A koncert bejelentésénél kialakult lelkesedés, részben köszönhetően a jegyek gyors elfogyása miatti aggodalomnak, nem hagyott alább és végülis tizenegyen utaztunk el megnézni, hogy milyenek is kedvenc sokkrockereink élőben. Az első, nyolcfős csoport (Megumi, Amiyade, Bylon, Ji-chan, Ariana, Zoska, Erisz, nomeg én) még pénteken, a koncert előtti napon reggel indult és félnapnyi tikkasztó vonatozás után este tíz után futottunk be Berlinbe. Innen az S-Bahn jegyautomatájával folytatott hosszadalmas küzdelem után átpályáztunk a szállásunkra, ami egy ottani ismerős felújítás alatt álló lakásában rendelkezésünkre bocsátott szoba volt. Semmi luxus, de a célnak tökéletesen megfelelt és így egetverő hotelköltségek nélkül volt hol aludni, rendbeszedni magunkat és lepakolni a cuccokat. Plusz pozitívum volt, hogy a lakás két saroknyira volt a koncertszervező cég, a NeoTokyo boltjától, amit reggel célba is vettünk, hogy átvegyük a jegyeinket... és itt el is kezdődtek az igazi kalandok, amelyek már némileg előrevetítették az esti folytatást.

Nyitás előtt pár perccel átballagtunk, de már ekkorra jó százfős sor tekergett a bolt előtt és ez csak tovább növekedett miután beálltunk, még akkor is, amikor néhány perces késéssel kinyitott az üzlet. A bő félórás sorbanállás alatt, miközben aszalódtunk a már ekkor is elvetemülten tűző napon, megcsodálhattuk az odasereglett népséget és kénytelen voltam megállapítani, hogy a német vk közönség abszolúte semmi izlésbeli fejlődést nem volt képes produkálni azóta, hogy utoljára konfrontálódtam velük. Szegeses csukló- és nyakpántok, csíkos- és szakadt csiricsáré színekben pompázó harisnyák, szakadozott ingek és kiskabátok, kockás szoknyák, összecsapott sminkek, valamint szakadt oldaltáskák home-made kitűzőkkel és biztosítótűkkel a táskához rögzitett, dossziékból kivagdalt műanyagtokokba pakolt, de ennek ellenére erősen megviselt állapotban levő fotókkal teleaggatva. Voltak itt-ott jó elemek, de valahogy sikerül mindig úgy összeállítaniuk a különböző ruhadarabokat, hogy az összhatás végtelenül igénytelen és izléstelen benyomást kelt.

Mikor végre bejutottunk gyorsan felvettük a jegyeket, majd körülnéztünk a boltban, de nemsokára csalódottan távoztunk is, mert a kínálat messze elmaradt a várakozásoktól. Ha minden igaz máskor árulnak zenei magazinokat és egyéb kiadványokat is, de ebből mostanra semmi sem maradt, leszámítva egypár Gothic & Lolita Bible-t és pár photobook-ot, a CD kínálat pedig egyrészt szintén nagyon soványka volt, másrészt abszurdmód drága (az albumok jó része 40 euró fölötti áron). Összességében egy középszerű manga/anime üzlet szintjét is alig hozta a NeoTokyo. Innen a Mitte negyed központja, a hírneves Alexanderplatz felé vettük az utunkat, de pár saroknyi gyaloglás után újra leálltunk shoppingolni, mikor megpillantottuk a Grober Unfug tábláját. Berlin talán legjobb képregényboltjába elsősorban mangákat keresve tértünk be, de amit bent találtunk az pont az ellenkező hatást váltotta ki belőlünk, mint a NeoTokyo: az Unfug abszolúte nem egy japán dolgokra kihegyezett üzlet, ennek ellenére nem csak a manga-kínálat verte a másik boltot (elsősorban az angol és japán kiadású cuccoknak köszönhetően), de találtunk egy vitrinnyi jrock/jpop CDt is, sokkalta emberibb árakkal és jobb kínálattal mint az agyondícsért NeoTokyo-ban. A többiek alaposan felpakoltak mangákkal, DéspairsRay, Plastic Tree és egyéb CDkkel, majd pár saroknyira egy lemezboltban én is beszereztem egy Shonen Knife és DJ Krush CDt (utóbbival némileg enyhítve amiatti szomorkodásom, hogy Pesten ugyanaznap lépett fel a hip-hop mester) aztán hajrá tovább. Megérkezés az Alexanderplatz és a nappal igencsak lelombozó látványt nyújtó tv-torony közelébe, kaja-shoppingolás, fényképezgetés, pancsi a szökőkútban, aszalódás a napon, majd újra irány a lakás és elkezdődött a készülődés a koncerte.

A készülődés persze jócskán elhúzódott, így csak bő félórás késéssel értünk vissza az Alexanderplatz-ra, ahova a repülővel érkező csoporttal (Arashi, Dru, Galek) eredetileg négyre lett megbeszélve a találkozó. Kisebb kavarodás után, mostmár tizenegyen indultunk meg a célunk felé és ahogy várható volt, már a metrón jóadag, igen feltünőmód a koncertre igyekvő emberrel akadtunk össze, köztük egy jókora japán csoporttal (mint később kiderült összesen úgy nagyjából egypár tucatnyi fanleány zarándokolt el idáig Japánból). A megállótól még kb. tíz perc gyalog, közben elhaladva a Columbia Club előtt, ahol a DéspairsRay játszott tavaly (brühühü!) és ott is voltunk a Columbiahalle előtt és elkezdődött a nap legnehezebben elviselhető része, a hosszadalmas várakozás. Alapban nem lett volna probléma kibírni azt a bő egy órát, ami a 19.00-ra igért kapunyitásig hátravolt, de eddigre a már koradélután is igen brutál napsütés és kánikula még inkább bedurvitott és a teljesen árnyékmentes utcán nem volt egy nagy élmény várakozni. Így inkább nem is eröltettük az ácsorgást, hanem lecsüccsentünk, egyrészt azért, hogy kihasználjuk a lelkesen tovább ácsorgó németek adta árnyékot, másrészt pedig, hogy összehozzuk a Megumi által kreált ajándékmalacba szánt, a zenekarnak szóló üzeneteket.

Még hosszasan lehetne elemezgetni a várakozás tikkasztó mivoltát, de addig időkitöltőnek inkább egypár szó a helyszínről és a közönségről. Elsőre kissé ledöbbentő volt hallani, hogy a Columbiahalle-ben lesz a koncert. A kb. 3500 férőhelyes terem, ahol olyan fajsúlyú együttesek szoktak fellépni, mint pl. Prodigy, Nine Inch Nails vagy a Jethro Tull némileg túlzásnak tünt, de végülis a jegyek, amiket április 11-én kezdtek árusítani egy-két héttel a koncert előtt már szinte teljesen elfogytak. És ez ha azt vesszük nagyon nem semmi teljesítmény... és némileg abszurd is a dolog azért. Mert ugye itt van ez a zenekar, akiknek úgy igazából nem jelent meg semmi kiadványuk Európában, nem játsza őket a tévé és a rádió, egyszem cikk jelent meg róluk, az is egy rétegmagazinban (az Orkus májusi számában - de szerintem ez már amúgysem adott hozzá semmit a nézőszámhoz), gyakorlatilag semmilyen igazán publikus hírdetés nem jelent meg. Mindezek ellenére simán megtöltöttek egy ilyen kaliberü helyet. És, hogy milyen volt a közönség? No igen. Reggel a NeoTokyo-ban már kaptunk egy kis izelítőt és itt ugyanaz volt még töményebben. Habár igazából alaposabban megnézve közelsem volt olyan egysíkú a felsorakozott embertömeg mint ahogy az első látásra tünt. Természetesen az idő előrehaladtával egyre inkább szardíniásdoboz stílusban elrendeződő gyülekezet gerincét az ijesztően igénytelen német rajongók adták, de a fentebb említett japánokon kívül voltak még angolul beszélő egyedek is (angolok? amcsik? valószínüleg is-is), plusz sok-sok franszia és spanyol, egy finn zászlóval hadonászó csoport, egy kisebb társaság Bécsből, meg szerintem voltak ott hollandok is, ha jól ismertem fel a réghallott (de még mindig ugyanolyan viccesen hangzó) nyelvet. Meg még ki tudja mennyi millió felöl jöttek emberek. Oh, és persze úgy mondjuk 85%-ban nőnemű volt a közönség, de ez meg aztán pláne várható volt. Ruhák szempontjából viszont a külföldiek többsége is nagyszerűen illeszkedett a német vonalhoz: egy-két jó kiegészítő, de az összhatás: omfg. De azért néhány nagyon korrektül eltalált ruha is volt, azonban szerintem azokért többnyire olyanok voltak felelősek akik nem a hardcore visual közönséghez tartoztak, hanem a goth/industrial/whateverelse vonalról jöttek át kiváncsiskodni, mert az ő szerkóik (rózsaszin latex nővérkeruha és hasonlók) sokkal inkább a Wave-Gotik-Treffen-en és egyéb goth-rendezvényeken megszokott irányvonalat követték. Különben érdekes lenne tudni, hogy mennyien lehettek az ilyesmi kiváncsi kívülállók, de ránézésre nem lehettek túl sokan.

Idővel eljött a hét óra. A kapuk továbbra is zárva, a türelmetlen tömeg pedig ezen random 'open! open!' kórusokkal próbált változtatni (sikertelenül) miközben a klub dolgozói méla döbbenettel az arcukon mászkáltak a tetőn. Pedig még nem is sejtették mi vár rájuk később. Végül csak kinyitották a kapukat, a tömeg hirtelen meglódult, majd pillanatokon belül vissza is pattant saját magáról és megkezdődött a végtelenül hosszadalmas bejutási procedúra, ami ha lehet még fárasztóbb volt mint a várakozás. Mivel kivül semmiféle kordon nem volt ezért a három ajtón, amolyan tölcsérszerűen nyomódott be a töménytelen ember, a motozásnak (főleg a kamerákra és hegyes szögekkel kivert cuccokra hajtottak a biztonságiak) köszönhetően roppant lassan. Percenként ha tíz centit haladtunk előre és talán egy órába is beletelt míg eljutottunk a kapuig, ahol a bejárat előtti lépcsősor és az azon felhalmozódott bokáig érő műanyagflakon-réteg tette még kalandosabbá a továbbjutást. Ekkorra már alaposan kikezdte az embereket a nyomakodás, a tűző nap és a szinte elviselhetetlen hőség és többen elájultak vagy holtsápadt arccal próbáltak kievickélni a tolongásból. Mikor végre beértünk egy gyors kitérő a merchandise pult felé, ahol CDt, plakátot, csuklószorítót, zoknit árultak, nomeg persze turnépólót (kitűzőt viszont sajna nem...) majd hajrá előre. Már a kinti nyomakodás közben elsodródtunk egymástól és kisebb csoportokra szakadtunk és ez bent is így maradt, mivel képtelenség lett volna a sötétben és tömegben megtalálni a többieket, de igazából nem is volt ez probléma, úgyis mindenki másfelé akart helyezkedni. Voltak akik felmentek a nyugisabb, kevésbé tülekedős galériára, ahonnan jobban be lehett látni a termet, voltak akik a jobboldalra igyekeztek, mi pedig a színpad bal oldalát vettük célba, mert a standard felállás szerint ott volt remélhető a legnagyobb koncentrációjú Toshiya-faktor (*khm*).

Szépen meghallgattuk németül, franciául, angolul, nomeg japánul, hogy ejnye-ejnye, ne fényképezzen senki és, hogy most pedig következik a Dir en grey, de még nem ők következtek, hanem újabb várakozás (hogy beérjen kintről mindenki) és a Nine Inch Nails Downward Spiral lemeze háttérzenének. Ha valaki azt remélte, hogy a hőség miatti problémák végetértek a bejutással az nem is tévedhetett volna nagyobbat. Míg kint még csak egy-két ember ájult el, itt csak a koncert kezdete előtt vagy tucatnyi ájult, vagy rosszul levő embert szedtek ki a biztonságiak az első sorokból. Annak ellenére, hogy amikor beértünk a terembe már az emberek jórésze bent volt és hatalmas volt a nyomakodás egész simán jutottunk előre, úgy kb. 7-8 méterre a színpadtól és onnantól kezdve a tömeg időnkénti mozgolódásait kihasználva araszoltunk tovább előre. Majd végre, szinte percre pontosan kilenckor...

Elkezdődött a koncert. Mikor az öt zenész felbukkant a színpadon természetesen kitört a sikitozás és mindenki meglódult előre. Az első blokk egy az egyben az új album, a Withering to Death eleje volt, így a kezdés a lassabb részekkel tarkított Merciless Cult volt, majd a C alatt elkezdődött az igazi zúzás. Kyo rohangált, üvöltött és fel-le ugrált a Mad Stalin feliratú kis dobogójáról, és rázta elől egy kicsit szőke, de egyébként fekete és jópár toldalékkal meghosszabított hajzatát. Ekkor még mind hosszújjú ruhákban nyomultak, Shinya fehér ingében újra roppantmód nőies jelenségnek hatott... mondjuk mások szerint meg nem, de a tavalyi, 'befont hajú, coolos Shinya' kinézethez képest mindenképpen és mikor később a színpadról le-fel mászkálás közben egypárszor ellibegett előttünk nekem akkor is nehezemre esett visszafolytani a 'nini! kislány!' felkiáltásokat. Die a messzi jobboldalon gitározgatott lelkesen, de belőle sokat nem láttunk a headbangelő vörösesbarna hajkoronát leszámítva. Kaoru az orrunk előtt játszotta a Nagy Coolos Rockert (és pokoli jól ment neki), Toshiya pedig kissé hátrébb állt és basszgitározgatott, coolosan ki-kitekintve hosszú, fekete, hullámos haja alól. Smink nem nagyon volt senkin, csak a baloldali cool-szekció két tagján volt egyszerű, de nagyon eltalált és hatásos feketepaca szemfestés. A Saku után kis, egy-két perces szünet gitárcserére és hasonlókra, miközben a szinpad elsötétült és a hátsó falat helyettesítő kivetítőn váltogatta egymást a villogó Dir en grey logo és mindenféle mélyértelmű idézet (gondolom kiragadott részletek számszövegegkből).

Zenekar vissza és következett a két kedvencem az új albumról (setlist a beszámoló végén) melyek alatt, az eddigre már erősen nekivetkőzött Kyo (a többiek egyenlőre még bírták a hosszúújjú cuccokat) teljes gőzzel nekilendült híres színpadi sokkerkedéseinek, először kis mellkaskarmolászás, majd jöhetett a vérkapszula harapdálás és fröcsögés. Kaoru időnként kijött a szinpad elejére és ünnepeltette magát, amolyam 'no, ki a legcoolosabb' arckifejezéssel, majd ment vissza zúzni. A hangzás egyébként lehetett volna jobb is: kissé túlzottan egybefolytak a különböző hangszerek és sokszor csak egy Nagy Hangos Zúzdának hatott a zene. Még a relatíve nyugisabb számok, mint a The Final is sokkal durvábbnak hatottak mint lemezen, ami alapból nem probléma, csak mondjuk igazán az európai fesztiválfellépéseiken, ahol elvileg sok olyan ember lesz aki nem ismeri őket, lenne előnyös ha normálisan szólnának a dalok, nem pedig egy nagy masszaként, amiből csak azok tudják kihámozni, hogy mi is történik éppen akik már hallották az adott számokat. Persze az itteni közönség kivülről tudta az összes dalt, tehát igazából nem volt feltünő a dolog, kivéve, hogy a galériarészen állítólag a méllyebb hangokból szinte semmi nem hallatszott. Összesen négy szám után újabb egy-két perces kis szünet (amiknek a célját nem igazán értettem és amelyek némileg visszavetették a hangulatot) majd zúzda tovább a 'kodoku ni shisu, yue ni kodoku'-val. Engem egyébként kicsit zavart, hogy a koncert legvégéig, gyakorlatilag semmi kommunikáció nem volt a zenekar és a közönség között, leszámítva, hogy egyszer-kétszer mindenki előbbrejött a színpad elejére, de még Kyo is csak a ráadások környékén mondott egy-két mondatot, egyébként szinte megállás nélkül követték egymást a számok. A zenekarral érkezett személyzet egyik tagja végig filmezett, tehát remélhetőleg legalább valami turnévideó részeként felbukkan majd pár jelenet a koncertből, míg egy másik staff-os az első egynéhány szám alatt szúrós szemmel pásztázta a közönséget, gondolom figyelte, hogy nehogy valaki mégiscsak fényképezni merészeljen, de aztán látva, hogy az elöl állók a lesifotózás helyett sokkal inkább az életbenmaradási kisérletekkel vannak elfoglalva inkább visszavonult.

Merthogy a már a koncert előtt kezdődött problémák ekkorra még csak súlyosbodtak és a biztonságiak gyakorlatilag folyamatosan húzták ki az embereket az első sorokból, sokszor egyszerre két-három helyen is. Sokan voltak akik 'csak' rosszul érezték magukat és még időben úgy döntöttek, hogy feladják a küzdelmet és távoznak, azonban a hatalmas tömegnyomor miatt oldalra vagy hátrafele egyrészt szinte lehetetlen, másrészt roppant veszélyes volt próbálkozni (mert ha valaki kifele igyekezve, a tömeg közepén ájul el, azt senki sem bírta volna kirángatni onnan a közönségen kívülre) így inkább integettek a megtermett biztonságiaknak, hogy húzzák ki őket. Az egyébként elképesztően türelmes és segítőkész biztonságiak (akik valószínüleg életükben nem dolgoztak ennyit egy koncert alatt) segítségére azért is volt szükség, mert az emberek többsége még annyit sem nagyon volt hajlandó megtenni, hogy kicsit megpróbáljon arrébbhúzódni, amikor valaki ki akart jutni. Emiatt szabályosan rángatni kellett kifele az embereket a nyomakodó, izzadt tömegből és a kifele igyekvőkről sorra szakadtak le a különböző ruha-kiegészítők, sőt, az egyik megtermett fanleányról egy-az-egyben leszakadt a felsőruházat (Wooo. Striptease a Deg előtt! Szexi! Vagynem!). Rengetegen voltak azonban olyanok is akik nem ismerték fel időben, hogy nem kellene tovább nyomulniuk az első sorokban és beájultak a tömeg kőzepén, ami még bajosabbá tette a kijuttatásukat. A koncert végére bőven száz fölött volt azoknak a száma akik a biztonságiak segítségével távoztak elölről, köztük több tucatnyi embert ájultan vittek ki a teremből, az időközben felbukkanó mentősök segítségével. A beájulók egyike egy jó kétméteres gyatra Die-cosplayer, aki a kosárbajnok magassága mellé még jókora parókát és nevetségesen nagy holdjáróbakancsot is viselt, mindezt persze az első sorokban, hogy véletlenül se lásson mögötte senki.

Persze ezeket a problémákat rá lehetne fogni a tényleg szinte elviselhetetlen hőségre is, mert a Columbiahalle-ban láthatóan nagyon nem gondoltak a szellőzésre, de az igazi probléma abszolút nem ez volt. Rengeteg koncert van ahol hasonlóan nagy nyomakodás van az első sorokban, nem beszélve a szabadtéri fesztiválokról, ahol a hőség mellett még a gyilkos napsütéssel is meg kell küzdeni, mégis, maximum egy-két embert leszámítva senki sem szokott rosszul lenni. A probléma sokkal inkább a közönséggel volt. A nézősereg gerincét alkotó totálisan fanatizált közönség már megérkezéskor is rettentően felpörgetett állapotban volt és az 'OMFGDIRENGREY!!' hisztéria közepette képtelen volt megítélni, hogy mi az amit el tud viselni és így rengetegen küzdöttek azért, hogy az első sorokban lehessenek és bele sem gondoltak abba, hogy esetleg majd nem bírják azt ami ott folyik, még akkor sem amikor kezdték érezni, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint gondolták. Ebben annak is nagy szerepe volt, hogy a többségnek valószínüleg szinte semmilyen koncerttapasztalata nem volt. Akik kidöltek koncert közben (és akik közt, ugyanúgy mint általában a közönségben, természetesen jókora többségben voltak a lányok, de azért közelsem csak kizárólag ők ájuldoztak el) valószínüleg sétálgatós, nézelödős animecon szerű rendezvényekhez voltak szokva és elképzelésük sem volt arról, hogy milyen is az, amikor az első sorokban vagy és sokszáz ember présel előre folyamatosan. Most rájöttek és remélhetőleg tanultak a leckéből (habár ez sajna eléggé valószerűtlen). Szerencsére legalább különösebb lökdösődés nem volt. Páran tettek elvetélt próbálkozásokat a pogózásra, de szerencsére a sűrű tömeg miatt hamar feladták és jobb is így, mert ha a tapasztalatlan kistiniknek a hőség és nyomakodás mellett még egy-két mosh-pittel is meg kellett volna küzdeniük jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna az eredmény.

Egy idő után odáig fokozódott a helyzet, hogy a szervezők inkább úgy döntöttek, hogy egy időre félbeszakítják a koncertet és tartanak egy félórás szünetet, amit az új album két legnyugisabb és legszebb száma után máris követett mégegy bő negyedórás leállás. Ezeknek így visszatekintve igazából szinte semmi értelme nem volt. A hátrébb, vagy fent a galérián állók számára valószínüleg végtelenül idegesítő volt, hogy az elöl folyó nyomulás miatt ilyen hosszú szünetek voltak, melyek ráadásul még nem is segítettek semmit a helyzeten, sőt, igazából csak arra voltak jók, hogy így még sokkal több időt kellett kibírni a tömegben. A biztonságiak és a büfések (akiknek más dolga egyébként nem nagyon volt, mivel a közönségnek az a része, amelyik egyáltalán már túllépte a 18 éves kort sem fogyasztott szinte semmit) folyamatosan locsolták és itatták vízzel az elöl állókat, miközben továbbra is folyamatosan szedték ki az embereket, a 'kérjük mindenki lépjen hátra egy lépés' felszólítás pedig természetesen szintén hasztalan volt.

Mikor végre folytatódott a koncert (találóan az 'Audience Killer Loop'-al) még jóideig ugyanúgy folyt az ájuldozás, de szerencsére egy idő után láthatóan elfogytak a gyengélkedők és onnantól viszonylagos nyugalomban telt az idő, persze azért alkalmanként még szedtek ki egypár ájuldozót innen-onnan. Én még az elején, pár szám után elkavarodtam a többiektől a nagy tolakodásban és nem igazán tudom, hogy hogyan, de úgy kábé a koncert fele táján a második sorban találtam magam, így csak karnyújtásnyira (nomeg néhány méternyire és pár jókora biztonsági embernyire) voltam a színpad balfelén nyomuló Toshiya-tól és Kaoru-tól. A második szünet utánra a zenekar feladta a fülledt hőséggel folytatott küzdelmet és a korábbi ruháikat lecserélték rövidújjúakra, melyek közül Toshiya kigombolt elejű kis felsője volt persze a legfeltünőbb látványosság és valószínüleg minden alkalommal amikor éppen nem hátrafelé, vagy maga elé nézegetett, hanem felemelte fejét és kinézett hosszú tincsei alól beájult még egy-két fangirl (de ők legalább érthető okok miatt). Ekkor sajnáltam nagyon, hogy esély sem volt becsempészni a fényképezőgépet a terembe, habár talán jobb is így, mert nem valószínű, hogy túlélte volna a tömegnyomort, ráadásul én is, mint mindenki más, csuromvizes lettem a biztonságiak által folyamatosan locsolt víztől, ami szintén nem tett volna túl jót a kamerának. Kaoru és Die békésen headbangelgetett, viszont Shinya egyes állítások szerint nem nagyon nézet ki úgy mint aki jó bőrben van, talán őt is a reflektorok alatt valószínüleg még nehezebben viselhető meleg készítette ki, ami viszont Kyo-t láthatóan nem zavarta egyáltalán, mert ő folyamatosan rohangált és zúzott a színpadon és ha lehet még durvább hangokat adott ki magából, mint a lemezeken. Egyébként amikor a távolról mérges, tomboló pamacsnak látszó Kyo átjött egy időre a szinpad balfelére és brutálka szerepéből egy kicsit kiesve, pislogva és kiváncsian végignézett a tömegen, egyértelmüen kiderült, hogy igazából, bármennyire is próbál tenni ellene, összességében mégiscsak egy kifejezetten aranyos kis emberke benyomását kelti.

Az alap játékidő lejárta után a zenekar levonult a színpadról, Kyo egy a kis emelvényéről elkövetett halálugrás után hosszasan fetrengett a dobok előtt (a ráadások alatt Die is elkövetett egy közelsem ennyire szándékos esést, de szerencsére semmi baja nem lett) majd látványosan magáraöntött egy vödörnyi vízet, bedobott egy törülközőt a közönség soraiba, amit persze azok pillanatok alatt atomokra téptek, majd levonult ő is a többiek után.

Nekem, mint azok többségének, akik a zenekart még a visual korszakában ismerték meg, a Gauze a kedvenc Dir en grey lemezem, így reménykedtem, hogy legalább egy szám lesz majd arról is, de sajna nem így lett. Ami viszont sokkal meglepőbb, hogy a Gauze utáni két albumról, a Macabre-ról és a Kisou-ról sem szólt semmi, így a teljes egészében elhangzott új lemez mellé csak a Vulgar-ról és a Six Ugly EP-ről kerültek be számok. Ez a fesztiválfellépéseken és a japán koncerteken persze nem lett volna baj, de az első európai koncertjükön, ahol a közönségből korábban szinte senki nem látta még őket élőben igazán visszatérhettek volna a korábbi albumokhoz is legalább egy-két szám erejéig. Ebben csak a legeslegutolsó ráadás hozott változást, ami eredetileg a még indies korszakukban megjelent mini-albumon, a Missa-n szereplő byo[]shin volt, de valószínüleg ez is csak a Six Ugly-n szereplő felújított verziója miatt került elő. Ettől függetlenül nagyon ütős befejezése volt egy, a közönséggel felmerült problémák ellenére egyébként is nagyon ütős koncertnek.

Kyo újra elkövetett egy halálugrást, majd újfent következett a dramatikus fetrengés, ami alatt a többiek levonultak szépen egyesével. Shinya bebizonyította, hogy eszméletlen jól tud célzoni és a galéria első soraiban állóknak is pont a kezébe dobálta a dobverőket,  Kaoru pedig mégegyszer eljátszotta a Coolos Rocksztár szerepét, eldobált egy jókora adag pengetőt és ünnepeltette magát egy kicsit, majd mikor rájött, hogy milyen közel van a közönség legugolt és nyújtózkodott felénk egyet, hogy pacsizzon egy kört (a másik hasonló élmény, mikor nem sikerült időben elhajolnom a Kyo által köpködött víztől már közelsem volt ilyen szórakoztató...). Mikor mindenki más elhagyta a színpadot Kyo is feltápászkodott, elbúcsuzott a közönségtől, távozott és ezzel végetért a minden szempontból emlékezetes koncert.

A koncert után még ténferegtünk elöl egy kicsit, Meguminak sikerült elkapnia egy zenekarhoz tartozó technikust és átadnia neki az ajándékmalacot én pedig elpályáztam még egy környi tülekedésre, hogy visszaszerezzem a fényképezőgépemet. Tettem mégegy kitérőt a merchandise pult felé körülnézni, de eddigre már mindent elvittek ami érdekelt volna, így megkerestem a többieket, szomorkodtam egy sort, hogy mialatt a kameráért álltam sorba bezárt a bárpult, majd kimentünk a klub elé pihenni és megvárni a még bentmaradtakat. Kint az első dolog amit megláttam három mentőautó (és két tűzoltóautó...?) volt, amelyekben még mindig vizsgálgatták a gyengélkedő egyedeket (a hírek szerint több mint kétszáz ember szorult valamilyen fokú orvosi segítségre a koncert alatt).

Mivel a két nagy szünet miatt közel háromórásra nyúlt a koncert és majdnem éjfél volt mire végetért, már csak az éjszakai közlekedésben bízhattunk, hogy valahogy visszajuttat minket a városközpontba. Mire mindenki visszaszerezte a koncert előtt leadott cuccait és elindultunk elmúlt egy óra is és miután bő félórányi várakozás után rájöttünk, hogy az egyetlen megfelelő útvonalon közlekedő éjszakai busz ki tudja miért nem jár hétvégenként (amikor pedig elvileg nagyobb szükség lenne rá) rá kellett jönnünk, hogy az egyetlen esélyünk a hazajutásra a gyaloglás, így nekivágtunk a majd másfél órás éjszakai városnézésnek, ami így kimerülten nem volt éppen nagy élmény, de ehhez képest egész jól viselte mindenki. Valamikor három után keveredtünk vissza a lakásba és innen én még elugrottam megnézni azt a partyt, ahova mentünk volna, ha nem csúsznak el ennyire a dolgok. A többiek pihentek kicsit, majd reggel gyorsan összekaptuk magunkat és irány újra az Alexanderplatz, majd onnan kinek a repülőtér, kinek pedig az Ostbahnhof, ahol még egy hosszú, reggel hideg, később pedig szaunaszerűen fülledt és meleg vonaton elszenvedett út várt ránk. Nem volt könnyű elviselni, főleg ennyire lefáradva, de tudtuk, hogy utólag úgysem erre fogunk emlékezni, hanem a pokoli jó koncertre és láthatólag a zenekart sem riasztották el a puhány, ájuldozós rajongók és a berlini fellépés óta eltelt egy hétben is bukkant fel újabb európai dátum a programjukban. Reméljük, hogy egyszer majd elkeverednek valahová hozzánk közelebb is, de ha ez nem történne meg, akkor is egyértelmű, hogy ha még sokat járkálnak Európába, akkor nem fogják megúszni a jövőben sem a helyi kommandónkkal való újabb találkozásokat.

+Setlist+
Merciless Cult
C
saku
-
Jesus Christ R'N R
Machiavellism
GARBAGE
THE FINAL
-
kodoku ni shisu, yue ni kodoku
dead tree
-
itoshisa ha fuhai nitsuki
higeki ha mabuta wo oroshita yasashiki utsu
-
audience KILLER LOOP
THE IIID EMPIRE
Beautiful Dirt
MR. NEWSMAN
Spilled Milk
kodou
-
*ENCORE
shokubeni
OBSCURE
INCREASE BLUE
CHILD PREY
-
*ENCORE II
Byo [ ] Shin