(A cikk eredetileg a
Mondo magazin 2010
szeptemberi számában jelent meg. Szöveg: Case, képek:
Baldy (koncertfotók) és Case (kinti képek).
Mr. Celeb "Gackt Budapesten" - Még most, a koncert után
is valahogy olyan irreálisan és hihetetlenül hat ez a szóösszetétel.
Mert habár ahhoz már hozzászokhattunk, hogy elkeverednek ide a
legnépszerűbb J-Rock és visual kei bandák is, de a színtér egyik
legsikeresebb és legellentmondásosabb alakjának számító Gackt azért
mégiscsak valami egészen más kategória mint a többiek. És, hogy miért?
Elsősorban azért, mert ő már rég nem csak énekesként, hanem sokkal
inkább általános médijelenségként van számontartva és ha van olyan,
akire a J-Rock zenészek közt ráillik a celeb jelző, akkor egyértelműen ő
az: talkshowkban, filmekben, játékokban, sorozatokban, reklámokban
szerepel és még ki tudja mi mindent csinál. Viszont emellett a rengeteg
elfoglaltság mellett a korábban abszolút prioritást élvező zene gyakran
háttérbe szorult, a 2005-ös Diabolos album óta csak kislemezekre
és válogatásokra volt ideje és habár töretlenül sikeres volt, abban
azért nagyjából mindenki egyetértett, hogy ideje lenne újra jobban az
énekesi karrierre koncentrálnia.
Sárga sült csirkék 2010-ben azonban végre úgy néz ki megmozdult
valami és Gackt a nagy visszatérést azzal készítette elő, hogy pár
váratlan húzással alaposan felkavarta az állóvizet maga körül. Egyészt
egy rövidebb, 2008 óta tartó független időszak után, amikor is saját,
Dears nevű kiadójánál adta ki a zenéit, leszerződött a legnagyobb
helyi lemezcég gigászhoz, az Avexhez, bevallása szerint mindenféle
nagyszabású tervekel a tarsolyában, másrészt pedig alaposan átalakította
a kisérőzenekarát is. Korábban a köré csoportosuló, több-kevésbé állandó
tagokkal rendelkező háttércsapat GacktJob néven futott, 2010-től
azonban már a finoman szólva is furcsa Yellow Fried Chickenz (a
továbbiakban YFC) név alatt koncerteznek. Elvileg az eddigi énekes +
kisérők felállás helyett ez a formáció jobban hasonlít majd egy
hagyományosabb zenekarra, így például a hírek szerint a zeneszerzésben
is nagyobb szerepet kapnak a többiek (viszont mindeközben saját név
alatt is ad ki dalokat, fokozva a kavarodást).
A tavalyi év másik nagy eseménye pedig természetesen az volt, hogy
bekövetkezett amit korábban senki nem tartott esélyesnek: Gackt Európába
jött turnézni. A júliusi, exkluzív, öt állomásos és mindenhol limitált
férőhelyes (nomeg teltházas) turné sikere után sejthető volt, hogy
előbb-utóbb jön majd még errefelé, arra viszont még ekkor sem számított
senki, hogy hozzánk is ellátogat. Pedig de: a május végén nyilvánosságra
hozott, tizenhárom állomásos turnénaptárban ott díszelgett az augusztus
negyedikei budapesti dátum is.
Budapest!! A bejelentés utáni itthoni reakciók azonban
meglepően vegyesek voltak: a rajongók persze majd kiugrottak
a bőrükből
és még a hazai
viszonylatban szokatlanul magas, de a fellépő személyének
ismeretében természetesen abszolúte érthető jegyár (9900 Ft) se tudta
őket letörni. Ugyanakkor egyik korábbi hazai J-Rock koncetnél sem volt
ennyi negatív visszajelzés, mint most. Ez leginkább a pár évvel ezelőtti
állapotokhoz képest volt meglepő változás, amikor Gackt még általános
közkedvencnek számított (emlékszik még valaki pl. a Mondo fórumot
régebben folyamatosan ellepő "Gackt posztert!! Gackt posztert!!"
hozzászászólásokra?), úgy látszik azonban, hogy sokaknak olyannyira
betett a sok évnyi túlzott celebkedés, hogy végérvényesen kiábrándultak
a botoxolt arcú médiahősből és ennek a koncerthír kapcsán minden létező
fórumon hangot is adtak.
A rajongókat ez persze csöppet sem zavarta, megrohanták a jegyirodákat
és beindult a szokásos szervezkedés és visszaszámlálás, a felemás
visszajelzések miatt azonban nem igazán lehetett megtippelni sem, hogy
mennyien leszünk majd a koncerten. Az mondjuk hamar világossá vált, hogy
olyan veszély nem áll fenn, hogy a helyszínen, vagyis a Syma B
csarnokában nem férünk majd el, vagy, hogy megdöl az első budapesti
Miyavi koncert létszámrekordja. A helyzetet
pedig tovább bonyolította, hogy a kevésbé elkötelezettek közül, akik inkább
kiváncsiságból nézték volna meg Gackt-ot, sokakat vagy a jegyár riaszott
el, vagy pedig úgy gondolták, hogy elég nekik egy koncert augusztusra és
inkább választották a Dir en grey
jóval korábban bejelentett, mindössze két héttel későbbi
első hazai
fellépését.
Végül nagyjából 850 ember gyűlt össze, ami a körülmények ismeretében nem
is olyan rossz eredmény, még akkor sem, ha én speciel eredetileg arra tippeltem,
hogy lazán átviszi majd a nézőszám az ezres határt. Pangás viszont
szerencsére nem volt: kint, a bejárat előtt már
délután hosszas sor
állt (egy arra ténfergő járókelő biztosra vette, hogy valami valóságshow
szereplőválogatásra gyűlt oda a nép), ami a hat órás kapunyitás közeledtével rohamosan gyarapodott és a
meglepően gyors beengedés (szűk fél óra alatt bent volt mindeki) után
egész szépen megtöltöttük a színpad előtti tágas teret. Mivel a kezdés
nyolcra volt kiírva, így bőven volt idő körbenézni, átbogarászni a
merchendise pult kinálatát, elszörnyedve az árakon (kilencezer egy
turnépólóért? Ugyanmár...), nomeg elgondolkodni azon még egyszer
utoljára, hogy ki mit is vár a koncerttől.
Az elvárások Habár soha nem voltam egy világraszólóan nagy
Gackt rajongó, de alapjában véve mindig is szerettem a zenéjét: tetszett, hogy kitalált magának egy jellegzetes stílust és
hangzásvilágot, amihez, az alkalmankénti műfajbéli kalandozások mellett
is következetesen ragaszkodott, úgy, hogy a néhol önismétlésbe hajló,
kevésbé sikerült dalok mellé mindig becsúszott egy-egy újabb kiemelkedő
darab, ami instant-klasszikusként azonnal bekerült a rajongói
közkedvencek közé. Vagyis bizonyította, hogy mindmáig meg van benne az a
potenciális slágergyáros kvalitás, ami annak idején a csúcsra
segítette.
De sok más jel is mutatott arra, hogy jó koncertre számíthatunk, ilyen
volt mindenek előtt az a két idei, már a YFC korszakot dokumentáló DVD
is, melyek közül az egyiket egy japán klubbulin, a másikat pedig a
tavalyi EU turnén rögzítették és amelyeken lendületes, hangulatos
fellépéseket láthattunk. Persze Gackt igazából a monumentális, hatalmas
díszletekkel és látványos showval operáló megakoncertjeiről híres,
amiket nyilvánvaló volt, hogy Európába nem fog áthozni, de a DVDk után
én speciel bebiztosítva éreztem, hogy ezek nélkül a külsőségek nélkül
sem lesz semmi hiányérzetünk.
A másik amire nagyon kiváncsi voltam az a tavaly óta gyökeresen
átalakított YFC volt, aminek a tagsága Gackt két elmaradhatatlan
kisérőjét, a gitáros Yout és Chachamarut leszámítva
teljesen lecserélődött és egy harmadik gitáros (Takumi), nomeg
egy új basszeros (U:Zo) mellett csatlakozott hozzájuk egy igazi élő
J-Rock legenda, a Luna Sea dobos Shinya is. És ez a
felállás még úgy is nagyon igéretesnek hangzott, hogy általános rajongói
értetlenkedést kiváltva, bevettek még egy Jon
néven futó énekest is, akiről nem sokat lehetett tudni, leszámítva azt, hogy amerikai
és, hogy egy Fade nevű noname bandának a frontembere. Némi tanakodás után a rajongók
többsége azonban arra jutotott, hogy biztos, csak amolyan háttérénekesről van
szó, aki majd az angol részekben segít be Gacktnak.
Live Chickenz
Szóval én abszolúte pozitívan, nagy várakozással álltam hozzá az
estéhez, azonban amit végül bő két órába sűrítve kaptunk, az egy
koncertnek csak nehezen nevezhető, igencsak kiábrándító produkció volt. Negyed
óra csúszás és egy angol nyelvű, eredetileg talán viccesnek szánt, de
végül csak végtelenül közönségesre és fárasztóra sikeredett,
motherfuckingassholeozástól nyűzsgő bevezetőszöveg után végre
elsötétedett a terem és egyenként felvonultak a színpadra a zenészek.
Utolsónak persze maga az est sztárja, Gackt érkezett
és amint ő is
elfoglalta a pozicióját, már bele is kezdtek az egyik vadiúj dalba, a
The End of the Daybe. Ez egy jófajta, rockosabb szám, utána
pedig egy régebbi kedvenc, a Nine Spiral következett, vagyis a
felütés jó volt, de aztán jöttek a gondok. Igazából magával a
zenével sem ekkor, sem később nem volt gond, csak hát sajna, ahogy
haladtunk előre, a zene úgy kapott egyre kevesebb és kevesebb szerepet.
A problémák valahol ott kezdődtek, hogy Gackt és a ki tudja honnan
összeszedett, mint kiderült nem háttérvokalistaként, hanem teljes jogú
társénekesként szereplő Jon, a csapat egyenruhájának számító tapadós
térdnadrágban és szintén feszülős, ujj nélküli fehér ingben lenyomott,
mozdulatról-mozdulatra előre megtervezett, mindenféle spontenitást
nélkülöző pózolása és összehangolt koreográfiája miatt inkább nézett ki
eltévedt fitnessoktatónak, mint énekesnek. Ez persze önmagában még
közelsem volt gond, még úgy sem, hogy a színpad kettejük számára épített
magasított pódiumán előadott produkció már-már kellemetlenül komikus
volt, az igazi probláma sokkal inkább az volt, hogy egy idő után abban
is elkezdett hasonlítani a koncert egy fitness bemutatóra, hogy a zene
egyre inkább másodlagos, háttérzörej szintre degradáldott és helyette a
folyamatos pózolás került előtérbe.
Gay aerobik
Ez akkor
vált végleg irritálóvá, amikor egy idő után már rendszeresen,
szinte minden szám után
négy-öt perces leállások voltak, melyek alatt
Gackt és Jon tovább folytatta a kimért mozdulatokkal előadott,
fanservice-el és egymáshoz dörgölőzéssel megspékelt, buzibár hangulatot
idéző aerobik műsort, valahol a koncert harmada felé (persze megintcsak
szigorúan szinkronban előadott) ingleszaggatással, miközben a japán
koncerteken megszokott, közönséggel csevegős részek helyett Gackt
beragadt automata módjára ismételgetett néhány, erősen döcögős
angolsággal előadott és sok fucking ez-meg-azzal teletömött
mondatot.
Közben néha-néha újraindult a zene, szinte észrevétlenül eljátszottak
egy-egy számot, majd újabb szünet és még több tornamutatvány
következett. Különösen zavaró volt, hogy nem csak Gackt játszotta
elképesztő mód túl a szerepét (tőle megszoktuk az ego-tuningolást), hanem az újonc
Jon is, pedig neki aztán
semmiféle oka nem volt arra, hogy két órán keresztül kvázi semmit ne
csináljon, mint istenítse magát. Merthogy az itt nyújtott produkciója
közelsem volt meggyőző, hacsak azt nem tekintjük produkciónak, hogy elő
tudta adni a számára kitalált
koreorgáfiát. A hangja színtelen és
jellegtelen volt, ami főleg Gackt képzett, karakteres éneke mellett volt
feltünő és a kettős vokál sem adott hozzá semmit a produkcióhoz. Sokáig
próbáltam rájönni, hogy vajon mi lehet a szerepe és végül arra jutottam,
hogy alighanem Gackt valamiért úgy gondolta, hogy nagyon jól nézne ki
egy olyan, teljesen szimmetrikus színpadkép, ahol a dobost két-két
gitáros fogná közre (ez megmagyarázza az indokolatlanul sok gitáros
jelenlétét is), miközben elől két teljesen szinkronban mozgó énekes
tornáz.. énekel a pódiumon. És lehet, hogy még működött is volna a
dolog, ha nem dönt úgy, hogy ez annyira jó ötlet, hogy szólhatna erről
az egész koncert, a zene, mint olyan, pedig majdhogynem mellékes.
Rock'n'roll
A legnagyobb tragédia
pedig az volt ebben az egészben, hogy a zene maga
hibátlan lett volna. Kicsit fura volt ugyan, hogy nagyon erőltetik az
új, még kiadatlan dalokat, de igazából ezzel sem volt
semmi gond, főleg,
hogy ezek közül több már így, első hallásra is kifejezetten tetszett.
Merthogy jól megírt, rockosabb számok voltak, melyek nagyszerűen passzoltak a
régebbi dalokhoz, az egyetlen ami nem jött be, az a moso-Girl
című fura kis szösszenet volt félúton, de lehet ott is inkább csak az zavart,
hogy a torzított éneket nem effekteléssel, hanem rettenetesen rosszul
előadott playbackeléssel oldották meg. Ezt leszámítva azonban Gackt
hangja pont ugyanolyan erős volt és ugyanolyan tökéletesen szólt, mint a
lemezeken, meg persze a többi zenész is hibátlan teljesítményt nyújtott.
Az olyan számok alatt, mint a mega-klasszikus Vanilla vagy az
újabb kedvencek közé tartozó Jesus nagyon felpörgött a
show, tombolt a közönség és engem is elkapott végre az igazi,
hamisítatlan koncerthangulat, csak hát
aztán az újabb és újabb szünetek visszarántottak a nagy büdös valóságba
és újra belémsúlykolták, hogy nem, nem koncerten vagyok, ez csak hamis
illúzó, ez valójában egy chippendale show és egy fitness óra elfuserált
szerelemgyereke, éppen csak a háttérzene jobb, mint amit egy ilyen
helyen elvárhatnánk.
A fő blokk záródarabja a tavaszi földrengés után írt All My Love volt,
ami megintcsak egy kifejezetten jól sikerült dal, majd rövid szünet
következett, ami után ráadásnak megkaptuk még a jópofa, lendületes
Uncontrolt búcsúzóul. Persze nem ez volt a vége, még ezutánra is
jutott közel tíz percnyi önfényezés, ami alatt viszont végre a zenészek
is kaptak a jól megérdemelt reflektorfényből egy kicsit és ennek örömére
elszórtak egy halom pengetőt, dobverőt, vizesflakont és egyéb ezt-azt az
első sorokba.
A koncert után a közönség egy ideig még fel-alá
bolyongott a helyszínen, áthatolhatatlan tömeg alakult ki a merch pult
körül és persze azonnal megindult a koncert kiértékelése. A legtöbbeknek amolyan
beteljesült álom volt, hogy látták Gacktot élőben, meg persze voltak
akik éppenhogy örültek a sok fanservicenek, de azért akadtak nem kevesen
akik húzták a szájukat amiatt, hogy ők nagyon nem erre számítottak és
nem erre fizettek ki egy tizest. Szóval, ahogy várható volt, nagyon vegyes volt a
megitélése annak a valaminek, ami a színpadon folyt, de azt hiszem abban
mindenki egyetért, hogy jobban jártunk volna, ha egy, a
körülményekhez és a helyhez sokkal inkább illő klubkoncertet kaptunk
volna, ha nem alig hatvan percnyi zene lett volna kihúzva két órára és
ha az üresjáratok helyett inkább olyan új és régi favoritokat
hallhattunk volna, mint mondjuk az Ever, a Mirror vagy a
Ghost. Talán majd legközelebb...
setlist:
The End of the Day
Nine Spiral
Speed Master
Last Kiss
Episode.0
Mind Forest English
moso-Girl
Vanilla
Justified
Jesus
You Are The Reason
All My Love
