Kezdtem megnyugodni, hogy, miután végre ez is tisztázódott, nem lesz már semmi komoly probléma, de azért valhol éreztem, hogy, áhh, esélytelen, hogy ennyivel negússzam. Arra a totális fejetlenségre azonban nem voltam felkészülve, amit a következő nap hozott. Szombat este jött még egy sms, hogy a basszeros elvesztette a varsói koncerten a pengetőjét és ugyanmár szerezzek egy basszusgitár pengetőt. Ez, hogy egy zenekar egy darab pengetővel induljon útnak és még azt is elkeverje, kezdte az abszurditás határait súrolni, de írtam vissza, hogy oké, oké, semmi baj, nyugi van, intézkedem és szerencsére sikerült is gyorsan orvosolni a dolgot. Vasárnap reggel még azért a biztonság kedvéért küldtem egy sms-t, hogy aggodalomra semmi ok, megvan a pengető és úgy mellékesen megkérdeztem, hogy akkor ugye a megbeszéltek szerint érkeznek majd délután kettő fele. Jött is a válasz, hogy jujdejó, hogy lesz pengető, hurrá, jahmeg, nem, nem érnek ide délután, csak olyan este 8, vagy inkább 9 fele. Hidegzuhany. Nyitás tízre lett betervezve, erre ők beesnek kilencre, mikor azt mondták, hogy egy óra kell nekik beállásra, meg mégegy legalább a sminkelésre..? És ráadásul ezt így, véletlenül tudom meg, maguktól még csak nem is szóltak volna. Kissé elképedve álltam a helyzet előtt, de gondoltam, oks, most már késő bármin idegeskedni, megoldom ezt is valahogy, ennél már rosszabb úgysem lehet, de persze lett. Írtam nekik, hogy azért ez így kissé durva, főleg, hogy ugye a hotelbe is be kellene jelentkezniük, mert a szállodák nagyon nem szeretik üresen tartani a szobákat késő éjjelig, de mondtam okkké, intézem, hogyne intézném, csak siessenek, ahogy tudnak, hogy legalább a klubban majd a lehető legkevesebb csúszás legyen. Már kezdtem volna az új fejlemények szerint átszervezni a napot, mikor jött a hab a tortán stílusú sms a kedvenc turnészervezőmtől, hogy ugye foglaltam szobát neki is? Erre már csak pislogni tudtam, merthogy soha ilyen kérést nem küldött, egy olyan jött csak még bő egy hónappal a koncert előtt, hogy elképzelhető, hogy jönne ő is a zenekarral, meg esetleg pár más ember is Lengyelországból és hogy tudnék-e nekik ajánlani valami szállást, vagy, hogy vajh lesz-e hely abban a hotelben még, ahol a zenekar is lesz. Válaszoltam is, hogy hely nem tudom, hogy lesz-e, megadtam nekik a hotel weboldalát (ahol nem mellékesen lehet is szobát foglalni online), hogy tegyen amit jónak lát, vagy ha kiderül, hogy jön(nek)-e, akkor szóljon és próbálok intézni valamit. Erre aztán soha semmi reakció nem jött, gondoltam intézik maguknak, a megadott infók alapján, nekem közöm nincs hozzá amúgy sem, nekem a zenekarról kell gondoskodnom, nem a lengyel rajongókróé. Tehát írtam vissza, hogy nem, nem foglaltam, miért is foglaltam volna, sose kérte. Jött a válasz (utalva a fentemlített üzenetre), hogy háddedehogynem! És én most és azonnal szerezzek szállást neki, méghozzá abban a hotelben, ahol a csapat is el van szállásolva, és mikor írtam, hogy hátbazzokké, intézem ezt is, intézek én mindent, de garantálni nem tudok semmit, mert ha tele van a hotel, akkor nem tudok a semmiből üres szobát varázsolni, időben kellett volna szólni esetleg, akkor érkezett a már tényleg vígjátéki szinteket súroló válasz, hogy, de hát ez, nem így megy és ha nincs ott üres szoba, akkor a zenekar sem megy oda, keritsek egy olyan hotelt, ahol elférnek mind. Ezt így érkezés napján, koradélután, amikor nem hogy szállást nem lehetne találni sehol, max horribilis összegekért, de a meglevő hotelt sem lehet már lemondani, mert mindenképpen ki kellene fizetni nekik a teljes foglalási díjat. Nem tudom ő hol élt eddig, hogy ilyen alap dolgokkal ne legyen tisztában, meg főleg, hogy ha ennyire el van tévedve a világban, akkor miért kezdett turnét szervezni bárkinek is?

Mivel amúgyis késő lett volna már bármit csinálni, nomeg vészesen fogyott az idő estig, elkezdtem ügyködni. Telefon a hotelnek, ahol szerencsére egy jóindulatú recepcióst fogtam ki, akit, az utazási-irodás kapcsolatokat és nagyon, nagyon sajnálkozó stílust bevetve, sikerült rábeszélni, hogy ne problémázzanak azon, hogy a normális délutáni érkezés helyett jó esetben is legkorábban éjjel egy felé érkeznek majd a vendégek, sőt, még üres szoba is akadt, ellenben mondta, hogy ez minden jóindulata ellenére sem tudjuk telefonon lerendezni, hanem, ha nem csillagászati összegekért akarom a szobát, akkor a hivatalos ügymenet szerint, céges papíron lefaxolva tudják csak elfogadni a foglalást. Az idő egyre inkább szorított, de nem volt más lehetőség, tehát szépen elszaladtam, hogy elintézzem ezt is, ami külön szép történet volt, tekintve, hogy vasárnap volt ugyebár. Mikor megvoltam, ment az sms, hogy oké minden, találkozunk a klubbnál. Rohanás haza összepakolni a CDket az afterpartyhoz, villámgyors kaja, majd rohanás tovább, immár a klub felé. Ekkor már nyolc után jártunk és a szervezkedés során is sok mindenben segítő Ji-chan-al közösen haladtunk éppen a buszon a Yuk felé, mikor jött az újabb sms, hogy hát ők most értek oda, én hol vagyok, miért nem vagyok már ott, meg különben is!? Erre már nem is válaszoltam, mert minek, hanem mikor mi is beestünk tizenegypár perc múlva, első dolgom volt megkeresni a már nagyban fontoskodó, enyhén mélaarcú lengyel csodalényt és elmagyarázni neki, hogy hát igenbiza, késtem kicsit, de hát ők is, laza fél napot majdnem, meg egyébként is, odaértem volna én, ha nem az ő csuda kis szobácskája miatt rohangásztam volna fel-alá a városban.

Eközben a zenekar már nagyban cuccolt le a Vörös Yukba, gyorsan köszöntem nekik, útbaigazítottam őket, hogy mi, hol, merre van lent, majd visszatértem a lengyel szervezőzsenihez és kezdtem volna előszedni az egyéb problémákat is, mikor jött az újabb csavar a sztoriban, amikor pedig már tényleg úgy tünt, hogy ennél rosszabb nem lehet. Miközben a csapattagok pakolgatták ki a cuccaikat és látták, hogy (a tőlük kapott infók szerint), miket szereztünk nekik, közölték, hogy, dehát ez a dobszerkó, nem is olyan, mert ennek nem pont olyan a cintartója, ami nekik kell. Jah, meg a szinti az csudajó, de szintiállványból nem szimpla, hanem dupla kell nekik és hát így ők nem tudnak játszani. Mélylevegő, gyors megbeszélés az énekes / zenekarvezetővel (akinek persze rémes az angolja) és Lengyelföld büszkeségével (neki se sokkal jobb), előbbi magyarázza nekem, hogy miért nem figyeltem, hogy mit kértek, mire persze jött a kivül-belül nagyon szőke szervezőkisasszony bealázása, hogy hát figyeltem volna én, ha lett volna mire figyelni, mivel ez a ragyogó tehetség semmi használhatót nem mondott, de legalább azt is lassan és pontatlanul. Közben a klub emberei, valamint az LD50 főnök d4m4g3 (miután szintén rövid távon kibukott a hisztérika stílusától), gyorsan elkezdett telefonálgatni és rohangászni fel-alá, hogy megoldjuk a helyzetet valahogy és mai napig szinte hihetetlennek tartom, hogy, hogyan sikerült ennyire pillanatok alatt intézkedniük,
de alig fél óra múlva ott volt minden ami a koncerthez kellett. Közben befutott a Darkness étteremtől a hirdetésért cserébe adott kaja, amire rögtön le is csapott a banda és oda-vissza voltak, hogy milyen finom minden, nomeg közben, aki tudta az el is kezdte a beállást. Az már meg sem lepett, amikor a hangpróba közben kiderült, hogy a két, japán és európai szabványú csatlakozók közti átalakítóból az egyik varázslatos módon elromlott az elöző koncertjük óta. A "Nincs véletlenül kéznél egy?" kérdésen csak vigyorogni tudtunk max, de persze ez is meg lett végül oldva, mikor egy rakat, össze-vissza tekergő pluszkábel betoldásával rá lett minden kötve az egyszem működő átalakítóra.

Mikor minden készen állt, elkezdődött a normális hangpróba és innentől kezdve végre-valahára simán ment minden. A beállás alatt felbukkant pár részlet a jól ismert számokból, melyek így, élőben is ütősek voltak és ekkor éreztem először, hogy no, lehet mégsem sül ez el olyan rosszul a végén. A csapat majdnem pontosan tíz körülre fejezte be a hangpróbát és gyorsan el is vonultak sminkelni, de előtte még kezembe nyomtak két CDt, hogy akkor ezek lennének az intróik, az egyik kb. negyven (igen, 40!) perces, a másik, meg azutánra egy rövidebb. Már csak a vállam vonogattam, hogy jó, jó, persze, elrohantam elintézni, hogy elkezdjék beengedni a nem túl barátságos áprilisi idő miatt, már kissé fagyoskodó látogatókat, akik kint összegyűltek, odaadtam a technikusnak a CDket és kiderült, hogy az első tényleg majd háromnegyed órányi sejtelmes morajlás csak, majd végre elkaptam egy kicsit a naccerü turnémanagert, elküldtem melegebb éghajlatokra, majd kimentem a beözönlő emberek közé, üdvözölni az ismerősöket, nomeg próbáltam kissé visszalassulni normális állapotra és lenyugodni, hogy most már minden jó és száp és vége a káosznak.

A csapat szerencsére sietett a sminkeléssel és mire lefutott az intro készen is álltak és a második, immár mozgalmasabb, nomeg rövidebb bevezető után, az ekkorra már a színpad előtt tömörülő közönség üdvrivalgása közepedte felbukkantak szépen sorban, felvették az előkészített hangszereket és belekezdtek az első számba. Mivel nem sok mindent adtak ki és mp3ban azokat is csak nehezen és részben hiányosan lehetett beszerezni, így a közönség csak a számok egy részét ismerte, azonban mikor azok kerültek sorra még az általánosnál is nagyobb sikitozás és örömködés tört ki. A néha a jellegzetes visual kei hangzás, máskor pedig inkább a dallamos metal felé húzó dalok élőben még sokkal jobban szóltak, mint a stúdiófelvételeken, nomeg a sok tag miatti komplex és változatos hangzás is sokkalta jobban érvényesült így. Középen a csapat vezetője, az énekes Shi-no uralta színpadot, aki egyébként is nagyon vékony, de a kisérteties smink miatt még inkább úgy nézett ki, mint valami túlvilágról az élők közé visszabolyongott szellem, a viselkedése viszont szöges ellentétben állt ezzel. Végig látszott rajta, hogy tele van lelkesedéssel és teljes odaadással teszi a dolgát, folyamatosan szaladgált ide-oda (amennyire a hely és a hat zenész okozta tömeg engedte), hergelte és lelkesítette az embereket, a számok közt próbált velük kommunikálni, kérdezgette, hogy jól érzik-e magukat és néha elmondta, hogy miről szól majd az éppen soron következő szám. Vagyis tökéletesen hozta azt, amit egy jó frontembernek kell. Jellegzetes hangja is kiválóan érvényesült és a közönségre is simán átragasztotta a saját lelkesedését. No nem mintha egyébként nem pörgött volna a közönség különben is, nagyon érezhező volt, hogy borzasztó jól érzik magukat és végig tomboltak, sikongattak, páran énekelgették az ismert számokat, néha, több-kevesebb sikerrel, próbálták taperolgatni a zenekartagokat, nomeg olyan lényeges és halaszthatatlan dolgokat próbáltak eldönteni, hogy akkor most a csinifiú dobos, vagy a nagyonvisual gitáros néz-e ki jobban, valamint, hogy a szintis akkor most lány-e, vagy fiú-e (előbbi), ami mondjuk visual kei zenekarok esetében sokszor tényleg nem egyszerű kérdés. Az emített szintis, vagyis Sayo, egyébként a 2003-ban alakult zenekar egyetlen állandó tagja, a többi zenész sokszor cserélődött a kezdetek óta, habár a koncert idején aktuális felállás (a két alapító tagon kívül: Rai: gitár, Keiji: gitár, Yuna: basszgitár és Yasu: dobok) azóta is nagyrészt változatlan maradt, csak Yasu lépett ki pár hónappal később.

Valamikor a koncert fele környékén egy húrszakadás borzolta a kedélyeket, de az emiatti kis szünetet a zenekar és a közönség is kedélyesen kezelte, majd folytatódott tovább minden onnan ahol félbemaradt. Elnézve az önfeledten szórakozó közönséget, valamint a láthatólag szintén maximálisan elégedett zenekart, azt gondoltam, hogy mégiscsak megérte az a regeteg vesződés, hercehurca és idegeskedés, amivel járt a szervezés, nomeg persze azért én is élveztem a koncertet nemkicsit. Egy időre sikerült is elfelejteni a sok kavarodást, miközben néztem a zenekart, nomeg mászkáltam ide-oda és próbáltam a nem igazán kedvező fényviszonyok ellenére jó képeket csinálni. Megint bebizonyosodott az az állítás is, hogy Japánban csak úgy hemzsegnek a képzettebnél képzetebb zenészek és még az olyan kisebb, alig ismert zenekarokban, mint amilyen a Gram-Maria, is maximálisan profi mindenki. Minden a helyén volt, a gitárszólók alatt bizonyított a két gitáros, hogy tudnak ám ők nagyon és a többiek is végig hozták a szintet és látszott, hogy a tagcserék ellenére is nagyon összeszokott a zenekar és tökéletesen tudnak együtt dolgozni mind a hatan. Nagyjából másfél órát játszottak, természetesen jutott a végére ráadás is és a koncert abszolút csúcspontja a kisebb vk bandák koncertvideóiról már ismert, közönségmegmozgatós akció volt, amit leginkább csak Visual Para Para-ként szokott emlegetni mindenki, utalva a japánban oly népszerű táncfajtára. Az egész lényege az volt, hogy egyik szám előtt Shi-no egy kis figyelmet kért és jellegzetesen akcentusos angolsággal elmagyarázta és bemutatta a közönségnek a szóban forgó számhoz kiagyalt koreográfiát, amit aztán figyelmesen, először külön mozdulatonként, majd végül egyben is elpróbáltatott a közönséggel. Ezután nekikezdtek a dalnak, a közönség pedig nagy lelkesedéssel kalimpált a megadott minta szerint és egy időre tényleg elkapott az az érzés, mintha nem is itt lennék koncerten, hanem valami kis tokiói klubban egy kicsi, de annál lelkesebb közönséggel rendelkező csapat fellépésén.

Aztán, már éjfél után valamikor, véget ért a móka és hosszadalmas búcsuzkodás, integetés, éljenzés után levonult a csapat a színpadról. Ők elvonultak kicsit pihenni az öltözőbe, a közönség pedig betámadta a zenekarral érkezett plusz egy ember által felügyelt merchendise pultot, ahol a CDk és egy halom fotósorozat mellett felbukkant pár furcsaság is, például Gram-Maria logós müanyagdosszié és asztali tükör (!) és ahol minden tele volt kissé talán túlzásba vitt vevőcsalogató feliratokkal (Minden limitált! Minden akciós!). Mindeközben én összesítettem a szomorú eredményeket: ahhoz képest, hogy milyen érdeklődéssel számoltunk és, hogy több mint százhúsz belépőnek el kellett volna mennie ahhoz, hogy legalább nullán legyen a végeredmény, mindösszesen nyolcvanegypár ember jött le a koncertre, vagyis eléggé súlyos bukás lett a dolog vége. Ezen akkor azonban nem nagyon volt idő siránkozni, mivel egy gyors átpakolás során behordtuk hátra a hangszereket, összeraktuk a CDket és a keverőt és kezdődött az afterparty. Ezt, az ekkor már jó háromnegyed éve kényszerszünetelő Nippon Shoxx bulik hagyományaihoz híven közösen csináltuk d4m4g3-el, de közben persze mindketten szaladgáltunk ide-oda. Az első szett az enyém volt, ezalatt ő elvonult tárgyalni a klub illetékeseivel, hogy megpróbálja valahogy enyhíteni a bukás nagyságát és lecsiszolni a költségekből amit csak lehet. Ez minden várakozást túlszárnyalóan jól sikerült, de persze még így is több tízezres maradt a minusz. Közben a zenekar is összeszedte magát és kimentek egy kicsit autogrammokat osztogatni és csevegni a közönséggel, majd, mikor d4m4g3 átvette a pultot, összekapták a cuccaikat és megindultunk ki a kisbuszhoz, melynek némileg morcos ábrázatú lengyel sofőre egyébként a koncert nagy része alatt egykedűen ücsörgött az egyik sarokban. Páran még a kocsinál is fotózkodtak egy sort a banda tagjaival, én pedig, mivel a sofőr egy szót nem tudott semmilyen idegen nyelven, jobb híján az ekkora már lenyugodott és némiképpen bűnbánó turnémanagerutánzatnak próbáltam elmagyarázni, hogy hogyan jutnak el a klubtól eléggé távol található hotelhez, reménykedve, hogy nem tévednek el útközben (esélyes, hogy abban, hogy ez nem történt meg, több szerepe volt a kocsiban levő GPS-nek, mint a térképnek, vagy a tájékozódási képességeiknek).

Miután nekivágtak a nagy, sötét éjszakának, visszamentem és nyomtuk tovább az afterparty-t ami azonban eléggé felemásra sikeredett. Egyrészt a hangcucc valami borzasztóan szólt, valószínüleg azért, mert a koncertre volt minden beállítva és ekkor már, nem volt sem idő, sem feles energia arra, hogy elkezdjük hangolgatni a dolgokat, a színpadon meg aztán végképp semmit nem lehetett hallani, csak valami hihetetlenül kásás, visszhangos hangmasszát. Másrészt az egyébként sem túl nagyszámú közönségből sokan hazamentek, akiknek iskola vagy munka volt következő nap és elérhető közelségben laktak, akik maradtak azok közt többen túlzottan lefáradtak a koncert alatt és nem nagyon volt már erejük táncolni, vagyis kicsit kényszeredett hangulata volt az egésznek és ezt a punnyadást a klub személyete (akik érthető mód egyébként sem voltak túl boldogak az őket is érintő bukás miatt) elég gyorsan megelégelte és már valamikor három felé jöttek szólni, hogy akkor ezt esetleg itten inkább be kellene fejezni. A vidékiek, nomeg akiknek meg kellett várni a reggel beinduló nappali tömegközlekedést, mert csak azzal tudtak hazajutni, érthető mód höbörögtek emiatt, de nem nagyon lehetett mit tenni, a klub indokai is pont ugyanannyira érthetőek voltak, így szépen mindenki összekapta a cuccait és elindult ki, az éjszakába.

Nekem sok pihenés nem jutott, mivel délelőtt találkozóm volt a szállodában a zenekarral, akiknek kellett is indulnia vissza Lengyelországba. Miközben a háromcsillagos szállók felsőbb kategóriájába tartozó hotel halljában vártam őket, elgondolkodtam azon, hogy vajon mit szólhattak a recepciósok, mikor késő éjjel beállított egy rakat roppant fura külsejű japán, elkenődött sminkben, részben még a fellépőruhákban, hogy hello, jöttünk becsekkolni. Mikor felbukkantak, gyorsan elintéztük a pénzügyeket, persze levonva a megbeszélt összegből a turnébonyolító nőszemély szobájának árát, majd elmentem velük pénztváltani. Ekközben kérdezgettem egy kicsit, hogy egyébként milyen volt a turné és azt leszámítva, hogy megemlítették, hogy a varsói koncert simán lement, inkább arról beszéltek, hogy a németeknél milyen rettenet élményeik voltak, és, hogy azok után pláne milyen nagyon elégedettek voltak azzal ami itt volt, hogy végülis mindent simán elintéztünk a sok kavarodás ellenére (melyek miatt nagyjából bocsánatot kért a kishölgy, node ez ilyen zűrzavar után édeskevés), meg, hogy hú, a szálló is milyen jó volt, nomeg a koncert is jól sikerült, a közönségért meg különösen odavoltak, hogy mennyire lelkesek és energikusak voltak és, hogy micsoda óriási élmény ilyen helyen játszani.

Kiváncsiságból utánakérdeztem, hogy mi volt Németországban és elpanaszolták, hogy a szállás valami diákszálló szerűség volt, tele visongatva rohangászó kiskölykökkel, nem kaptak normális szintetizátort a koncerthez és még ráadásnak ki sem fizették őket teljesen. Mikor kiderült, hogy a szervezésért Steff, az Astan egyszemélyes stábja volt a felelős már nem csodálkoztam a dolgon, inkább elszörnyedtem a gondolattól, hogy milyen lehet amikor összekerül egymással két ilyen szervezési antitalentum. Maga a turné nagyon minimalista volt egyébként is. Az egyszem német koncert után (ami ráadásul nem is klubkoncert volt, hanem valami ConTopia néven futó animés csodán léptek fel egy kisvárosban), volt közel egy hét szünet, majd elvileg két lengyel koncert következett, végül pedig Budapest és ezzel be is fejeződött a dolog. Mint utólag kiderült, hogy még jobb legyen minden, a lengyel fellépéseken is voltak kavarások, sőt a második, ami valami fesztiválon lett volna, el is maradt, állítólag a rendezvény szervezőinek hibájából, de azért ebben én nem vagyok annyira biztos. A legfurcsább talán mégis az volt, hogy a maradék egy varsói koncertre be volt harangozva mégegy vk banda, akik elvileg ezért az egyszem koncertét látogattak volna el Európába. A "Nigatsu Sanjuugo nichi (2:35)" nevű csapatról soha életben nem hallottam korábban, de elvileg több ismertebb csapat (pl. a DEViL KiTTY és a Babylon) ex-tagjai is benne voltak. Próbáltam utólag infót keresni, hogy akkor most volt-e a koncert vagy sem és mint végül kiderült az utóbbi, csak ezt valahogy elfelejtették bejelenteni (plusz poénnak még ott volt az is, hogy legközelebb akkor hallottam a titokzatos bandáról, mikor pár hónappal később bejelentették, hogy feloszlanak).

Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy az egész turné eléggé elátkozott volt az elejétől fogva. A zenekart azonban ez láthatólag annyira nem aggasztotta, vagy csak még fel voltak dobva az elöző esti koncert miatt, de nagyon jókedéjüek voltak és lelkesen mondták, hogy jönnének majd szivesen máskor is. Borzasztó kedvesek és közvetlenek voltak és ekkor, a búcsuzkodás alatt, újfent elfelejtettem kicsit, hogy milyen káosz uralkodott a szervezés körül és azt is, hogy a megbeszélt összeget is csak azért tudtam egyáltalán odaadni nekik, mert a hotelt, köszönhetően a jó idegenforgalmi kontaktoknak, csak utólag kellett kifizetni (persze kölcsönből, amit aztán hónapokig törleszthettem), és így még pont össze tudtam szedni hirtelen annyi pénz ami kellett. Miután kigurult a kisbusz a szálló elöl, hazafelé vettem az irányt és ekkor gondoltam bele, hogy mennyire felemás élmény volt ez a koncert. A közönség számára, akik szerencsére semmit nem éreztek abból ami a háttérben folyt, egy abszolút pozitív élmény volt ez a vasárnap este, egy nagyon lelkes zenekarral, akik a maximumot nyújtották. Magának az együttesnek szintén csupa szép emlékei lehettek az itteni fellépésről, mivel egy nagszerű közönségnek játszhattak, azzal a tudattal, hogy az elfuserált turnénak legalább a vége jól sült el. Aztán ott voltam én, aki agyonidegeskedte magát, sokszor legszivesebben hagyta volna az egészet a francba, csak már késő volt hozzá és nem lehetett visszafordulni, hanem csak előre volt út, arccal bele az újabb és újabb, egyre abszurdabb problémákba. A végére pedig mindezért jutalomként még egy jókora adósságot is sikerült felhalmozni.

Persze közben azért ott volt a tudat, hogy a franc essen mindenbe, csak sikerült összehozni a dolgot, csak sikerült (sokszor ugyan inkább a szerencsének köszönhetően) kikászálódni a megoldhatatlannak tűnő helyzetek mindegyikéből és magam mögött tudni mégegy (külső szemlélő számára legalábbis) jól sikerült koncertet. Nomeg egy biztos, hogy tapasztalatszerzésnek aztán nagyon jó volt ez a kaland. Ettől függetlenül persze elgondolkodtam azon, hogy ilyen áron érdemes-e tovább próbálkozni a koncertszervezéssel. Az időközben Gothika-ra nevet váltó Euthanasie visszatérése ekkor már meg volt igérve, mind a zenekar, mind a közönség felé és azt semmiképpen sem akartam visszamondani, így eldöntöttem, hogy azon múlik majd minden, hogy az a koncert, hogy sikerül. Még nyár elején jelentkezett újra a Gram-Maria is, hogy jönnek megint Európába, ezúttal a két ex-Raphael tagból álló Rice-al közösen és, hogy jönnének ide is szívesen, azonban ez, jórészt a fenti okok miatt, kimaradt, nomeg egyébként is túl hirtelen lett volna az elöző koncert után, túl közel a Gothika fellépéshez is, nomeg a plusz zenekar miatt még költségesebb lett volna az egész. Azóta ez a turné is lezajlott és végülis ez is mindössze három állomásos lett, ezúttal Münchent, Bécset és Katowice-t érintve. A Gothika koncert viszont szerencsére minden várakozást felülmúlóan sikeres volt, ráadásul a szervezés is szinte már zavarbaejtően simán és gond nélkül ment. Köszönhetően ennek, mára újra túlteng a lelkesedés és tenniakarás és remélhetőleg ennek 2008-ban eredménye is lesz majd bőven, a Gram-Maria fellépése meg megmarad egy kicsit fura élménynek, amire nem emlékszem igazán szívesen, de mindettől függetlenül jó, hogy volt, jó, hogy megtörtént és elképzelhető, hogy jönnek ők még mifelénk valamikor a jövőben. Alább, zárásnak jöjjön még néhány kép és link, az afterparty tracklistája azonban elkeveredett valahol, így az most kimarad, de ha ráakadok, akkor pótlom majd azt is.

Info-oldal a koncerthez


(klikk a képre a nagyobb verzióért)