A legutóbbi három the GazettE album, a Toxic, a Division és a Beautiful Deformity eléggé gyors egymásutánban jött ki és habár mindnek voltak nagyon erős pillanatai, azért még a legelvetemültebb rajongók sem voltak maximálisan elégedettek velük. A DOGMA ellenben közel két évnyi szinte teljes hallgatás után készült el és az album már tavasz óta olyan felhajtással volt beharangozva (kétségtelenül eszement hatásos módon), hogy emiatt óriási várakozás övezte a megjelenést… amivel együtt persze az elvárások is nagyok lettek. A CD ma került a boltokba Japánban, az európai kiadás pedig október elején jelenik meg (a JPU Records jóvoltából és tőlünk is be lehet majd szerezni – részletek itt), a digitális verzió ellenben Európában debütált szintén ma, egy héttel beelőzve még Japánt is.
A nagy kérdés persze az, hogy milyen lett az album, mennyire tud megfelelni, mind zeneileg, mind pedig színvonalban a felspannolt elvárásoknak. Mi is kiváncsiak voltunk, így Jigsaw kollégával nekiugrottunk és ízekre szedtük az új anyagot, hol hasonló, hol pedig drasztikusan különböző véleményre jutva.
Case
Komplex, brutális, sötét, a legapróbb részletekig gondosan kiagyalt, ötletekkel tökig zsúfolt, kompromisszummentes. Nagyjából ezek a jelzők kavarogtak a fejemben az első pár dal hallatán. Igaz az album végére kicsit árnyaltabb lett a kép, de azt nem, hogy nálam ez az eddigi legerősebb the GazettE album. Szerettem én őket mindig is, nagyon komoly anyagokat tettek le az asztalra korábban is, de ebbe a lemezbe érezhetően minden eddiginél több munkát fektettek, amit maximálisan hallani is mindvégig. Igaz, vannak a dolognak azért kisebb hátulütői is.
Már a kezdés is brutális: a kicsit filmzenéket idéző intró után a címadó dal alapból is nyomasztó hangulatát a zene alá folyton be-beúszó, a legsötétebb középkort idéző cimbalom hangja súlyosbítja, majd jön a RAGE jófajta brutálkodása és a DAWN, ami (a későbbi a PARALYSIS-hez hasonlóan) nekem itt-ott a korai kiadványaikat idézi, elsősorban a jellegzetes, nagyon gazettes dallamvezetés miatt. Ezek után pedig érkezik a DERACINE, mely egyszerre dallamos és végtelenül komplex, tele váratlan váltásokkal… De minden dalt ki lehetne emelni valamiért, minden számra jut legalább egy-két “wooow!” pillanat, mint amilyen az átlagosnak induló WASTELAND szimplán zseniális kiállása a dal fele után vagy mondjuk a LUCY nagyon-nagyon heavy metal gitárszólója. A DOGMA első fele nálam közel tíz pontos, aztán valahogy kicsit túl sok lesz a váltásokból. Jó dolog az, hogy ennyi minden van egy-egy dalba besűrítve, de bármennyire is jól kiagyaltak mind a brutálkodós, mind pedig a dallamosabb részek, egy idő után egyszerűen sok lesz, hogy majd minden dal folyton váltogat a két véglet közt. Nekem speciel hiányoznak az olyan számok, mint mondjuk a Psychopath, ami ugyebár egy három perces, megállás nélküli acsarkodós adrenalinlöket volt. Talán a lemezt lezáró OMINOUS az egyetlen, ami végig tartja ugyanazt (az egyszerre dallamos és nyugtalanító) hangulatot és hangzást.
Ezzel együtt is messze ez a legérettebb, legbátrabban kisérletező albumuk, viszont a mindent átszövő komplexitásnak és sötét hangulatnak az eredménye, hogy van még egy dolog, ami nincs a DOGMA-n: slágeres dal. Egy momunetális, egyben hallgatandó mű az egész, ami albumként iszonyatosan erős, de ennek kicsit áldozatul estek az önálló dalok, nincsenek azonnal megjegyezhető refrének és nincs egy olyan szám se ami népszerűségben majd a Suicide Circus, Inside Beast vagy a Filth In The Beauty féle instant közkedvencek nyomába érhetne. Én személy szerint örülök annak, hogy olyan lett ez az album, amilyen, de érdekes lesz látni, hogy a kezdeti felhajtás és a várhatólag szélsőséges vélemények elcsitulása után milyen lesz az általáos fogadtatás, az elégedett, vagy a háborgó rajongók lesznek-e többségben?
8/10
Jigsaw
Eléggé kedveltem a the GazettE előző lemezét, a BEAUTIFUL DEFORMITY-t (energikus, változatos, és nem utolsósorban fogós is volt), így kíváncsian figyeltem a fejleményeket az új albummal kapcsolatban. A hangulatos figyelemfelkeltő videók alapján valami sötétre és rejtélyesre lehetett számítani, ami végül is többé-kevésbé megvalósult – a sötétség része legalábbis. Valamiért az volt az előzetes benyomásom, hogy ezúttal kicsit jobban kitesznek magukért a progresszívebb, experimentális hatásokkal, de ez a tipp (vagy inkább remény) egyből megbukott, amint rápillantottam a tracklistában a dalok hosszára. Szóval maradt az a megoldás, hogy minél durvább, zúzósabb és lehangolóbb lesz a DOGMA stílusa – nos, ez be is jött.
Meglehetősen tömény album lett a DOGMA, elég, ha csak azt nézzük, hogy ezúttal egy darab ballada sincs a szerzemények között (legalábbis nem hagyományos értelemben), és a magányos intro után egyből tizenhárom dalnyi őrlést kapunk. Persze van néhány színesítő, hangulatfokozó elem, illetve megvariált dalszerkezet, de ha meghallgatunk kb. három számot, akkor a többi sem fog meglepetést okozni. A hangszeresek elég jól csépelik a szerszámaikat, habár Aoi és Uruha kicsit talán túlságosan is ráfeküdt az alsóbb húrokra – ami nem lenne probléma, ha nem egymással simán kicserélhető, unalomig ismételt, kőbunkó riffekkel bombáznának minket minden pillanatban. Értem én, hogy most nagyon kemények akarnak lenni, van is jó pár mozzanat, amikor tisztességesen odacsapnak, csak kreativitásból kellett volna néhol egy csipetnyivel több – már csak azért is dühítő, mert interjúk alapján az szűrhető le, hogy a két gitáros “furábbnak” ítélt ötleteit legtöbbször visszadobja az együttes iránymutatója, Ruki. Őt viszont énekes fronton dicséret illeti, sikerült jó kis dallamokat és meglepően kemény hörgéseket összehoznia. A ritmusszekcióra sem lehet panasz, Kai eddig is megbízhatóan szállította az ütemeket, Reitát meg végre kicsit többször lehet hallani!
Egységes irányvonala miatt nehéz dalokra bontani a DOGMA-t, mindenesetre kb. fele-fele arányban találhatóak rajta átlagos és kiemelkedő tételek. Nem teljesen meglepő módon a két klipes nóta (DOGMA és DEUX) a legérdekesebb és leginkább kidolgozott szám a lemezen, de útközben is vannak ütős témák, a BIZARRE zakatolásától és elektro-pezsgésétől az INCUBUS pőre ugrabugrálós (SiM-es, hehe) popmetálján át a BLEMISH tökéletes zúzós-dallamos egyvelegéig. Összességében korrekt albumot hoztak össze a srácok. Még nem tudom eldönteni, hogy pontosan hol is foglal helyet számomra a the GazettE toplistán, mindenesetre önmagában nézve tisztességes munka – még ha nem is hozta el azt a sötét megújulást és bombasztikus ötletkoktélt, amit az előzetesek kissé félrevezetően sugalltak.
7.5/10
01.NIHIL
02.DOGMA
03.RAGE
04.DAWN
05.DERACINE
06.BIZARRE
07.WASTELAND
08.INCUBUS
09.LUCY
10.GRUDGE
11.PARALYSIS
12.DEUX
13.BLEMISH
14.OMINOUS
