A tavaly novemberi budapesti An Cafe koncertes beszámoló az eredeti tervek szerint a decemberi Mondo magazinos megjelenés után egy-két hónappal került volna fel az oldalra, azonban… nos, az az igazság, hogy kicsit el lett felejtve a dolog. Most viszont végre itt az online verzió is, itt-ott kibővítve, plusz korábban nem látott képek tömegével illusztrálva.
An Cafe – Nyappy Goes Budapest!
Az “őket is láthattuk itthon” listán egyre több nevet pipálhatunk ki a visual kei szintér legnagyobbjai közül és ez a lista most, Gackt, a Versailles, a Dir en grey és a többiek után egy újabb fontos trófeával bővült, amikor november közepén ellátogatott hozzánk az egyik legelső és a kétségtelenül legismertebb oshare kei csapat, az An Cafe. Ráadásul egy hosszúra, közel két és fél évesre nyúlt leállás után érkeztek hozzánk, ami alatt sokan már abban is nagyon kételkedtek, hogy egyáltalán összeállnak-e újra. Végül 2012 április elsején (a cseles időzítés miatt először sokan viccnek hitték a dolgot) érkezett a csapattól a bejelentés, hogy vége a szünetnek és már nyáron új anyaggal jelentkeznek, pár héttel később pedig ehhez még hozzácsapták azt a hírt is, hogy ősszel Európába is ellátogatnak.
Stop! Pirate Time!
A szóbanforgó új kiadvány végül augusztus közepén jelent meg Amazing Blue címen és megnyugtatta a rajongókat, hogy nem változtak semmit, megmaradtak a tüncimünci kis dallamos, a rock irányából egyre inkább elkacsintgató dalocskáknál, nomeg nem csak zeneileg, hanem kinézetileg is következetesen vitték tovább az oshare kei legcukiskodóbb, legcsiricsárébb irányvonalát. Egy dolog változott viszont, a dalok észrevehetőbben polírozottabbak, profibban hangszereltek, jobban összerakottak lettek, de a tagok ki is emelték egy frissebb interjúban, hogy a leállás alatti két évben összegyűjtött tapasztalatoknak nagy hasznát vették az új lemez írásánál.
Sőt, bevallásuk szerint a címadó dal és a hozzá készült PV kalózos, hajózós tematikája is erre utal, hogy a tagok elhajózgattak a saját útjaikon, miközben összegyűjtöttek ezt-azt, most pedig újra együtt kalandoznak tovább. Mert ugyebár a szünet alatt sem tétlenkedtek és habár hárman “csak” session zenélgetéssel foglalatoskodtak, az énekes Miku új zenekart indított Lc5 néven, a baszeros Kanon pedig az egy éve nálunk is megfordult kanonxkanon duóban ügyködött (ezek a projektek egyébként elvileg megmaradnak továbbra is, de azért mosantól újra az An Cafe lesz mindegyikük számára a fő prioritás).
Global Nyappy
A csapatnak egyébként nem ez az első európai kiruccanása: először 2007 nyarán Kölnben léptek fel, a J-Shock mini-fesztiválon, majd a Nyappy Go Around The World néven futó nemzetközi turnéik keretében először 2008, majd 2009 márciusában jártak a kontinensen. Ezek a turnék hozzánk persze még nem jutottak el, az viszont, az utóbbi évek sikeres hazai vk koncertjei után kb. egyértelmű volt, hogy ha mégegyszer nekiindulnak a Európának, akkor ide is benéznek majd. És így is lett, a kiírásban ott szerepelt a november 14-es dátum mellett Budapest és a Club 202.
Sokáig nem lehetett tudni, hogy most is lesznek-e az utóbbi időben szokássá vált VIP jegyek, vagy sem, és végül csak szeptemben végén derült ki, hogy igen… a jegyárusítás viszont némileg kalandosra sikeredett. Merthogy a tunészervező oldalán az összes helyszínre egyszerre indították el az online jegyelővétet, aminek persze, ahogy az sejthető volt, az lett a vége, hogy a rendszer egy kecses mozdulattal összecsuklott a rajongók rohamától. Majd ez pár órával később, a kitűzött újabb időpontban annak rendje-s-módja szerint megismétlődött és végül csak napokkal később, turnédátumokként elosztva tudták befoglalni a koncert előtti zenekarral pacsizós eseményre a helyüket a rajongók.
A koncert napján, a novemberi időponthoz képest úgy-ahogy szerencsénk volt az időjárással, így akik korán kimentek, azok sem fagytak meg (annyira), pedig, és itt jött a meglepetés, azzal sem lehetett számolni, hogy majd a klub előtt tömörülő nagy tömegben úgysem fázik majd senki. Merthogy nem volt nagy tömeg. Sőt. Még negyed órával a hatra behirdetett kapunyitás előtt is maximum ha kétszáz ember várakozott az udvaron és ez a másfél órával későbbi kezdésre is csak egy százassal lett több. A dolog azért is fura, mert pár évvel ezelőtt itthon is az An Cafe volt az egyik legfelkapottabb név vk körökben és azóta se tünt úgy, hogy különösebben megcsappant volna a rajongói bázisuk.
Pedig úgy úgy néz ki mégis. Vagy csak az oshare kei nem megy annyira. Vagy fene tudja. Az pedig pláne furcsa, hogy míg eddig az elsőző nagy vk nevek mindig simán behoztak 600+ embert, addig most májusban a már visszatérő LM.C is lazán több ember vonzott, mint az először itt járó An Cafe. Bent, a megszokhatatlanul bizarr, indiános-vadnyugatos tematikával kidekorált klubban pedig különősen feltünő volt, hogy kevesebben vagyunk, mint szoktunk, mivel más műfajű koncertekkel ellentétben itt nem oszlott el a közönség a teremben, hanem majd mindenki legelől tömörült. De talán a színpadról, a reflektorok kereszttüzéből annyira nem látszott az első tizenvalahány sor mögötti üresség.
Dance Rock!
Mondjuk egy dolog biztos: a hangulatra, szokás szerint most sem lehetett panasz, nem véletlen, hogy a nálunk megforduló vk zenekarok mindig oda-vissza vannak a közönségtől. Attól a pillanatól, hogy az öt zenész felbukkant, mindenki teljesen be volt zsongva, ment a sikitozás, éljenzés, taps, tánc és ugrálás ezerrel. Persze utóbbihoz kellett az is, hogy a setlist olyan legyen amilyen. Merthogy érezhető volt, hogy direkt az olyan számokat szedték elő a bőséges repertoárból, amik a legpörgősebbek és táncolhatóbbak, vagyis amelyek leginkább megfelelnek a csapat mottójaként használt Harajuku Dance Rock szlogen utóbbi két harmadának. Míg az első harmadot, vagyis az őrült utcai divatjáról ismert Harajuku városrészt a csiricsáré ruhák képviselték, melyek közül külön említést érdemel a hiperaktív, az első pillanattól az utolsóig folyamatosan ugrabugráló böngyörihajú szintis, Yu-ki magas WTF faktorú rózsaszín nyuszis lábvédője.
Amellett, hogy pár olyan lassabb számot kivéve, mint a kihagyhatatlan közkedvenc Snow Scene tényleg végig csak bulizós dalokkal voltak, a setlist másik pozitívuma az volt, hogy nagyon korrektül végigvette a zenekar gyakorlatilag teljes karrierjét, nem pedig csak az utóbbi egy-két lemezre koncentrált. Olyannyira, hogy a 2005-ös debütlemezről (Shikisai Moment) nagy meglepetésre három szám is előkerült, sőt, még azelőttre, az Amedama Rock mini-album idejéig is visszanyúltak. Persze a későbbi favoritok is előkerültek, a legnagyobb közkedvenc Maple Gunman ráadásul rögtön kezdésnek. Igazából a Ryuusei Rocket kimaradása volt talán az egyetlen fájó pont, ami mondjuk meglepő is volt, mert hát azért az is ott van a legnagyobb közkedvencek közt.
Nasty-Sexy
Hogy Yu-ki mennyire túl volt pörögve azt már említettük, de a többiek is maximálisan kitettek magukért, csak pont a frontember, Miku volt kicist furcsa a koncert eleje felé. Sokáig olyan volt, mintha több napos kómából ébresztették volna fel a koncert kedvéért és úgy nézett ki mint aki nem is igazán tudja, hogy hol van pontosan. Az énekrészeket korrektül lenyomta, néha pillanatokra magához tért, bizonytalanul vigyorgott egyet, majd ácsorgott és bambult tovább maga elé. Azért szerencsére idővel csak magához tért és a koncert végére, főleg a ráadásra már nagyon is elemében volt, ott azt a cukiskodó ugribugri formáját hozta, amit mindenki várt tőle, nomeg ami a zenéjükhöz is sokkal inkább passzol, mint a bódult bámészkodás.
De a koncert egyébként is a második felére pörgött fel igazán, ekkor jöttek a mindenféle ökörködések, mint a már alapból is teljességgel elborult Duck no Magical Adventure alatti közönségszavaztatás, ahol azt kellett eldönteni sikitozással, hogy a zenekarból ki a leginkább nasty (nagy meglepetésére Takuya nyert) és szexi (itt meg Kanon). Nomeg ott volt még a közönség fejbecsapkodása hatalmas gumikalapáccsal, nomeg az amikor a magyarul előre felírt üzeneteket próbálták felolvasni. Ez Yu-kinak szinte hibátlanul sikerült, Teruki mondandójából ellenben szinte semmit nem lehetett érteni, Takuya pedig kis próbálkozás után szimplán feladta a dolgot és inkább folytatta angolul. A ráadással együtt szinte pont másfél órás koncert végén persze még megvolt a hosszas búcsuzkodás, fotó a közönséggel, begyűjtötték a feldobált zászlókat, nomeg cserébe bedobtak ők is ezt-azt (Miku eldobált pólójába például négyen csimpaszkodtak bele és addig harcoltak miatta, míg végül az egyik biztonsági őr megunta a dolgot, szerzett egy ollót és szétvágta a trófeát négy egyenlő darabra…), majd levonultak és véget ért a sokak által rég várt koncert, ami egyben a nagyobb hazai vk koncertek 2012-es, bőségesnek finoman szólva sem nevezhető évadát is lezárta.
A cikk eredetileg a Mondo magazin 2012 decemberi számában jelent meg. A koncertképeket Baldy készítette, a koncert előtt készült fotókat (by Case) pedig itt találjátok.
SETLIST
01.Maple Gunman
02.Kakusei Heroism ~The Hero Without a Name~
03.Tekesuta Kousen
04.Wagamama Koushinkyoku
05.Escapism
06.Jibun Setsumeisho
07.Takaido
08.NYAPPY in the world 4
09.Amazing Blue
10.My Heart Leaps For “C”
11.Snow Scene
12.Cherry Saku Yuuki!!
ráadás:
13.Duck no Magical Adventure
14.BondS ~Kizuna~
15.Smile Ichiban Ii Onna
