Miyavi (2017.04.29 @ A38)

Habár Miyavi persze már régóta maga mögött hagyta a visual kei korszakát és teljesen más irányokba indult el, pont ezzel vált a műfaj nagy túlélőjévé, aki évekkel a vk színtér itthoni és európai visszaszorulása után is képest nálunk egy stabilan méretes közönséget bevonzani. Most április végén immár ötödször (!) járt nálunk és a másfél évvel ezelőtti Barba Nagrás fellépés után most is több mint hatszázan voltak rá kiváncsiak, ami azért eléggé komoly teljesítmény. Főleg úgy, hogy zeneileg az akkor megturnéztatott The Others album óta ha lehet még távolabb került attól a zenei világtól, ami miatt a többség annak idején megszerette. Jó, persze úgy azért nem olyan nagy csoda a dolog, hogy ez az új zenei világ a rock és tánczenék közt egyensúlyozik és nagyon bulizós, ugrálós és pozitív. Az a fajta zene, ami már lemezen is magával ragadja az embert, élőben, a tömegben ugrálva meg pláne katartikus bír lenni. De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval: a minden eddiginél táncolhatóbb Fire Bird album tavaly jött ki, még nyár végén és a korábbi turnék sikere után kb. egyértelmű volt, hogy ennek a turnéja is eljut Európába és azon belül Budapestre is. Azonban végül erre idén tavaszig kellett várni és így végül ez nem csak a Fire Bird, hanem egy kicsit az április elején kijött All Time Best – Day 2 turnéja is lett egyben.

A helyszín most a Barba Negra helyett az A38 volt, a szervezésért újra a LiveSound felelt és ahogy legutóbb, úgy most is volt hazai előzenekar, akiket a neki küldött ajánlatok közül Miyavi választott ki. És a 2015-ben eléggé büntető Kashmir után eleinte úgy tűnt, hogy most se járunk túl jól a választásával: a HolyChicks nevű csajos pop-rock csapat ugyanis a youtube-on fellelhető videói alapján nem igérkezett túl jónak, olyannyira, hogy voltak akik egy kissé a ló túloldalára esve (mit esve, zuhanva) eléggé csúnyán nekik is ugrottak a koncert fb eseményénél. Ezt szerencsére mind a zenekar, mint a LiveSound nagyon profin és higgadtan reagálta le, szóval gyorsan lenyugodtak a kedélyek és az elutasítás helyett inkább a “majd meglátjuk mit tudnak élőben” lett az általános álláspont… és végül kifejezetten kellemes meglepetésnek bizonyult a zenekar! Merthogy élőben összehasonlíthatatlanul jobban és erőteljesebben szóltak azok a dalok, amik stúdiós verzióban nagyon középszerűnek tűntek, valamint a mellé adott show is sokat hozzáadott az élményhez. Habár érezhetően kezdők még, nomeg el is mondták a dalok közt, hogy ekkora közönség előtt eddig soha nem játszottak, de ami hiányzott náluk tapasztalatban, azt simán pótolták lelkesedéssel, meg azzal, hogy üvöltött róluk, hogy nagyon szeretik, amit csinálnak és már ez önmagában jórészt elvitte a hátán a műsorukat. Még van hova fejlődniük, de ha azt az energiát ami élőben megvan bennük sikerül visszaadniuk a stúdióban is, akkor még sokra vihetik szerintem. Meg nem is csak szerintem, mert mindenki akivel utólag beszéltem azt mondta, hogy abszolúte pozitívan csalódtak bennük.

Miyavi karrierje ugyabár immár hosszú évek óta a folyamatos átalakulásról szól és ez most a zene mellett elérte a koncertes felállást is: ugyanis a dobos Bobo mellé, aki a második itthoni koncertje óta az egyetlen társa volt a színpadon, most bevett egy DJ Johnny néven futó emberkét is, aki – ahogy a művésznevéből is sejthető – a zenében egyre nagyobb teret kapó elektronikáért felelt. És nem véletlen, hogy pont most jött el a váltás ideje, ugyanis ez az irányvonal, vagyis a rockba oltott party-zene most minden eddiginél jobban az előtérbe került, olyannyira, hogy a koncert első fél órája inkább hasonlított élőzenés bulira, mint a régebbről megszokott Miyavi fellépésekre. Ebbe a szekcióba ugyanis egybeszedte az összes olyan dalát, melyekben nincs vagy alig-alig van ének, ezt kiegészítette egy új dallal, valamint olyan furcsaságokkal, mint az élő gitárral és dobbal felturbózott Tove Lo féle Cool Girl és ezt a részt gyakorlatilag végig a színpad elején töltötte, közvetlenül a rajongóknak játszva, folyamatosan pörgetve, lelkesítve a közönséget és a mikrofonhoz csak néha-néha ment vissza, akkor is inkább csak egy “oh yeah!” típusú felkiáltás kedvéért. Ezt a bulizós vonalat egy líraibb kitérő követte, amiben előkerült a feleségével együtt készített új dal, a Where Home Is, valamint a P.O.D feldolgozás Youth Of The Nation, majd ezután, a Fire Bird album címadó dalával indult be a koncert “hagyományos” része. Innentől viszont egymást követték az olyan közkedvencek, mint a The Others, a Day 1, az Afraid To Be Cool, meg persze a Horizon, szóval a nagy, 2010 körüli stílusváltás utáni korszak legbulizósabb dalai és ezeknél régebbre a legutóbbi koncerthez hasonlóan most is csak a Wonderful World-el nyúlt vissza, ami ezúttal a ráadásban, a záró What’s My Name? előtt kapott helyet… természetesen a kicsit újragondolt, Day 2-n is szereplő verzióban.

Azaz Miyavi, annak ellenére, hogy immár ötödik alkalommal játszott nálunk, mind zeneileg, mind a koncert felépítése szempontjából képes volt megint újat nyújtani. Mondjuk személy szerint nekem, függetlenül attól, hogy nagyon szerettem a Fire Bird albumot, az előző két koncert valahogy jobban bejött zeneileg, de ez nem azt jelenti, hogy ez nem volt jó koncert, mert a fenéket nem volt az, csak egyszerűen az ottani már-már fesztiválhangulat jobban magávalragadott, mint a mostani, pár helyen azért kicsit szokatlan program. Egyébként pedig már a lemezt hallgatva is az volt az érzésem, amire most a koncert csak ráerősített, hogy a 2010 körüli időszak után Miyavi újra egy nagyobb stílusváltást hozó útkeresős szakaszhoz érkezett és még alakulóban van, hogy innen pontosan merre megy tovább. Azaz nagyon érdekes lesz látni, hogy a következő albumon mivel rukkol majd elő… nomeg, hogy a következő turné milyen újításokat hoz majd, szóval már csak abban kell reménykednünk, hogy az eddigiekhez hasonlóan a legközelebbi európai kirándulása során is ellátogat majd hozzánk!