Az utóbbi egy-két hónapban elég sok izgalmas (vagy annak igérkező) JPop kiadvány jelent meg, ami tökéletes kifogás / apropó arra, hogy most ízekre szedjem ezek közül azt a négyet, amire talán a leginkább kiváncsi voltam. Szóval nézzük, mennyire hozták a lemezek a tőlük elvárt, vagy remélt szintet!
Akanishi Jin: #JUSTJIN
(2013.11.06 – Warner)
Ahhoz képest, hogy az első Akanishi Jin szólóalbum, a Japonicana mekkora durranásnak számított nálunk is, a nemrég megjelent folytatás, a #Justjin valamiért jóval kevesebb figyelmet kapott. Pedig a nyári beharangozó kislemez, a Hey What’s Up? annak idején instant kedvenc lett a Nippon Groove bulikban, de az album megjelenésének idejére valamiért mégis kifogyott a rajongói lendület, annak ellenére, hogy ezen is akad egy rakás potenciális klubfavorit. Tehát érdemes végigvenni, hogy mire és miért érdemes odafigyelni az albumon nomeg, hogy mennyire lett más, mint az elődje. Mert más lett, annyi kétségtelen.
A #JUSTJIN, ahogy az már Japánban szokás, több verzióban került a boltokba, ezek közül mi most a “Limited Edition Type A” néven futó kiadást szedjük darabokra, erre jutott ugyanis a messze legtöbb dal. Merthogy míg az egy CD-s Regular és a DVD-vel megdobott Limited B verzión is csak 11 szám szerepelt, a Type A-n két lemezre szétosztva összesen 16 dal került fel: az első korongra a japán, a másodikra pedig az angol nyelvű szerzemények lettek összeválogatva. És itt már bele is futunk az első fontos különbségbe ez és a tavalyi album közt: míg a Japonicana számára az amerikai piac volt a kiemelt célpont, így csak angol nyelvű szerzeményeket tartalmazott, a #Justjin-en már mindkét nyelv előkerül, mivel ez már “otthonra” készült. Ennek a következménye többek közt az is, hogy míg a Japonicana a klubokon keresztül akarta meghódítani a világot és egy maximálisan party-centrikus lemez volt, addig itt, habár továbbra is nagyon erős ez a vonal, egy sokkal változatosabb, sokszínűbb anyagot kapunk. Aminek, és ez már önmagában komoly fegyvertény a popiparban, maga Jin volt a szerzője és producere is.
És amin több helyen érezhető a Jin tavalyi évét végül meghatározó “botrány”, vagyis hogy meglepetésszerűen megházasodott és apa lett. És az, hogy mind a hírekből, mind a zenéből ítélve nagyszerűen elvan az új helyzettel: az ainaru hou e például olyan szintén csordul túl a kedves, játékos, családbarát hangulattól, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Persze azért nagyon nem ez a kis cuki irány jellemző a lemezre, hanem a lassabb dalok (pl. a New Life és a szexi Slow Jam) mellett most is elsősorban a bulizós vonalé a főszerep. A Get Up, a Scream It, az eredetileg egy divatbemutatóhoz írt TGC, az OohLaLa, az Ain’t Enough, a Go Higher, nomeg persze a már említett Hey What’s Up?, valamint a másik 100%-os nyárisléger hangulatú dal, a Summer Loving… mindegyik a Test Drive, Sun Burns Down és társaik potenciális utóda és mind hibátlanul működik buliban is (merthogy jó részük persze már le lett tesztelve az utóbbi 1-2 Nippon Groove partyban). De még a középtempós dalok közé is becsúsztak emlékezetes darabok (Temporary Love) és az egyetlen, ami lehúzza az anyagot valamennyire az a két, még 2011-ben kiadott japán nyelvű, így a Japonicanáról lemaradt kislemezdal, a Seasons és az Eternal, melyek a szürke és unalmas popballadák mintapéldái és látványosan kilógnak a közegükből. Igazából egyetlen dolog van, ami még nagyon kellene ehhez a lemezhez: pár jó remix, ami még jobban kihozza a dögöt a bulizósabb számokból (mint történt az a Japonicana esetében is az albumot felvezető kislemezeken), de ezek nélkül is megint egy majdnem hibátlan poplemezt kaptunk a JPop önfejű fekete bárányától.
Ajánlott dalok: a Seasont és Eternalt kivéve minden!
7.5 / 10 – tracklista + albuminfó + PVk
Hey What’s Up? PV
Kat-Tun: kusabi
(2013.11.27 – J-Storm)
És, hogy mi a helyzet Jin régi csapata, a Kat-Tun házatáján? Ők ugyebár a Jin lelépését éppenhogy kiheverő rajongósereget nemrég sokkolták Koki Tanaka távozásának hírével (erről bővebben itt), szóval, ha lehet, akkor most minden korábbinál jobban szükségük volt arra, hogy felmutassanak valami igazán jól sikerült anyagot és a kusabi szerencsére elég jól teljesítette ezt a célt. Maga a kiadvány egyébként kicsit identitászavaros, mintha nem tudná eldönteni, hogy mi is akar lenni: eleinte mint mini-albumot hirdették be, azonban a három különböző verzióra összesen 10 (!) dalt szórtak szét, ráadásul úgy, hogy nincsenek köztük a korábbi kislemezes számok, vagyis mind vadonat új szerzemény… így nem csoda, hogy a megjelenéskor már “Brand New Album” állt a hirdetéseken.
A tíz szám közt négy olyan van, amelyik mind a három verzión szerepel, ezek közül a retrós, diszkós alapú, de inkább a középtempó felé hajló, vagyis nem igazán klubokba való címadó kusabi és a nagyon tipikusan kattunos, erőteljesebb, modernebb elektronikát és rockos gitáralapokat keverő Gimmi Luv kapott videót is, tegyük hozzá, elég jó választásként. Ezek után az On & On-nak köszönhetően visszazuhanunk a nyolcvanas évekbe: nem egy rossz szám ez igazából, kellemeske a maga módján, meg olyan kis bénán idejemúlt az egész, hogy nem lehet utálni, de azért nem egy emlékezetes darab. A Fire and Ice azonban szerencsére megint egy modernebb, pörgősebb szám lett, aminek maximum az időnkénti tempóváltások törik csak meg kicsit a lendületét.
A másik hat szám közül egyértelműen a Tatsuya Ueda szólódarab Monster Night kapta a legnagyobb figyelmet, köszönhetően annak, hogy ehhez is készült PV, ami viszont, magával a számmal együtt kissé túlzottan egyértelműen juttatja az ember eszébe a Hyde féle Halloween Junky Orchestra Halloween Party-ját (úgy, hogy a megjelenés ráadásul majd egy hónappal lekéste a becélzott ünnepet). Pedig nem egy rossz szám ez sem egyébként, csak a túlzott hasonlóság miatt hagy mégis kellemetlen utóízt maga után. A boku nari no koi a kötelező ballada, a Bless, a 4U és a viccesen monumentáliskodó Phoenix pedig jól megiírt, abszolúte hallgatható töltelékszám. Az egész kiadvány egyik legjobb és messze leginkább klub-barát száma viszont a limitált B verziós CD utolsó felvonásaként megbúvó Fantastic Planet. Egy igazi kis rejtett gyöngyszem: könnyed, pörgős party-alapanyag a jobb fajtából, ami ha kapott volna egy jobban sikerült PV-t simán instant közkedvenc lett volna. Maga az album pedig szerintem az egyik legjobb eddigi Kat-Tun anyag: nincsenek igazán gyenge pontjai (na jó, a boku nari… nagyon nem tetszik, de az balladaként nálam alapból némi hátránnyal indul, viszont egy-két lassú szám azért kell egy ilyen lemezre, szóval egy rossz szavam nincs miatta), változatos, erős kiadvány, amire szerencsére jutott megint pár bulizós szerzemény is.
Ajánlott dalok: Fantastic Planet, Fire And Ice, kusabi, Gimmi Luv
7 / 10 – tracklista + albuminfó + a többi PV
Gimme Luv PV
Daichi Miura: The Entertainer
(2013.11.20 – avex trax)
Az igazat megvallva én régebben nem igazán figyeltem oda Daichi Miura dolgaira, mert, habár volt egy-két jobban eltalált dala, összességében nem igazán tudott kiemelkedni az átlagból, az előző nagylemezére (DM – 2011), viszont már annál inkább felkaptam a fejem. Az egy izgalmas dalokkal megpakolt, kellően változatos anyag volt, a legújabb album, a The Entertainer pedig, ha lehet, még emeli is ezt a tétet. A nyitó Can You See Our Flag Wavin’ In The Sky egy jól megírt, középtempós szerzemény, ami tökéletes bevezetésként szolgál a lehengerlő folytatáshoz. Merthogy az ezt követő, klubokba kitalált, okosan használt dubstep dübörgésekkel megfűszerezett I’m On Fire sebességbe kapcsolja a lemezt, ami tartja is a tempót egy jó ideig. Sorra jönnek a kiválóbbnál kiválóbb szerzemények, köztük az egyik csúcspont, az előző lemezről ismert Illusion Show méltó folytatása, a Spellbound, a lassabb, de egyszerre lírai és erőteljes Baby Just Time, az alapjait nézve kicsit trance-be hajló party alapvetés Elevator és pokoli jól megírt, bólogatós, szexi Chocolate.
Majd jön a Gotta Be You, az első a kötelező (elvégre is popalbumról beszélünk) balladák közül és itt sajna egy kicsit leül a tempó. A Blow You Away! és a kislemezként már ismert telitalálat klubsláger, a Right Now kedvéért még visszaváltunk magasabb fordulatszámba, de ezek mellett az album második felében már a líraibb hangvételé a főszerep. Ami nem feltétlenül szerencsés választás, mert így a végére kicsit vontatottá válik a lemez. Mondjuk annyi előnye mindenképpen van ennek a felállásnak, hogy így még jobban kiemelkedik az album energiától és ötletektől kicsattanó, elképesztően változatos első fele. (Sajnos) ritka, hogy egy pop nagylemezen annyi érdekes, jó dal legyen, mint az Entertaineren, de Miura úrnak immár másodszor sikerült olyan anyagot összehoznia, amihez szívesen tér vissza újra és újra az ember. Nálam, az összképet kicsit rontó belassulással együtt is ez az év egyik legjobb JPop kiadványa.
Ajánlott dalok: Spellbound, Right Now, I’m On Fire, Chocolate, Go For It, Elevator
7 / 10 – tracklista + albuminfó + PV
Right Now PV
Generations from EXILE Tribe: Generations
(2013.11.13 – avex trax)
És a végére a nagy csalódás. Ki tudja mióta a Generations volt a legigéretesebb új boyband Japánban: nagyjából egy éve mutatkoztak be a Brave It Out és Animal kislemezekkel és mindkét kiemelt dal kiváló, jól megírt bulizós szerzemény volt, pont abból a fajtából amiből fájdalmasan nagy hiány van a japán pop piacon. Ezek után befigyelt egy egész tűrhető ballada, a Love You More, az utána következő két single (Hot Shot és a Burning Up) viszont megintcsak folytatta tovább a party-barát irányvonalat. Ezek után nagyon vártam a bemutatkozó albumot, mert biztos voltam benne, hogy ha lesznek is rajta gyengébb töltelékdalok, azért ilyen felvezetés után megmarad majd az eddigi színvonal és a zenei stílus is. Nos. Nem.
A kislemezekről átemelt négy klubkedvencet leszámítva semmi, de tényleg SEMMI más nincs az egész lemezen, mint balladák és lassabb, punnyadt popdalocskák, melyek közt van olyan is (Go On), ami simán származhatna akár valami (joggal) elfeledett ’80-as évekbeli JPop albumról is, annyira fájdalmasan idejemúlt és elavult a hangzása. És a többi új dal is kivétel nélkül ötlettelen, tucatdarab. Egytől-egyik mindegyik. Egyszerűen nem értem, hogy mit gondolhattak a producerek. Értem én, hogy van közönsége a balladáknak, nem is azzal van bajom, hogy van az is a lemezen (főleg hogy ebbena stílusban is lehet jót írni), de ha egy csapatot ennyire következetesen fiatalosként, energikusként, klubbarátként mutatnak be, akkor, hogy lehet ezek után ezt a koncepciót totálisan a földbedöngölni egy nagylemeznyi vontatott ötlettelenséggel? Katasztrófa.
Ajánlott dalok: Animal, Brave It Out, Hot Shot, Burning Up
4/10 (ha csak az új számokat vesszük, akkor 1/10) – tracklista + albuminfó + PVk
Hot Shot PV
