A Dir en grey Budapesten

2011 augusztus 18, csütörtök, Club 202

(A cikk eredetileg a Mondo magazin 2010 októberi számában jelent meg. Szöveg: Case, képek: Baldy (koncertfotók) és Case.

Augusztusban nagyon el voltak kényeztetve a hazai J-Rock rajongók, mivel nem sokkal egymás után ketten is felléptek nálunk a műfaj legnagyobb nevei közül: a hónap elején Gackt járt itt, majd két héttel később a japán rockbandák közül mind itthon, mind nemzetközileg az egyik legnagyobb és legstabilabb rajongótáborral rendelkező Dir en grey látogatott el végre Budapestre.

Míg Gacktnak ez volt az első hosszabb turnéja Európában, a Dir en grey már számtalanszor járt a kontinensen, sőt, annak idején úttörő szerepet játszottak ilyen szempontból. 2005-ben, az ő, a jó háromezer férőhelyes berlini Colubmia Halléban adott minden szempontból maradandó élménynek számító, kis híján káoszba fulladt teltházas fellépésük volt az első igazi, komoly J-Rock koncert Európában, ami megnyitotta a kapukat a további turnék előtt, mind számukra, mind pedig a többi zenekar számára. Azóta rengeteg turnéjuk és fesztiválfellépésük volt, néhány egész közel (Ausztria, Lengyelország), de hozzánk eddig nem keveredtek el, éppen ezért is volt annyira kiéhezve rájuk a hazai közönség, főleg annak az a többségi része, akiknek eddig a külföldi koncertjeikre sem volt lehetősége eljutni. Miután áprilisban jött a hír, hogy a nyáron megjelenő új albumhoz (lemezkritika) kapcsolódó turnén végre megtörik a jég és fellépnek Budapesten is, a hazai vk közösség olyan szinten felbolydult, amihez hasonlót az első Miyavi koncert óta nem lehetett látni, kitört az általános eufória, mindenki a koncertről beszélt és sokan már akkor elkezdték a hátralevő napokat számolgatni. De még a kevésbé heves vérű rajongók is egyetértőleg bólogattak, hogy nos igen, ezt biza meg kell majd nézni.

Teltek-múltak a hónapok, egyre közelebb került a várva-várt dátum, ráadásul közben kijött a lehengerlően erőteljesre sikerült új album is, többen annyira nem bírták a feszültséget, hogy elzarándokoltak a klubhoz, felderíteni a helyet, mert ha már a koncertet nem lehet előbbre hozni, akkor legalább a helyszín meg akarták ismerni. Merthogy új (mármint J-Rock szempontból új) helyen volt a koncert, annak köszönhetően, hogy a Diesel klub, amihez annyi szép koncetemlék fűződik, sajnos végleg bezárt tavasszal. A régebben Wigwam név alatt üzemelő Club 202 egy kissé világvégi helyen, a Móricztól még negyed óra villamosozásra van és egy kissé bizarr hely: az eredeti nevéhez hűen belül vadnyugati, indiános dekor várja a látogatót, akire mindenhonnan festett bölények, totemoszlopok és tolldíszes apacsok néznek vissza a szintén azt a korszakot idéző fa bútorok és építmények közül, sőt, az egyik sarokban még egy kenu is lóg a plafonról.

A klubnak, a különleges kiépítésű Diesellel szemben hagyományosabb koncertterem jellege van és ami a lényeg, valamivel nagyobb is annál: míg oda 650-700 ember fért be kényelmesen, vagyis pont annyi, amennyien a sikeresebb vk koncerteken voltunk, ide ennél jó kétszázzal többen bejöhetnek, de mint kiderült ez sem volt elég. Elővételben is szépen fogytak a jegyek, de sokan tervezték, hogy majd csak a helyszínen vesznek jegyet, amivel egy ideig úgy tünt, hogy nem is lesz gond. Habár persze voltak most is olyanok, akik reggel, vagy előző este kitelepültek a klub elé (sőt, pár nem normális már napokkal korábban a környéken dekkolt), de még később délután fele is inkább csak lézengés volt a bejárat előtti kerthelységben. Azonban folyamatosan és egyre nagyobb számban érkeztek az emberek (köztük persze megint jónéhányan a környező országokból), olyannyira, hogy a hatos kapunyitás előtt már szinte mozdulni nem lehetett bent, bőven kintre az utcára ért a sor vége és mikor végül megkezdődött a lassú és hosszadalmas beengedés, akkor sem akart fogyni a tömeg. Csak jöttek és jöttek az újabb csoportok, még majd fél órával a nyitás után sem ért be a sor vége az utcáról és nagyjából ekkor jött a hír, hogy leállítják a helybenvétes árusítást, mivel az eladott jegyek száma elérte a helyre kirótt, manapság nagyon szigorúan vett hatósági limitet... így ez lett az első hazai teltházas, sold out J-Rock koncert itthon.

Mivel a nyolcas kezdésig még volt idő bőven, így sokan már a koncert előtt megrohamozták a merch pultot, ahol a legújabb album mellett összesen hat (!) fajta turnépólót és még pulcsit lehetett beszerezni, majd igyekeztek valami jó helyet megcsípni. Szinte érezni lehetett a teremben a feszültséget és várakozást, majd elhallgatott a háttérzene, felkapcsolódtak a vérvörös színpadi reflektorok és elkezdődött az, amit igazából nem egy könnyű vállalkozás irásban visszaadni. Merthogy a Dir en grey nem csak zeneileg tett meg nagy utat a kezdetek óta, hanem koncertek szempontjából is. A korai, visual kei időszak jelei persze addigra már jórészt mind a múltba vesztek mire elkezdtek Európában turnézni, de eddig háromszor volt szerencsém látni őket és ez idő alatt is rengeteget változtak. Az első, 2005-ös koncerten, ha kinézetben nem is, de viselkedésre még nyomokban valamennyire megvoltak a vk korszak jellegzetességei, a tipikus mozdulatokat, pózokat nem vetkőzték még le teljesen (főleg a vicces önéltetésben kiugró teljesítményeket nyújtó gitáros, zenekarvezető Kaoru), látványos showt nyomtak, volt kontakt a közönséggel, meg úgy általában, az egésznek hagyományosabb rock-koncert érzete volt.

De ez az idővel egyre inkább átalakult és mára egy Dir en grey koncert valami egészen különleges, egyedi élménnyé vált. Ahogy a zene egyre inkább haladt a lassabb, irgalmatlanul súlyos, egyre sötétebb tónusú és egyszerre egyre inkább kisérletező irányba, úgy változott a körités is: mára a kapcsolattartás a közönséggel nulla közelire redukálódott, néha egy-egy mosoly, vagy biccentés a közönség felé, vagy egy visszafogtabb "na ki a fasza gyerek?" mozdulat Kaorutól (aki hitelesen hozta a "most szabadultam egy doom rock zenekarból" kinézetet), de ezt leszámítva szinte senki, látszik rajtuk, hogy mindegyikük el van merülve a zenében és maximálisan a hangszerére koncentrál, Kyo pedig... Nos, ő egy külön téma, ahogy a mikrofonja főlé görnyedve járkál fel-alá a színpadon, vagy inkább, ahogy áll, gugol, térdel, fekszik, tekereg a rácsos fém emelvényén, énekel csukott szemmel, vagy a távolba meredve, miközben alulról megvilágítják a mélyvörös fények, a színpadon kavarog a füst, ő pedig idönként olyan hangokat ad ki magából, melyek már-már nem is emberiek. Olyan kicsit az egész, mintha a színpad valami külön világ lenne, ott van karnyújtásnyira, de mégis távoli és megfoghatatlan, de ez így van jól, hogy semmi külső tényező nem bontja meg azt ami ott történik, nem szakítják meg kommentárokkal, szünetekkel a zenét, néha szinte egybefolynak a számok, így lesz egy homogén, komplex egész a koncert és ennek köszönhetően lesz valami leírhatatlan, szinte túlvilági atmoszférája annak ami előttünk történik.

Talán az egyetlen kis kivétel még a nyitó hageshisa to, kono mune stbstb közepén volt, mikor Kyo elüvöltötte magát, hogy "Hungary!", de ez is annyira be volt épülve magába dalba, hogy aki egy kicsit nem figyelt az simán lemaradhatott róla, egyébként azt a benyomást keltette végig, mint aki be van zárkózva a saját kis külön világába és ez különösen erősen érződött az Inward Scream néven futó, évek óta a koncertek szerves részét képező improvizatív énekszólói alatt, ahol aztán végképp eleresztette magát és embertelen dolgokat művelt a hangjával. Egyébként időnként előfordulnak olyan koncertek, ahol Kyo hangja nincs igazán csúcsformában, de nekünk szerencsénk volt és mind az éneklés, mind pedig a death metal / grindcore vokalistákat idéző mély hörgések és sikolyok tökéletesen szóltak. A többiek meg persze mindeközben nyújtották Kyo produkciója mellett a hibátlan zenei köritést. Szerencsénkre a hangosítással sem volt semmi gond most, így letaglózó élmény volt a masszív, brutális hangzás, a valószerűtlenül hosszú basszgitáron játszó Toshiya hangszere különösen jól szólt és nagyon az előtérbe lett tolva, ami, a dobok mögött eltünő Shinya játékával együtt megadta az egész zene mély, lüktető alapritmusát, amire rásimult Kaoru és Die néhol dallamos, de többnyire inkább kegyetlenül zúzós gitártémái.

A csapat éveken keresztül, miután végleg szakítottak a korai visual kei időszakukkal, egyáltalán nem játszotta annak a periódusnak a dalait, de szerencsére ez a gyakorlat az utóbbi években megváltozott és a kislemezeken sorra vették elő a régi klasszikusokat, persze alaposan átalakítva, a mai hangzásukhoz igazítva, majd ezeket beépítették a koncertekbe is. Ennek köszönhetően nálunk is bekerült a kinálatba pár régiség és az első nagylemezükről, a saját korszakának egyik legtökéletesebb visual kei mesterművének számító Gauzeról is előkerült két szám, a Zan és a tsumi to batsu, amiket sokáig azt hittem, hogy soha nem fogok élőben hallani. Meglepő módon viszont az ezutáni albumokról alig-alig szólt valami. A Macabre és a Vulgar egy-egy számmal képviseltette magát, a kisou és ami még furcsább, a Withering to Death ellenben teljesen hiányzott. Az új hangszerelés és az énekrészek átalakítása miatt a régi dalok is tökéletesen illeszkedtek a koncert egészét jellemző súlyos, sötét, masszív hagzáshoz, az egyetlen kivétel a ráadást nyitó lassú, csendes ballada, az ain't afraid to die volt, ami az utólagos visszhangok szerint sokaknak az este egyik csúcspontja volt, nekem viszont az egyetlen olyan momentum, amit a szívem szerint kihagytam volna, mivel soha nem szerettem azt a számot, de hát ennyit azért persze bőven túl lehetett élni, tekintve, hogy mind a folytatás, mind pedig úgy általában az egész koncert tíz pontos volt.

A koncert legvégén pedig kicsit megtört a jég és a távolságtartás, mert habár Kyo viszonylag gyorsan eltünt hátul (hol vannak már azok a régi szép idők, amikor még jóval a többiek levonulása után is a színpadon botorkált, csapzottan, egy üres fémvödörrel a fején?), a többiek maradtak egy kicsit búcsuzkodni, pengetőket és dobverőket dobálni a közönség közé, sőt, Shinya szokatlan módon még pár dedikált dobbőrt is elszórt az első sorokban állók közé. Sokat kellett várni arra, hogy elkeveredjenek hozzánk, de maximálisan megérte a várakozás. A koncert után is csupa elégedett arcokat láttam mindenfelé és nekem is teljes mértékben azt hozta az este amit vártam: a korábbi koncertélmények, valamint az új album ilyesmikhez maximálisan megfelelő alapanyaga után számítottam arra, hogy egy lépéssel még tovább mennek az atmoszférára építő, szinte már-már egy monumentális szeánszra emlékeztető fellépések felé.

setlist:

kyoukotsu no nari
hageshisa to, kono mune no naka de karamitsuita shakunetsu no yami
Obscure
Lotus
The Fatal Believer
Agitated Screams of Maggots
Different Sense
Decayed Crow
Inward Scream
"yokusou ni Dreambox" aruiwa seijuku no rinen to tsumetai ame
Bugaboo
Rotting Root
tsumi to batsu
Inward Scream
Amon
-Zan-
reiketsu nariseba
 
ráadás:
 
ain't afraid to die
Mr. Newsman
rasetsukoku
outro: Vanitas (New Instrumental Mix)

A Dir en grey hivatalos oldala