mandolin is előkerült. Tényleges dallamok, riffek ritkán, inkább ideiglenes mellékvágányként kerültek csak elő, a fővonal az örvénylő improvizatív gitárzaj volt, ahogy ez tökéletesen látszik / hallatszik abban a videóban is, ami azóta felbukkant a koncertről.
Ez ugyebár kétségtelenül eléggé marginális típusú zene, de még ehhez képest is eléggé kevesen voltunk sajnos, főleg ahhoz viszonyítva, hogy amikor Kawabata pár éve itt járt a Japanese New Music Festival nevű utazó zenecirkuszával, akkor milyen szép kis tömeg gyűlt össze az A38-on. De persze, amit így ketten csinálnak az nehezebben befogadható zene, ellenben abszolúte az a fajta, aminél ha egyszer beszippantja a hangzás az embert, akkor szinte hipnotikus ereje van. Mindenesetre remljük a szűkös közönség ellenére azért a japán gitárguru jár majd még erre máskor is, főleg, hogy igazi, teljes felállásban lenyomott Acid Mothers Temple koncert még soha nem volt nálunk, szóval ha mást nem is, de azt azért még mindenképpen jó lenne pótolni valamikor.