Sound Of Japan.hu

Már megint az osztálytársaid?

_________________
and everything is dark again

Ellie: az élet igazságtalan, és leginkább azokkal szívózik, akik nem érdemelnék meg... nem tudok jobbat mondani, sajna tényleg így van
de azért ne hagyd magad!

Bár azt mondhatnám, hogy igen, bár az említett esetekhez hasonló kaliberű emberek itt is akadnak. Nagy általánosságban mondtam, hiszen általánostól egészen az ötödévig volt szerencsém nagyon sok emberrel találkozni. Mindig ugyanaz volt a séma. Kiskoromban az osztály vagányai után szaladt a nép, mint a birkák, a tanárok nem hagyhatták ki az alkalmat, hogy ajnározzák őket. Ami azt illeti, meg volt az okuk. Csinosak voltak, kiemelkedően szépen tudtak rajzolni, első osztályos korunkban ők kapták a kiscsillagokat, a szép vonalvezetésükért. Hozzáértésük a szavalóversenyeken, és az iskola rendezvényeken nyújtott alakításuk végett kétségtelen volt. Ám valami hiányzott. A burok, amiben rejtőztek, megrepedt, és az osztályközösség lassacskán ráeszmélt, milyenek is valójában. Míg kisiskolás korunkban nagyjából csak én lázadtam ellenük, nagyobb korunkra, más osztálytársaimban is kialakult ellenszenv. Igaz őket kevésbé billentették fenékbe, mint engem, bár az is igaz, hogy az "iskola értelmisége" űzőtt inkább velem csúnya tréfákat.
Középsuliban sem tapasztalni mást. Nemcsak nekem, hanem az ismerőseimnek is gubanc van az életében, naponta meg kell küzdeniük valamivel, én például több betegség terhét (és gyanújának) terhét is cipelem a vállamon, pedig nem tartom magam rossz embernek. Bár nagy a szám, de csak akkor jártatom, ha szeretném megvédeni magam, egyébként "srucc"-szindrómában szenvedek, és bedugom a fejem a homokba, elkerülök mindenfajta vitát. Sok ismerősöm is ilyen. Mégis mi nézünk szembe az élet gyötrelmeivel, azok pedig, akik nagyszájúak, és megalázzák a többi embert, élik boldog életüket. Egyébként van abban valami, amit mondasz. Az egyik osztálytársam, aki a napokban keményen leszólt... nos csak annyi baja van az életben, hogy kisebb nálam. (ami nagy szó, mert én 152 cm magas vagyok). De a szülei kőgazdagok, ő minden hétvégén Pestre rohangál, és a Westendben kotorászik a legmárkásabb és legújabb cuccok után. Dicsekszik, hogy neki mi van, és hú de nagy ember ő, néhány lány földre csúszik nagysága előtt és élvezi. Tegnap mondjuk annyi volt az ellenem való megnyílvánulása, amikor statisztika órán a tanár egy olyan példát hozott fel, miszerint "mivel a lila a divat, ezért az osztály nagy többsége lilában van, akkor ez a módusz). Erre felröhög, hogy Petrán is épp lila van, mire a tanár megemlíti, hogy rajtam is. Rámsandított, egy röfi arckifejezést levágott és majdnem meggyilkolt a szemeivel. Lehet igaza van, és hülye vagyok. Hiszen odamehetnék hozzá simán, a képébe vághatnak, hogy nem egy jó arc, és idegesít, hogy állandóan pofákat vág, de nem merek vitát kezdeni, főleg ha a 29 emberből 15-en az osztálytársai voltak.



Köszi. Próbálkozom erősebb lenni, legalábbis, amennyire tehetem. Nem szeretnék senkinek gondot okozni, és annyira félős vagyok. Nem is tudom, olyan furcsa teremtés vagyok. Az egyik osztálytársam pl. mindig belémköt, már évek óta, így vele inkább le tudjuk teremteni egymást, mint olyanokkal, akikel még egy szót sem beszéltem, csak nem kedvelnek. Ez a másik... miért lehet valakit csak azért nem szeretni, mert ránézel? Biztos van bennem valami ellenszenves, különben nem utálnának. Vagy igen? Igazából nem értem. Csak azt tudom, hogy a gondok mindig gyűlnek, és fizikailag is rosszul értem néha már magam. Ha épp nem az köt le, hogy mennyit kell tanulnom, látom a világ rothadását, a buszon, a városban, a suliban, és enyhén kiakaszt a dolog. Tudom, legyek magamak való, és ne foglalkozzak senkivel és semmivel. De én mindenen ki tudok borulni. Pl. tegnap láttám egy kiskutyát, beakadt a feje egy kerítésbe, és olyan szívszorulásom volt, hogy felriasztottam az aktuális ház lakóit, hogy egy kutya van a kerítésük rései közé akadva.

Ellie: Kitartás! ^_^

Jaj, anyu, benned semmi ellenszenves nincs, nem hiszem, hogy említeni tudnék még 5 embert, akit összehasonlíthatnék veled. Csak egyszerűen: kilógsz a sorból, és ezt érzik rajtad. A csorda nem tűri az olyanokat, akik nem képesek utána kullogni. Mondhatnám hogy még mindig hülyének néznek az emberek, pedig én már elég régóta csinálom a dolgaimat és elég régen próbálok beilleszkedni, de sokszor nem megy. És most már egy ideje nem is strapálom magam annyira, hogy a 'nagy átlagnak' tetsszem. Egyrészt iszonyú fárasztó, másrészt szerintem csak a barátaim/hozzátartozóim érdemlik meg, hogy adjak a véleményükre.
Már az oviban is folyton egyedül homokoztam...

Ellie17:
Ott a pont, aki a csürheszellemet mondta... csak épp nem az áldozat szemszögéből kell nézni a dolgot, hanem a csürhe oldaláról. A lényeg abban rejlik, hogy először is mivel senkinek nem akarsz gondot okozni, meg kedves és aranyos vagy, ez alapján a csürhe úgy gondolhatja, hogy te egy szent vagy (vagy inkább álszent). És valljuk be, az ilyen ember a mai világban ritka, mint a fehér holló. Másrészt viszont azért kezdenek ki, mert látják, hogy gyenge vagy és felbosszantod ill. bosszantod magad azon, hogy miért szívóznak veled. Mélyebb okokat ne keress emögött, pusztán arra kiváncsiak, meddig mehetnek el. És amíg te bosszantod magad, és küzdessz saját magaddal, addig csakazértis beléd fognak kötni. A megoldás baromi egyszerű, taktikát kell váltani, ami lehet:
- nem veszed fel a kötekedést (ez időigényes, türelemjáték, meg némi idegzet is kell hozzá)
- visszaszólsz (ezen meg fognak lepődni, kezdetben talán sokként érheti a kötekedőket, hogy kiállsz magadért, mert ez lenne a lényeg... és igenis felvállalod a véleményed (ha egyáltalán van, mert ha nem mondod meg nekik, még a végén úgy gondolják mazochista vagy - jó persze egy kicsit sarkítottam az érthetőség kedvéért))
A sebeket meg lehet nyalogatni éppen, csak felesleges, mert idővel úgyis behegednek maguktól. Légy egy kicsit életrevalóbb szerintem!

De íme a saját példám erre kicsinyített változatban: Általános iskolában a fiúk minden reggel sorakozónál kiszedték a hajamból az aktuális hajgumit. Pár hét után meguntam. Aztán úgy adódott, hogy házifeladatok meglétét én ellenőriztem, hát néha kaptak fekete pontot, akkor is ha csak hiányos volt. Máskor meg elpakoltam egy-két füzetüket. Ne félj utána nem volt szívózás.
Vagy egy másik: Gimiben mondhatjuk antiszoc voltam, nem utáltak, de nem is álltak szóba velem. Aztán volt nekünk rajz óránk, és amikor nem tudtak kockát rajzolni, akkor persze jó voltam. Simán elkérhettem volna némi pénzt is kockarajzolásért, de nem tettem.

És hogy sablonos is legyek már a végén: Isten (továbbra sem hiszek a létezésében) nem rak több terhet az ember vállára, mint amennyit elbír. Nyilván valamit meg kellene tanulnod ebből a szituációból.

Adásnak vége.

Visszaszólást én spec nem ajánlok, mert abból csak hadjárat lesz. Akik engem nyaggattak folyton, arra a fapofa volt az ellenszer. /"Idefigyelj, én kettétéplek!" mondom neki: Hajrá. Hát erre nem tudott mit csinálni/ Most ennyit mert fáradt vagyok.

_________________
male fangirl
suckbarbár
manga, dark, egyéb

Ezzel egyetértek, inkább csak annyit tennék hozzá, hogy (ezek is sablonszövegek igen)
Ami nem öl meg, az megerősít. (ezt saját bőrön tapasztaltam, ez az évem gyilkos volt, ha nem vagyok ennyire büszke, valszeg ma már nem ülnék itt a gép előtt)
Bajban ismerszik meg, ki az igazi barát.
És ez tényleg igaz, pár embert elveszítettem, de utólag belegondolva, ha ilyen barátok voltak, akkor nem kár értük. Akik igazán fontosak és törődnek velem, azok mellettem maradtak, és inkább megerősödött köztünk a barátság, vagy minek lehet ezt nevezni.

Az emberek tényleg a csordát követik, ezt látod az utcán is... a húgom szerinti retro stílus, ami annyira menő, köze nincs a retróhoz, ez az utcadivat. Mert most ezt lehet venni a márkás boltokban....
Általánosban, gimiben én sem voltam túl társasági lény, főleg általánosban, gimiben meg volt a saját köröm, de ha lecke kellett vagy magyarázni vmit, akkor jó voltam... ennyit erről.
Ha idősebb leszel jobban megérted, az emberek sokszor emberi tulajdonságaik miatt ilyenek. Nem akarnak kívülálló lenni, hiszen "mindenki tudja, hogy a kívülállónak rossz" ... őt cikizik, gúnyolják, rajta nevetnek, mert nincs benne a tömegben, az átlagban.
Emberi tulajdonság, hogy minden ember tartozni akar valahová. Jó példa erre ez a fórum is, itt is tartozol valahová, egy társaságba, ahol hasonló érdeklődésű emberek vannak, és nem cikiz, bánt senki, mert ezt szereted.
De én pl most egyetem tapasztalom meg annak a jó oldalát, hogy igenis felvállalom ami tetszik, úgy nézek ki ahogy akarok, és ha olyan kedvem van reggel hogy decora-ban megyek suliba, akkor decorában megyek.
És többször kaptam már meg évfolyamtársaktól, hogy elismerésük, és irigyelnek, mert fel merem ezt vállalni. Ők is hordanának olyan ruhát, ami nekik tetszik, csak nem mernek. Mert akkor egyből mások mint a többi ember, egyből célpontokká válnak.
Az ember már csak ilyen, aki nem illik bele a tömegbe, azt bántani kell.

Mást én se tudok mondani, mint az előttem szólók, kitartás ^^

_________________
♫ Sakura Tsukiyo ♫ devart ♫ blog ♫

Ma átjött a szomszédom felesége, akit angolra tanítok és sokat beszélgettünk dolgokról.
Soha nem gondoltam volna h ilyen jól fogok tudni vele beszélgetni. Nem sokkal idősebb mint én és arról beszéltünk h anyám mostani kapcsolata gáz-e vagy sem, mert szerintem az. Én soha többet nem tudok megbízni a Feriben, anyám fülig szerelmes belé, én meg jobb híján azt játszom h "megbocsátottam" és "már nem haragszom". Kínkeserves fogcsikorgatás ez igazából. Nem akarnám kiteregetni nagyon a családi szennyest, bár szerintem többé-kevésbé mindenki képben van, vagy a blogjaim valamelyikéről, vagy innen a régi waccáp-ból, vagy MSN-en mondtam neki.
Utálom megjátszani magam, de anyám kedvéért csak nyelek és nyelek.
Csak igazából attól félek, h túl sokat nyelek. Szerintem a Feri csak áltatja anyámat és a végén ez mind ki fog derülni...És akkor anya megint padlóra kerül, most mikor már kezdett helyrerázódni. Attól rettegek h végérvényesen ott is marad. Egyáltalán nem olyan személyiség, aki képes újra összeszedni magát. 3 éve tartom benne a lelket, amellett h közben önmagamat is próbálom összerakni a romokból. Nem tudom, meddig bírom, a jelek szerint nem sokáig.
Bűntudatom van, már előre, mert pontosan tudom h merre fogok ebből a körből menni: ki fogok hátrálni és el fogok zárkózni anyámtól. Ez egyre szembetűnőbb egyébként. Ha valaki hallana minket beszélgetni... a lehető legritkábban beszéljük meg ami igazán fontos. Ő csak a Ferit hajtja, én meg annyira ki vagyok arra az emberre bukva h egyszerűen nem találok rá szavakat és ilyenkor jön a kínos hallgatás. Amikor meg arról kezdek anyámnak beszélni ami engem érdekel, nos, ha azt hiszitek, meghallgat, akkor tévedtek. Folyton azzal jön h "ez engem most miért érdekeljen".
Megfordult a fejemben h elköltözzek, végérvényesen. De most komolyan. Úgyis apám támogat anyagilag és már ő is csak másfél évig.
Apám mondta h költözzek az ő lakásába, amit most rendezett be, de igazság szerint nem akarok a szomszédjuk lenni és azt hallgatni h szar a zeném, szar a stílusom, h miért nem megyek már férjhez és hasonlók...
Úgy gondoltam, Pesten kellene megmaradnom valahogy, arra még nincsenek tervek h hogy is kellene ezt csinálni.
Közben a sulit is be kellene fejezni, ki se látszom a feladatokból, az utolsó hetem vicces lesz, minden napra jut egy zh vagy valami és közben még japánból is nyelvvizsgázom. Túlvállaltam magam suliban, amit fizikailag és idegileg egyre inkább nem bírok és közben lelkileg is folyamatosan a bűvös határon lavírozok. Szerintem ki fogok készülni.
Bocs h ennyit írtam, csak ki kellett adni.
Hátha valaki tud adni egy kis lelkierőt mert magamnak már nem tudok.
Kész, nem megy, én itt fejeztem be. Ezért nem vagyok MSN se hónapok óta.

_________________

*megölelget itt mindenkit*

tudom, hogy semmit nem javít ha ezt mondom, meg lehet, hogy idegesítő is, de... kitartás!!

sajnos velem is történtek már ilyesmi dolgok, és elég nehezen sikerült magam túltenni rajtuk... de az a lényeg, hogy sikerült. biztos, hogy nálatok is egy nap minden meg fog oldódni!!!

_________________

last.fm

Köszi mindenkinek.


Aru: bár nem sokban adhatok tanácsot, próbálok a lehető legtisztábban és legőszintébben fogalmazni. Sajnos a Ferivel kapcsolatos problémáidat nem látom át teljesen, így abban nem tudok segíteni, ám az iskolával kapcsolatos nehézségeidet teljesen megértem. Mindenek előtt azt tudom tanácsolni, hogy pihenj sokat. A rengeteg tanulás nem fog előrébb vinni, nekem elhiheted, 5 óra számvitel tanulás után másnapra már az alapokat sem tudtam, annyira sokszor próbáltam azt a száz számlaösszefüggést a fejembe erőltetni. Miután lehunytam a szemem, és egy pillanatra elragadott az álom (aminek eredményeképp majdnem tovább vitt a busz egy teljesen másik településre) sokkal tisztábban láttam a dolgokat. Csak kellett az a kis plusz energia… a stressz számos betegség előidézője, ha fokozott, pedig hajhulláshoz is vezethet. Próbáld az idődet beosztani, és kevesebbet aggódni. Bár tudom, ez nem tanács, hiszen az esélytelenek nyugalmával kezdtem bele az ötödévre, ahol jelenleg napról napra úgy tanulok, hogy tudom, meg fogok bukni. Egyszóval próbálj kicsit kevesebbet aggódni, és többet pihenni. Bár való igaz, hogy sokat vállaltál magadra, ám ha lehetséges, a felesleges dolgokat add le, hosszútávon nem lesz jó, ha tovább folytatod.

Ellie: Teljesen igazad van. Valahogy kiszenvedem ezt a félévet, megpróbálom a hétvégéimet is előre beosztani, aztán jövő félévben az se érdekel ha nem kapok ösztöndíjat, de felveszem a minimális 6 kreditnek megfelelő tárgyat és annyi. Úgyis tanársegéd leszek, az eleve egy csomó plusz munkával jár. A japánt fogom folytatni és minden mást rövidre zárok.
Az is biztos h japánt magántanulóként fogom folytatni, mivel nagyon sok így iskola mellett egy intenzív nyelvtanfolyam is, ráadásul heti két nap, este hattól.
Igaz, anyám már most ordít velem emiatt. Mindig ez van. Az ő elvárásai miatt kerülök mindig abba a helyzetbe h nem bírom amit vállalok.

_________________

Elegem van a tehetetlenségből.
Elegem van abból, hogy képtelen vagyok megérteni másokat.
Elegem van abból, hogy a saját családom képtelen felfogni, hogy segítségért könyörgök.
Gyűlölöm, hogy néhány nap alatt képes voltam önmagam árnyékává fakulni.
Gyűlölöm, hogy azok a dolgok, amik évek óta örömet okoznak és amikkel elzárkózhattam a világ elől, alig néhány nap alatt jelentéktelen semmiségekké foszlottak.
Gyűlölöm, hogy képtelen vagyok beilleszkedni bárhova.
Gyűlölöm, hogy tagja vagyok egy közösségnek, mégis kívülállónak érzem magam.
Gyűlölöm, hogy tagja vagyok egy közösségnek, és rajtam folyik keresztül minden hatalmi csatározás és engem hibáztatnak mindenért.
Gyűlölöm, hogy voltam olyan botor, hogy engedtem néhány embernek, hogy átjussanak a páncélomon, de törődést csak egy embertől kaptam.
Gyűlölöm, hogy az egyetlen lény, akit szerethetek és ő önzetlenül viszontszeret, az a kutyám.
Gyűlölöm, hogy nincs senki, akihez csak úgy minden szó nélkül odabújhatnék.
Gyűlölöm, hogy apám családja sosem segített és sosem fog segíteni, sem támogatni. Gyűlölöm, hogy ők csak a kis különc csitrit látják, aki makacsul tartja magát a saját elveihez és nem hajlandó fejet hajtani a vallás akarata előtt.
Gyűlölöm, hogy valahányszor hazaérek, az üres lakás fogad.
Gyűlölöm, hogy gyakran még arra sincs lelkierőm, hogy felkeljek.
Gyűlölöm, hogy az, akit a legjobban kéne szeretnem, a saját szemeim előtt megy tönkre és próbálja meggyűlöltetni magát mindenkivel.
Gyűlölöm, hogy senki nem veszi észre, hogy Ő ugyanúgy segítségért könyörög, csak nem tudja, hogy mondja meg és emiatt elüldöz magától mindenkit.
Gyűlölöm, hogy nem tudok neki segíteni.
Gyűlölöm látni, hogy nagyanyám milyen kétségbeesetten próbálja visszahozni.
Rettegek attól a naptól, amikor rájön, minden próbálkozása szélmalomharc.
Rettegek attól, mi lesz, ha rájön.
Rettegek attól, hogy ha ő összeomlik, nekem senki sem fog segíteni őket támogatni.
Rettegek, hogy mi lesz, ha végképp feladja.
Rettegek, hogy mi lesz, ha rájön, hogy az a vidám, gondtalan lány, akit minden nap lát, nem létezik.
Rettegek, hogy mi lesz, ha én omlok össze. Anyám nem fog velem törődni, nagyanyám próbál segíteni, de ő is össze fog zuhanni. Ki lesz az, aki összeszed?
Félek, hogy ha anyám visszamegy a barátjához, az ismét belerángatja valamibe.
Félek, hogy az a valami komolyabb lesz, mint bármi ezelőtt.
Félek, hogy azt nem bírnám ki és a függőségeimhez menekülnék.
Rettegek attól, hogy ugyanott fogok kikötni, ahol ő.
Gyűlölöm magam, amiért képtelen vagyok a terheimet emelt fővel cipelni és inkább a sarokban zokogok.
Rettegek attól a naptól, amikor már nem fogok tudni sírni, mert nem tudom, hogy képes leszek-e utána még mosolyogni, vagy végleg összetörök és elindulok azon az úton, amin egyszer már elindultam, de az utolsó lépést nem voltam képes megtenni.
Rettegek, hogy ezúttal senki sem fog visszarántani.

Keressetek egy pszichológust.

Ha ez célzás arra, hogy ne szennyezzük a lelki dolgainkkal a fórumot, akkor bocsánat.