lackoo wrote:
Már megint az osztálytársaid?
Bár azt mondhatnám, hogy igen, bár az említett esetekhez hasonló kaliberű emberek itt is akadnak. Nagy általánosságban mondtam, hiszen általánostól egészen az ötödévig volt szerencsém nagyon sok emberrel találkozni. Mindig ugyanaz volt a séma. Kiskoromban az osztály vagányai után szaladt a nép, mint a birkák, a tanárok nem hagyhatták ki az alkalmat, hogy ajnározzák őket. Ami azt illeti, meg volt az okuk. Csinosak voltak, kiemelkedően szépen tudtak rajzolni, első osztályos korunkban ők kapták a kiscsillagokat, a szép vonalvezetésükért. Hozzáértésük a szavalóversenyeken, és az iskola rendezvényeken nyújtott alakításuk végett kétségtelen volt. Ám valami hiányzott. A burok, amiben rejtőztek, megrepedt, és az osztályközösség lassacskán ráeszmélt, milyenek is valójában. Míg kisiskolás korunkban nagyjából csak én lázadtam ellenük, nagyobb korunkra, más osztálytársaimban is kialakult ellenszenv. Igaz őket kevésbé billentették fenékbe, mint engem, bár az is igaz, hogy az "iskola értelmisége" űzőtt inkább velem csúnya tréfákat.
Középsuliban sem tapasztalni mást. Nemcsak nekem, hanem az ismerőseimnek is gubanc van az életében, naponta meg kell küzdeniük valamivel, én például több betegség terhét (és gyanújának) terhét is cipelem a vállamon, pedig nem tartom magam rossz embernek. Bár nagy a szám, de csak akkor jártatom, ha szeretném megvédeni magam, egyébként "srucc"-szindrómában szenvedek, és bedugom a fejem a homokba, elkerülök mindenfajta vitát. Sok ismerősöm is ilyen. Mégis mi nézünk szembe az élet gyötrelmeivel, azok pedig, akik nagyszájúak, és megalázzák a többi embert, élik boldog életüket. Egyébként van abban valami, amit mondasz. Az egyik osztálytársam, aki a napokban keményen leszólt... nos csak annyi baja van az életben, hogy kisebb nálam. (ami nagy szó, mert én 152 cm magas vagyok). De a szülei kőgazdagok, ő minden hétvégén Pestre rohangál, és a Westendben kotorászik a legmárkásabb és legújabb cuccok után. Dicsekszik, hogy neki mi van, és hú de nagy ember ő, néhány lány földre csúszik nagysága előtt és élvezi. Tegnap mondjuk annyi volt az ellenem való megnyílvánulása, amikor statisztika órán a tanár egy olyan példát hozott fel, miszerint "mivel a lila a divat, ezért az osztály nagy többsége lilában van, akkor ez a módusz). Erre felröhög, hogy Petrán is épp lila van, mire a tanár megemlíti, hogy rajtam is. Rámsandított, egy röfi arckifejezést levágott és majdnem meggyilkolt a szemeivel. Lehet igaza van, és hülye vagyok. Hiszen odamehetnék hozzá simán, a képébe vághatnak, hogy nem egy jó arc, és idegesít, hogy állandóan pofákat vág, de nem merek vitát kezdeni, főleg ha a 29 emberből 15-en az osztálytársai voltak.
22 wrote:
Ellie: az élet igazságtalan, és leginkább azokkal szívózik, akik nem érdemelnék meg... nem tudok jobbat mondani, sajna tényleg így van
de azért ne hagyd magad!
Köszi. Próbálkozom erősebb lenni, legalábbis, amennyire tehetem. Nem szeretnék senkinek gondot okozni, és annyira félős vagyok. Nem is tudom, olyan furcsa teremtés vagyok. Az egyik osztálytársam pl. mindig belémköt, már évek óta, így vele inkább le tudjuk teremteni egymást, mint olyanokkal, akikel még egy szót sem beszéltem, csak nem kedvelnek. Ez a másik... miért lehet valakit csak azért nem szeretni, mert ránézel? Biztos van bennem valami ellenszenves, különben nem utálnának. Vagy igen? Igazából nem értem. Csak azt tudom, hogy a gondok mindig gyűlnek, és fizikailag is rosszul értem néha már magam. Ha épp nem az köt le, hogy mennyit kell tanulnom, látom a világ rothadását, a buszon, a városban, a suliban, és enyhén kiakaszt a dolog. Tudom, legyek magamak való, és ne foglalkozzak senkivel és semmivel. De én mindenen ki tudok borulni. Pl. tegnap láttám egy kiskutyát, beakadt a feje egy kerítésbe, és olyan szívszorulásom volt, hogy felriasztottam az aktuális ház lakóit, hogy egy kutya van a kerítésük rései közé akadva.