Bathtub Shitter - 2006.07.12

Jóideje megvolt már a szándék, hogy az oldal készítése és a Nippon Shoxx partyk mellett belefogok koncertszervezésbe is, elsősorban amiatt, mert egyre zavaróbb volt, hogy egy sor jobbnál-jobb japán zenekar turnézik rendszeresen Európában, de hozzánk csak nagyritkán jut el közülük egy-egy. Pedig sok esetben jönnének szívesen, ha tudnának róla, hogy van közönség és érdeklődés, csak nekik helyi kontaktjuk nincs, itthon pedig koncertszervező nincs aki ismerné és elhívná őket. Persze időnként így is elkeveredik ide egy-egy közismertebb előadó, vagy olyanok akiknek az európai turnészervezője rendelkezik itteni kapcsolatokkal, de úgy gondoltam, ahelyett, hogy az európai turnék programját nézegetve reménykedünk, hogy csak-csak eljut ide valaki, akár meg is lehetne próbálni tenni valamit az ügy érdekében. Ennek amolyan előzménye volt a 2003-as Eve Of Destiny koncert, de azt akkor még nem követe semmi más próbálkozás úgy két évig, amikoris becsúszott néhány hamvaiba halt terv, köztük egy újabb EoD koncert, nomeg az ezekből leszűrt tapasztalat, hogy megfelelő háttér és kézzelfogható tapasztalatok nélkül a hazai és a külföldi szervezők sem nagyon állnak szóba senkivel. Ezért amikor jött a lehetőség, hogy el lehetne hozni ide a Japán legjobb és legismertebb grindcore bandái közé tartozó Bathtub Shitter-t, már jóval óvatosabban fogtam a dolgokhoz és azonnal elkezdtem keresni a megfelelő embereket, akik segíteni tudának a szervezésben.

A zenekar énekese, Masato először még elöző év végén keresett meg, valószínüleg annak köszönhetően, hogy kiszúrta, hogy a Nip pon Groove egyik korábbi adásában lement a kedvenc BS számom, a Fireworks. Rövid emailezés után először egy promo CD futott be tőlük, majd amikor 2006 tavaszán elkezdték szervezni az európai turnét jött a kérdés, hogy nem tudok-e valami helyet ahol tudnának játszani, mert jönnének szívesen. Körbekérdezősködtem kicsit és egy, a Tilos Rádióban kapott tipp alapján jutottam el, a Human Error basszgitárosához, aki mint kiderült

Wartime

Party néven futtat egy koncert-sorozatot és külföldi grind és crust bandáknak szervez fellépéseket. Szerencsére őt is érdekelte a dolog, így innentől kezdve együtt szervezkedtünk tovább és pár hét alatt letisztázódtak a részletek, többek közt, hogy előzenekarnak jönnek ők, valamint egy szintén hazai Step On It nevű zenekar. A legnehezebb a megfelelő klub megtalálása volt, merthogy természetesen újra előjött a probléma, hogy minden klub vagy túl drága, vagy túl kicsi, vagy túl nagy, vagy rossz helyen van, vagy a vezetőséggel vannak problmák. Végülis a Gyár néven is ismert Music Factory lett a helyszín, amire a fenti problémák közül a rossz helyen van kitétel vonatkozik, mivelhogy a Boráros tértől busszal van nagyonmessze, a Soroksári út végefele, egy részben elhagyatott gyárépület kacskaringós udvarában. Vagyis amolyan világvége hangulatú helyen. Szóba került egy-két más klub is, de semmelyik nem lett volna igazán jó, leginkább azért, mivel túl sokba kerültek volna, mert, habár a zenekar szinte irreálisan keveset kért a koncertért (valószinüleg az útiköltségüket sem fedezte az összeg), de még így is nagyon benne volt a pakliban, hogy bukás lesz a dologból. Azonban szerencsére a lehető legjobban alakult minden és nem lett az; mondjuk nyereséges sem, de ez mellékes, nomeg ne szaladjunk ennyire előre.

Megvolt tehát a helyszín és minden egyéb is le lett egyeztetve a zenekarral, habár az akadozós kommunikáció miatt néha kicsit nehézkesen, de úgy tünt rendben lesznek a dolgok, tehát beindult a hírdetés, plakátokkal, online ajánlókkal, a Tilos Rádióban egyrészt a stílusba vágó GoreZone műsorában, nomeg persze a Nippon Groove-ban és itt az oldalon, meg ahol még lehetett. Az mondjuk pár nappal a koncert előttig nem igazán volt tiszta, hogy a zenekar hogy is akar idekeveredni, csak annyit tudtunk, hogy tőlünk az Észak-Csehországban, egy kisváros közelében évente megtartott hírneves grindcore fesztiválra, az Obscene Extreme-re mennek tovább, majd pedig Németországban nyomnak le egy háromkoncertes mini-turnét két helyi bandával, a Necromorph-al és a Goregast-tal. Végül szinte utolsó pillanatban kiderült, hogy Németországig jönnek repülővel, onnan pedig bérelt kocsival autókáznak le hozzánk.

A zenekar a koncert előtti nap futott be és némi kommunikációs zavarok után egy lelkes helyi japánok által fenntartott mini-hostelben kötöttek ki. Ide mentem el értük szerda dél körül és a kötelező bemutatkozás és rövid koncerttel kapcsolatos megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy még estig simán belefér a napba egy városnézés, így először a Parlamentet és a Dunát vettük célba, majd pedig a várat, ahol nézelődés közben beszereztek pár random szuvenírt a

folklórbódéknál, egy adag karkötő, valamint egy rugós fa-teve (vagymi) formájában. Közben persze kérdezgettem őket erről-arról és kifejezetten jól elboldogultunk angolul, annak ellenére, hogy kissé azért mind hadilábon álltak a nyelvvel. Ez alól az egyetlen kivétel talán a dobos Keisuke volt, aki egyébként az énekes Masato mellett az egyetlen megmaradt alapítótag a zenekarban. Mint kiderült ő régebben két évig lakott Németországban, így ott ragadt rá több idegen nyelv is, nomeg emiatt az autóvezetést is nagyrészt rábízták a többiek, merthogy jobban hozzá volt szokva az európai balkormányos normákhoz. A hostel felé még útba ejtettünk egy fözelékest, ahol azonban sikerült eléggé belenyúlniuk a magyar kajáknak abba a vonalába, ami nagyon nem az japán ízlésvilágnak lett kitalálva, főleg a gitáros Daisuke borzadt el utólag attól amit választott és panaszkodtt egy sort, hogy már a reggelinél is megjárta, mert ott is valami egészen rémségeset sikerült választania (amiről kép alapján kiderült, hogy az biza egy túrógombóc volt, ami tényleg maga a horror).

A hostelben még gyorsan összepakolták a cuccaikat, majd bedobálták őket a kocsiba és megindultunk a messzi messzi klub felé, először végig a kőrúton, majd a Soroksárin ki a végtelenbe. Mint fentebb már említve lett, a punk körökben Music Factory, a gothok közt pedig Gyár (illetve régebben Gyáripari Romantika) néven ismert klub eldugotabb helyen nem is lehetne. A Boráros térhez közeli, rövid, még lakott rész után a gyár- és raktártelepek végtelen során, valamint kihalt, senkiföldjén átvezető Soroksári út vége felé kell befordulni egy nagyobb áruház után

levő, első ránézésre teljesen elhagyatottnak tűnő gyár udvarára. Ott még meg kell kerülni az ősrégi, részben bútorraktárakat és hasonlókat rejtő, részben pedig teljesen üresen álló, romos épületeket, majd egy belső udvar sarkában található, jelzés nélküli kis ajtó mögött rejtöző, kivilágítatlan lépcsőn felmenni egy emeletet és ott van a nagyjából 250 fős koncertterem. Persze a maga módján hangulatos az egész, de azért először odatévedő látogatóknak garantáltan kissé abszurd lehet, hogy ilyen helyen legyen egy klub. Maga a hely egyébként közelsem olyan lepukkant, ahogy ezek alapján gondolni lehetne, sőt, kifejezetten korrektül meg lett csinálva és némileg központibb fekvéssel egészen nagyszerű helyszín lehetne koncerteknek, azonban így némileg érthető mód elijeszti az emberek egy részét.

Nem sokkal hét előtt értünk oda és miután felcuccoltunk a kocsiból és kiderült, hogy a két előzenekar nagy része, a felszerelésekkel együtt, majd csak később ér oda, a Bathtub Shitter tagsága kollektíven kidölt aludni a terem ücsörgős részén, én pedig elmentem plakátolni kicsit, hogy könnyebben kiigazodjanak az útvesztőszerű gyárudvarokon az először errejárók. Nyolc előtt nem sokkal szépen lassan elkezdtek befutni az első vendégek, de egyenlőre a padokon ébredező japánokon és a pakolászáson kívűl sokat nem láthattak, mivel a zenekarok cuccai

csak kis késéssel érkeztek meg, így a program is csúszott, nagyjából szűk egy órányit. Végül megérkezett minden cucc, többek közt egy plusz erősítő, nomeg dobszerkó és mire az első banda a szinpadra lépett, olyan hatvan ember gyűlthetett össze körülbelül, amihez később még csatlakoztak páran. Ez persze első hallásra nem egy nagy szám, azonban ahhoz képest, hogy mennyire rétegzenéről volt, szó, nomeg, hogy ráadásul még hétköznap is volt, teljesen korrekt volt a létszám és pont elegen voltunk ahhoz, hogy meglegyen a zenekarnak járó pénz és még a helyi bandáknak is jutott benzinre és hasonlókra.

Az első fellépő, a Step On It már az oldalukon

található zenék alapján is elég súlyosnak hangzott, de, ahogy kell, élőben még sokkal brutálabbak voltak. Ha nem hallok korábban stúdiófelvételeket, valószínűleg csuklóból rájuk mondtam volna, hogy metal-core, pedig sokkal inkább vannak valahol az old-school és nu-school hc közt, csak

élőben leginkább a brutál, de technikás rész jött át zenéjükből. A magyar zenei színtér egyébként ugyebár nagyon sok szempontból siralmas állapotban van, azonban szerencsére van egy-két műfaj ami kivételt jelent, köztük a hard core-ral és az ahhoz kapcsolódó stílusokkal és ezt a Step On It is bizonyította, akik egyébként nem sokkal a koncert után indultak egy hosszabb angol turnéra. Nagyjából fél órát játszottak és a közönség már ekkor is megmozdult párszor, de bármennyire is jó, meg közvetlen volt a hangulat, itt ez még inkább csak visszafogott headbangre és pogózgatásra korlátozódott.

Az átszerelés alatt egy időre átvettem a jegyszedést és még ekkor is érkezett egy-két vendég, valamint az ld50 főállású koncertbeszámoló gyártója, Marvin is ekkor futott be (aki aztán később össze is hozott egy nagyon korrekt kis riportot erről az estéről is. Link majd a cikk végén). A közönség egyébként a legkülönbözőbb helyeken történt behírdetésnek köszönhetően nagyon vegyes volt. A Wartime Party rendezvények standard grind/crust/hc törzsközönsége

mellett jónéhányan jelen voltak a nipponshoxx bulik és a soundpofjapan.hu fórum látogatói közül is, páran az ld50-re kikerült ajánló miatt jöttek el és volt néhány egyéb random érdeklődő is. Még a zenekar első napi lakhelyéűl szolgáló mini-hostel üzemeltetői, vagyis egy fiatal japán párocska, valamint egy valamelyikükhöz tartozó anyuka, is felbukkant és utóbbi békésen végigüldögélte és nézelődte a brutál-zúzda koncerteket. Mikor úgy tünt, hogy már tényleg nem jönnek többen lezártam a kasszát és elnéztem a merchendise pult felé, ahol a hazai bandák cuccai mellett természetesen töménytelen Bathtub Shitter CD, vinyl és ez-az volt, többek közt nagy örömömre kitűzők is. A pult mögött éppen Masato tevékenykedett, míg a többiek a setlista összeírásával foglalatoskodtak és persze nem bírtam megállni, hogy rá ne kérdezzek, hogy ugye lesz majd a Fireworks is a koncerten, mire vigyorogtak egyet és mutatták a még félkész listán a címet.

Nagyjából ekkor hangzottak fel az első gyanús hangok a színpad felöl, tehát gyorsan arrafele vettem az irányt, megnézni a hazai crust-büszkeséget, a Human Error-t. A zenekar nagyjából tíz éve létezik és én még az

első koncertjeik valamelyikén voltam, ha jól emlékszem a Jailhouse klubban, a Trafó mellett, azonban akkor nem igazán tettek rám mély benyomást. Nem úgy mint most. Az akkori meglehetősen amatőr hangzásnak szerencsére semmi nyoma nem maradt, azonban a számaik, a műfajhoz illően továbbra is iszonyú nyersek és tömények maradtak, csak a sok-sok év alatt összeszedett tapasztalat és profizmus sokkal brutálisabb és kiforrotabb hangzást eredményezett. Nem csoda,

hogy pillanatok alatt beindult a pogo, stagediving, megsatöbbi és én is ekkor nyugodtam meg végleg, hogy most már rendben lesz itt minden és nem lesz semmi probléma. Volt elég ember, pokoli jó volt a hangulat, ráadásul a klubban a régebben eléggé rosszhírű technikát is beújították kicsit, amit még a zenekarok saját erősítői is felturbóztak, így a korábbi Gyáras koncertekkel ellentétben kiemelkedően jól szólt minden. A crust egyébként gyakorlatilag a punk és a hard core kereszteződése, mely előbbitől főleg a nyers hangzás, a politikus, társadalomkritikus, Do It Yourself hozzáállást,

utóbbitól pedig a rövid és tömény számszerkezetet vette át és ebből adodóan sokszor nagyon közel áll zeneileg a grindcore-hoz és emiatt a közönségük is többnyire azonos. A Human Error pedig, akiknek ez volt első fellépése az új dobosukkal, maximálisan tartja magát a műfaj kereteihez, de mégis képesek voltak frissnek hatni, ellentétben azzal az évekkel ezelőtti koncerttel, ahol még nagyon zavaró volt, hogy mennyire ugyanúgy hangzanak, mint rengeteg régebbi zenekar. A Step On It-hez hasonlóan ők is nagyjából fél órát játszottak, majd jött az újabb szünet és átszerelés. A teremben a nyitott ablakok ellenére kezdett egy kicsit tömény lenni a levegő, így a többség lebóklászott a ház elé szellőzni.

A zenekar felpakolta a cuccait a színpadra,

átszerelték a dobszerkóra a saját cinjeiket, majd gyors hangpróbát tartottak, ami alatt el is kezdett visszaszivárogni a közönség kintről, így, mikor Masato megeresztett egy rövid hello-t,

ami után azonnal bele is kezdtek az első számba, már ott várakozott a többség a szinpad előtt. Elsőnek a nyakatekert című "M.A.D.S. (Mentality Against The Delicious Shits)" szólt a 2000-es Wall Of World Is Words EP-ről, majd a "Hello Alone" az új albumról és végig meg is maradtak a régebbi és új darabok váltogatásánál, habár azért inkább a régebbi cuccok voltak többségben. Ez nem is csoda, azt számítva, hogy rengeteg kiadványuk jelent meg '96-os alakulásuktól 2003 végéig, amikor Keisuke német kiruccanása miatt egy hosszabb szünetet tartottak. 2005 közepén indult be újra a zenekar és ekkor, pár már beszerezhetetlen lemez újrakiadása után, részben új felállásban kezdtek el dolgozni az új nagylemezen, ami az év végén jött ki "Dance Hall Grind" címen.

A közönség az első szám alatt még viszonylag passzív volt, (ami érthető is, mert nem sokan ismerték a zenekart korábbról) és csak páran kezdtek

el mocorogni és bólogatni, de ahogy kezdtek ráhangolódni a zenére úgy indult be a kissé komolyabb mozgolódás, majd valamikor a második vagy harmadik szám környékén, hirtelen, minden különösebb előzmény nélkül beindult a zúzda és onnantól elszabadult a pokol. Páran, amint az hc és grind koncerteken szokás, elkezdtek futkosni körbe-körbe, majd újabb és újabb emberek szálltak be és hamarosan egész komoly kis moshpit alakult ki a színpad

előtt és innentől kezdve végig ment a pogo, a rohangálás, egymásraugrálás, nomeg szörfözés a közönség tetején, ami a relatíve kisszámú közönség, nomeg az alacsony színpad miatt inkább úgy ment, hogy a valakit felkaptak a többiek, majd egy ideig cipelghették ide-oda a teremben és rohangásztak vele, csak, hogy előbb-utóbb kis halomba omoljanak össze és kezdjék az egészet, vagy éppen a pogózást, ésatöbbit előlről. Vagyis pokoli jó volt a hangulat és egyáltalán nem volt érezhető, hogy a banda kvázi tökismeretlen a többségnek és nem volt meg az a passzív távolságtartó viselkedés sem, amit a hazai közönség képest időnként produkálni.

A zenekaron is ugyanígy érezhető volt, hogy baromi jól érzik magukat. Míg Keisuke hatalmas lelkesedéssel verte a dobokat, a

basszgitáros Yuki és a gitáros Daisuke inkább el volt merülve a zenélésben és a színpadot kétségtelenül Masato uralta, aki amellett, hogy elképesztő hangokat adott ki magától, végig futkosott, ugrált és hadonászott, vagy éppen cséphadaróként pogózott egyhelyben. Egyébként a

Bathtub Shitter lemezei alapján sokan tippelik úgy elsőre, hogy a zenekarnak két énekese van, mert tényleg nehéz elképzelni, hogy a brutál, mély hörgéseket és a magas visitozás-szerű éneket ugyanaz az ember produkálja, pedig természetesen mégis ez a helyzet. Masato minden átmenet nélkül, egy pillanat alatt képes váltani egyikről a másikra és ez így élőben még elképesztőbb élmény volt, mint a stúdiófelvételeken, ráadásul élőben a hörgések még sokkal durvábban hangzottak mint a lemezeken és lazán besorolták Masato-t a legbrutálabb hangú grindcore énekesek közé. Mindeközben a többiek pokoli precízen nyomták a zúzdát és időnként a basszgitáros Yuki beszállt a vokálokba is.

Összesen úgy szűk egy órát játszottak és mint következő nap Keisuke említette, egyébként rövidebb fellépésekhez vannak szokva, mivel többnyire nagyjából fél órát szoktak kapni (ami sokfellépős grind

koncerteken az átlagnak számít). Így mikor a koncert előtt kérdezték, hogy mennyit játszhatnak és mondtuk, hogy kb. egy órányit, de végülis igazából annyit amennyit akarnak, akkor kicsit meglepődtek és gondban is voltak a setlista összeállításánál. A koncert végén, mielőtt levonultak a színpdaról Masato meghajolt a közönség felé, de persze az

összegyűltek nem hagyták annyiban a dolgot és visszakiabálta őket még pár számra. Egyébként valamikor a koncert fele környékén sorra került a Fireworks is, vagyis részemről is teljes volt a boldogság és láthatólag mindenki más is elégedett volt, még a közönség legszkeptikusabb tagja is, egy újságíró-gyakornok lány, akinek az index számára kellett volna kritikát gyártania, természetesen az ott többnyire általános lehúzós stílusban, de a koncert után kijelentette, hogy ez az egész annyira pokoli jó és magávalragadó élmény volt, hogy erről még ha kellene sem nagyon tudna semmi rosszat írni (egyébként ha jól tudom végül nem lett semmi a cikkből, ki tudja miért).

A koncert után, míg a zenekar összepakolt, a legtöbben még vetettek egy pillantást a merch-pult felé, majd elszállingóztak, azonban néhányan bevárták őket, pár közös kép és némi cseverészés erejéig. Ezután mindenki becélozta az éjszakai buszt, majd, mivel ekkor már amúgy is éjfél után jártunk, mi is gyorsan bepakoltunk a kocsiba és megindultunk hazafele. Útközben persze szóba került a koncert is és szerencsére ők is nagyon elégedettek voltak mindennel, a hellyel is és a közönséggel is, csak az átlagnál hosszabb játékidő miatt eléggé le voltak még

fáradva. Ekkor egyébként már nem a hostelben aludtak, hanem magamnál szállásoltam el őket, így reggel onnan indultam velük folytatni az elöző napi városnézést. Mivel a továbbindulást csak délutánra tervezték, így volt bőven időnk és miután előkerült egy Daisuke tulajdonát képező Európa útikönyv, nagyrészt az alapján terveztük meg a napi programot. A könyvben egy külön oldal foglalkozott azzal, hogy Budapest milyen hírneves fürdőváros és mivel rájuk is igaz volt a japánok fürdőzés iránti rajongása, kérték, hogy javasoljak nekik egyet az ismertebb helyek közül. Némileg tanácstalan voltam, de végülis a Széchenyi-t vettem célba velük és míg ők bent úszkáltak egy órát én körberohangásztam a Városligetet pénzváltót keresve. Mikor végeztek még gyorsan hazaugrottunk felpakolni a cuccaikat, majd célbevettük a belvárost, ahol - újfent Daisuke útikönyve alapján - a Váci utca, a Dunapart, valamint néhány más random belvárosi nevezetesség lett a célpont, valamint Daisuke beszerzett pár üveg Tokajit ajándéknak.

Mindenközben kérdezgettem Keisuke-t a japán grind életről és eléggé húzta a száját és mondta, hogy nagyon kicsi az egész színtér, így nem is igen szoktak ott játszani és sokkal szivesebben jönnek inkább Európába koncertezni. Amikor tippeket kértem, hogy milyen helyi zenekaroknak érdemes utánanézni először a Defiled-et említette (death metal banda, akik pár éve jártak Pesten is, amikor a Mayhem-el turnézták végig Európát), majd még pár más bandát, de végül kibökte, hogy abszolút kedvence japán zenekarok közül azért mégiscsak a Puffy.

Egyébként nekik is feltünt, ami minden idelátogatónak, hogy a magyar nyelv milyen furcsa egy találmány és így végül meg kellett nekik tanítani az olyan alapdolgokat mint például "jó napot" és "jó étvágyat", valamint, külön kérésükre a "szeretem a nagy melleket" kifejezést is, mivel a kétnapos pesti bóklászás alatt arra a következtetésre jutottak, hogy ez itt biztos alapmondatnak számít. A belvárosi mini-túra után mégegyszer beültünk az elöző napi fözelékeshez (ahol Daisuke újra eléggé mellényúlt, valami egészen gyanús furcsaságot választva), majd átmentem velük Budára, hogy útba igazítsam őket az autópálya felé. A búcsúzkodás alatt mégegyszer elmondták, hogy (maximum a kajákat leszámítva) nagyon tetszett nekik Budapest is, nomeg a koncert is és Masato igéretet tett, hogy ha, ahogy tervezik, 2007-ben jönnek majd turnézni Európába, akkor újra próbálnak eljönni hozzánk is. Alább linkek és még néhány kép és ha valaki továbbiakat szeretne látni, akkor a zenekar a hivatalos oldalára is érdemes ellátogatni és körülnézni a koncertgalériák közt.