JRock, KPop, JPop, metalcore, hip-hop kocertek és miegymás. Vagyis egy cikk, ami eredetileg egy kis összefoglalónak indult a személyes, 2012-es kedvencekről, végül pedig amolyan csapongó blogbejegyzés szerűség lett belőle a japán (és koreai) zenei színtér tavalyi évéről úgy általában.
JROCK / VISUAL-KEI / ROCK… METALCORE!
2012 nagyon sűrű év volt a visual kei színtéren nagyszabású visszatérésekkel (An Café), feloszlásokkal / leállásokkal (9Goats Black Out, Versailles és még kismillió más banda), az egyik legfontosabb indies kiadó megszünésével (Under Code… jó, ez csak márciusban esedékes, de a bejelentés tavaly volt és a hatása már bőven érezhető most is), plusz ezek mellé persze volt követhetetlenül sok új kiadvány, köztük jópár nagyon korrektül sikerült új nagylemezzel olyanoktól, mint a cocklobin, Kiyoharu, Sadie, Matenrou Opera, Plastic Tree, Inoran, Acid Black Cherry, Alice Nine, Versailles, stb… sőt, még az aktuális LM.C albumhoz is többször visszatértem, pedig sose voltam nagy rajongójuk és a korábbi lemezeikről is max csak egy-egy szám szokott beragadni a lejátszóban, a Strong Pop ellenben végig nagyon rendben volt. Nomeg a the GazettE féle Division-t is szerettem, csak a rövidsége és a Toxic Part #2 utóíze volt némiképpen zavaró.
Rajtuk kívűl még többek közt a D, a Girugamesh, Screw és Kaya tavalyi zenéi közül volt pár amit sokat hallgattam, a két fő kedvenc viszont, több-kevésbé a papírformát hozva, a Buck-Tick és az OZ volt. A veterán Buck-Tick a szerintem kicsit felemásra sikeredett Razzle Dazzle után a yume miru uchuu-val megint egy olyan változatos, eszement jól megírt, instant klasszikusokkal teli anyagot hozott össze, ami nálam lazán elvitte az Év JRock Lemeze díjat, az OZ pedig követte a tőle megszokott formulát, vagyis kevés dolgot adtott ki, amit mégis, az ellenben 100%-os volt. Mind a Stigma, mind pedig a Crunk mini-album hibátlan lett és külön öröm, hogy továbbra se mutatják semmi jelét annak, hogy bármit finomítanának a hangzásukon: pont ugyanolyan kellemesen agresszív zenét csinálnak, mint ami miatt évekkel ezelőtt megszerettük őket. Mindeközben a relatíve újabb zenekarok közt is volt pár akik eléggé stabilan hozták a színvonalat (Signal, Mejibray, Lycaon, Liphlich és társaik), viszont komolyabb áttörés egyiküknek sem jött össze, meg úgy általában más sem tudta kimozdítani a színteret a pár éve tartó egyhelyben toporgásból. Pedig nagyon, nagyon kellene már valami igazi újdonság ami felkavarja az állóvizet, mert az addig oké, hogy továbbra is vannak szép számmal kiváló lemezek, de, mint 2001-2002 körül, amikor hasonló helyzetben volt a visual kei, úgy most is szükség lenne valami új irányvonalra vagy egy új zenekar generációra, hogy visszakerüljön a stílus az érdeklődés középpontjába.
Viszont, ha már a rocknál tartunk, akkor ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, az az, hogy 2012-ben a metalcore-t (és rokon műfajait) több-kevesebb elektronikával keverõ csapatok végképp betörtek a köztudatba, mind Japánban, mind pedig itthon. Ezek közt ott van ugyebár a Coldrain és a FACT is, de igazán emlékezetes dolgokat a Fear, and Loathing in Las Vegas (All That We Have Now), SiM (LiFE and DEATH), Crossfaith (Zion EP) hármas adott ki tavaly. És habár nagy a kisértés, hogy a három veszedelmesen jól sikerült album / mini-album közül a személyes favorit Crossfaith-et emeljem ki külön, mégis azt kell mondjam, hogy a legötletesebb és legváltozatosabb lemez a Fear & Loathing nevéhez füződik. Az All We Have… olyan szinten magával ragadó, kiszámíthatatlan, szórakoztató és annyira tele van tömve teljesen randomnak tűnő agyament ötletekkel, hogy a hallgató, miközben próbálja követni, hogy mi is történik, csak kapkodja a fejét és azon agyal, hogy a zenekar tagjai vajh milyen tiltott szereken pörögtek a stúdióban (ha nem hallotad még a lemez és belehallgatnál kiváncsiságból, akkor ezzel kezd, ebben a számban extra töménységben van benne minden, ami kiemeli az albumot az átlagból).
JPOP
A japán popon belül én, már csak a Nippon Groove bulik miatt is, elsősorban a partizósabb klubzenéket hallgatom többnyire és ebből a szempontból egészen fantasztikusan indult az év. Pár hét leforgása alatt kijött három olyan album, melyeknek számomra aztán pop vonalon egész évben nem nagyon akadt riválisa sem zeneileg, sem színvonalban: az m-flo rég várt, minden korábbi munkáinál ütősebb visszatérése (Square One), az eddigi legjobb Koda Kumi lemez (Japonesque), nomeg persze Akanishi Jin szóló debütálása (Japonicana) mind tömve volt telitalálat partizenékkel, amelyek színvonalban nemzetközi szinten is simán felveszik a versenyt bárkivel. De a szintén ekkoriban megjelent Kat-Tun (Chain), Meisa Kuroki (Unlocked) és Ayumi Hamasaki (Party Queen) albumoknak is voltak nagyon jó pillanatai… habár az utóbbin igazából fájdalmasan kevés, de Ayumi aztán év végén a Love Again minivel szépített valamenyire.
Az erős kezdés után viszont a folytatás már kevésbé tobzódott a finomságokban, de azért bőven voltak még kiemelkedő pillanatok, mint a Kis-My-Ft.2 hibátlan Wanna Beeee!!! / Shake It Up! kislemeze, az aktuális Kouichi Domoto album (Gravity), de meglepő módon még az általam általában egyébként messziről került Morning Musume (One Two Three) és AKB48 (a kicsit retrós, eurodance hangulatú UZA) is összehozott egy-két nagyon korrektre sikerült dalt. Nomeg persze ott volt még mindezek mellé az Uncontrolled a személyes favorit Namie Amuro-tól, ami még úgy is az év egyik legjobbja volt, hogy azért voltak már ennél erősebbre sikeredett lemezei is korábban (a zseniális nyitódal, az In The Spotlight mondjuk az a fajta, ami már simán önmagában elviszi az egész albumot a hátán és hát azért voltak még ott kiemelkedő pillanatok szép számmal). A két fő kedvenc azonban mégis két relatíve kevésbé ismert énekesnőtől érekezett. Jasmine egyszem 2012-es kiadványa, a három számos Best Partner első pillanattól az utolsóig maga a tökéletesség (de az egyszerre végtelenül dögös és hátborzongatóan gyönyörű B*TCH*S még innen is kiemelkedik). Hasonlóan 100%-os (és soványka) az avex üdvöske Iconiq tavalyi teljesítménye is: ő mindössze két, csak online kiadott dalocsát jegyzett, ezek ellenben hibátlanok voltak, főleg a pop / drum’n’bass hibrid Ladies… melyet zeneszerzőként egyébként az m-flo-s Taku Takahashi jegyez csak hogy stílusosan visszakanyarodjunk a party-pop téma elejéhez.
Persze azért nem csak erről a klub-barát vonalról érkeztek emlékezetes anyagok és a Japánban elképesztően közkedvelt balladagyárosok végtelen tengerén túl ott voltak többek közt Kaela Kimura, a moumoon, meg persze a Puffy duó aktuális kiadványai (utóbbiaktól elsősorban az imádnivaló Tomodachi no Wao!), míg a teljességgel elmebeteg BiS lánycsapat pedig arról gondoskodott, hogy a WTF!? faktor is kellően képviseltesse magát.
KPOP
A KPop előadókkal nekem mindig is az volt a bajom, hogy habár ontják magukból a zseniálisan jó dalokat, emellé nem igazán tudnak egyenletesen erős lemezeket összehozni és a pár kiemelkedő szám mellé mindig egy raklap balladát és meglehetősen középszerű töltelékdalocskát kapunk. Mondjuk azért volt pár olyan lemez, ahol jobbak voltak az arányok az átlagnál és nem csak 1-2 húzódal vitte el az egészet a hátán (ilyen volt pl. az új DBSK anyag, Xiah Junsu debütalbuma, vagy az egyszem EXO mini), ezeket leszámítva viszont nem igazán volt olyan album, mini-album, kislemez, ami elejétől végéig visszatérő hallgatnivaló lett volna nálam. Ellenben a nemzetközi siker hatására felpörgött és egyre követhetetlenebbé váló túltermelésben viszont már csak a nagy számok törvénye alapján is tömegével akadtak tíz pontos instant kedvencek, többnyire a kiemelt, videóval is megtámogatott dalok közt (egy halom minden más mellett pl.: Shinhwa: Venus, G-Dragon: One Of A Kind, Super Junior: SPY, Younique Unit: Maxstep, LED Apple: Time Is Up + Run To You, YDG: Give It To Me, Beast: Beautiful Night, BTOB: WOW, meg persze az kellemesen eszement Orange Caramel féle Lipstick), de ezek mellett gyakran a lemezeken, mini-albumokon elrejtve is lehetett igazi kincsekre akadni (After School: Rip Off, MBLAQ: Run, f(x): Jet, Fiestar: Wicked, Jo Kwon: Animal, stb.), sőt a két legnagyobb tavalyi személyes favorit is az ilyen dalok közül került ki: a Sunny Hill már az év elején, a The Grasshoppers kislemezes Bad Boys-al bebiztosította magának a top#1 helyet, ami mellé később még felzárkózott a G-Dragon mini-albumos bonus track, a zseniális Light It Up is, ami zeneileg az egyik legelőremutatóbb dolog a tavalyi koreai termésből. Nomeg persze ott van még a Zico féle No Limit, de az még hivatalosan meg sem jelent, csak online kering, szóval akkor… az most 2012-es vagy 2013-as zenének számít? Micsoda dilemmékba fut bele az ember így cikkírás közben!
Az év csalódása meg hát biza a 2NE1 felháborító lustálkodása volt, főleg, hogy a fájdalmasan kevés új dolog amit kiadtak, veszedelmesen jó sikerült (Scream!). Meg már lánycsapatok: ezen a fronton nálam továbbra sem veszélyeztette semmi a T-Ara top-favorit pozicióját (Lovey Dovey! Sexy Love!), habár azt azért el kell ismerni, hogy a Wonder Girls is nagyon jó évet tudhat maga mögött (The DJ Is Mine, Like Money, Like This). És persze ezeken kívűl van még három olyan szám, melyeket nem lehet nem megemlíteni a tavalyi évéről szóló írásban, az a három szám, melyek körül talán a legnagyobb hype volt tavaly: a nagyon korrekt Nillili Mambo, a kissé talán túlértékelt Fantastic Baby, nomeg az egészen biztosan túlértékelt, globális őrületté terebélyesedett Gangnam Style. Utóbbi reméljük megmarad 2012 nagy dobásának és nem terjed át a mánia 2013-ra is… amikor is egyébként az lesz a fő kérdés, hogy a KPop, mint jelenség, ki tud-e törni a saját, elkötelezett rajongótáborán túlra is és be tud-e törni a tényleges nemzetközi mainstream zenei piacra, vagy sem. Mert ha valamikor, akkor most jött el ennek az ideje, de ennek ellenére is nagyon kérdéses, hogy összejön, összejöhet-e a dolog.
KONCERTEK
Koncertek szempontjából alapjában véve nem volt egy rossz év a tavalyi, de ahhoz képest, hogy 2010 / 2011-ben mennyire el voltunk kényeztetve, mind vk zenekarokkal, mind egyebekkel (utóbbiakkal jórészt az A38 zseniális Rising Sound sorozatának köszönhetően) most mégis kicsit csalódás volt a szűkösebb felhozatal. Nyár elején majdnem egyszerre jött hozzánk a Screw és az LM.C, plusz később volt még itt az A(Ace), majd az AnCafe is, és vk téren ennyi. Meg sokáig úgy tünt, hogy az áprilisi, immár sokadik DJ Krush és Merzbow visszatérés mellett más sem is igen lesz, de végül ősszel szépítettünk némileg: a MondoConra a ifjú shamisen virtuóz Keisho Ohno látogatott el, egy hétre rá pedig a Crossfaith jött és nyomta le fél órában az év talán legjobb koncertjét, majd a jazz-zongorista, Makoto Kuriya érkezett Budapestre. A koncertszezont pedig végül a mi tizedik szülinapos duplabulink zárta a lloy, a ZIZ és a Speecies fellépésével (és most így végignézve a listán igazából fura belegondolni, hogy a 12 fellépőnek közel a felét mi hoztuk el Budapestre). Szóval végülis nem egy rossz felhozatal ez, nomeg még mindig sokkal jobb nálunk a helyzet, mint a környező országokban, azonban ha belegondolunk, hogy 2011-ben az első négy hónapban több vk koncert volt, mint most az egész évben, akkor csak remélni tudjuk, hogy idén majd szépítünk kicsit az eredményeken.
Habár egy ilyen évzáró összefoglalót a végtelenségig el lehetne húzni, mert iszonyat sok izgalmas dolog történt tavaly a fentieken kívűl is (lehetne írni az indie-rockról, a noise / noise-rock / experimental színtérről, az elektronikáról, meg ki tudja még mi mindenről), de ha mindenről szót ejtenénk, akkor valószínűleg mindenkit elrettentene az olvasástól a maratoni cikk-hossz, szóval zárásként most csak egy olyan műfajt emelek még ki, ami egyrészt az egyik személyes kedvencem, másrészt meg szerintem bőven nem kap elég figyelmet:
HIP-HOP
A japán hip-hop szcéna 2012-ben kcisit felemásan teljesített, köszönhetően annak, hogy az egyébként legmegbízhatóbban minőségi dolgokkal előrukkoló előadók (mint pl. a DS455, MSC, DJ Oasis, Infumiai Kumiai, Tetrad The Gang Of Four, stbstb) zöme nem jelentkezett semmi új anyaggal, de szintén csend volt sok más, nagyobb név körül is (mint pl. Zeebra, mondjuk a tolerálhatatlan rossz 2011-es lemeze után fene tudja ez mennyire sajnálatos), a sokáig a legfontosabb MC / DJ kollektíva, a Nitro Microphone Underground pedig tavaly váratlanul feloszlott és az ex-tagok se nagyon hallattak magukról. K Dub Shine és a Rhymester trió is csak egy-egy nem túl emlékezetes kislemezt hozott össze (mondjuk ők legalább csináltak valamit, nomeg utóbbiak január végén új albummal kezdik az évet), az eddig mindig megbízható Grooveman Spot pedig most egy eléggé középszerű lemezt tett le az asztalra. A Jazzy Sport kiadó másik nagyágyúja, a Gagle viszont összekapta magát és pár gyengébb kiadvány után az Ovall trióval közösen hoztak össze egy elég korrektre sikeredett lemezt, valamint hozzájuk hasonlóan a sapporói Tha Blue Herb és a yokohamai Ozrosaurus is, habár saját klasszikusaikhoz nem igazán mérhető, de az utóbbi pár éves produkciójukhoz képest határozottan jobb lemezekkel jelentkezett. Nomeg ott volt még persze a majd nyolc évnyi hallgatás után visszatérő DJ Krush is, de bármennyire is régóta vártak a rajongók az új zenékre, a régi anyagainak azonban sajna ő se igazán tudott a nyomába érni.
Voltak viszont akik nem okoztak csalódást. Visszatérve a Jazzy Sport kiadóhoz, az új, minden eddiginél nyugisabb, jazzesebb, elszállósabb DJ Mitsu The Beats lemez (Beat Installments) nem csak tőle a legjobb eddig, hanem úgy általában az egyik legerősebb hip-hop lemez 2012-ből. De szintén hozta a tőle elvárt szintet a mindig zseniális BudaMunk is, aki most, a 2011-es ámokfutása után (akkor a szólókat és a különböző projekteket egybevéve 4, azaz négy full albumot, plusz egy EP-t és rakat kislemezt adott ki) most kicsit visszavett a tempóból, ami azt jelentette, hogy “csak” egy halom “hát voltak ilyenek elfekvőben itt a stúdióban” tipusú szösszenetet adott ki ilyen-olyan formában, azokból visszont összesen vagy két nagylemezre valót. És ezekkel szinvonalban még így is lekörözött kb. mindenki mást, ráadásul az anyagok egy részét, így a japán tradicionális zenét a bólogatós hip-hoppal ötvöző Resolute Dragon Beat Tape-et is ingyenesen elérhetővé tette online.
Az év hip-hop lemeze cím birtokosa azonban az egyébként lustálkodó Tetrad négyes egyik tagjának kezei közül került ki: B.D. The Brobus nem újonc, jó tíz éve jelen van a színtéren, viszont míg az eddigi kiadványai inkább a jobbfajta középszert képviselték, addig a 2012-es Illson-nak köszönhetően végleg bekerült a legjobbak közé. Mondjuk olyan közreműködőkkel, akiket maga köré gyűjtött (Macka-chin, K-Bomb, Nipps, Mikris, KGE, stb.) igazából nehéz lett volna valami rosszat összehozni, de a hangulatos, belassult, bólogatós, pont kellő mértékben old-school, de egy pillanatra sem unalmas, vagy egyhangú album nem csak tavalyról, hanem az utóbbi pár évből is az egyik legerősebb japán hip-hop kiadvány. Vagyis összességében nem volt ez rossz év a színtéren, de azért volt már jobb is, viszont 2013-ban, ha a tavalyi évet végiglustálkodó előadóknak csak egy része visszatér, akkor előreláthatólag nagyon el leszünk kényeztetve… és a tervek szerint az aktuális újdonságokról mostantól majd itt, az oldalon is olvashattok időnként.
