Versailles & Matenrou Opera
2008.04.03
Kleine Georg-Elser Halle, München, Németország

Ahogy az már sejthető volt a tavaly velük készült interjú idején is, a Versailles rekordtempóban került a legismertebb visual kei zenekarok közé, de ezen a tagokat ismerve nem is igazán lehet meglepődni. Már az interjúban is szóba került, hogy az akkor még a stúdiómunka fázisban tartó lemez megjelenése után valamikor terveznek egy európai körútat és erre szerencsére nem is kellett sokat várni. A szóbanforgó mini-album, a Lyrical Sympathy október végén jelent meg, mind Japánban, mind Németországban és mivel utóbbi kiadásért a CLJ Records volt felelős, így várható volt, hogy a turnét a partnercégük, a többek közt az Ayabie, a The GazettE vagy a Plastic Tree fellépésekért is felelős Rock:Identity szervezi majd. Az első ezzel kapcsolatos hírek már januárban felbukkantak és pár hét alatt véglegesedett is a turnéútvonal, amely, ahogy várható volt, megmaradt a kontinens nyugati felén, de szerencsére a hat dátum közt ott szerepelt a jól bevált célpont, München is, így azonnal eldölt, hogy ezt biza semmiképpen sem lehet kihagyni.

Időközben megjelent mégegy kislemez A Noble was Born in Chaos címen, ami kiugróan jóra sikeredett és méginkább meghozta a hangulatot az utazáshoz, ráadásul, ha ez még nem lett volna elég, bejelentették, hogy a Versailles vezér Kamijo által vezetett kiadó, a Sherow Artist Society legújabb felfedezettje, a Matenrou Opera is elkiséri őket Európába, amolyan plusz meglepetésként. Itthon is sok rajongója van a Versailles-nak, de ilyen-olyan okok miatt a többség nem tudta bevállalni a koncertet, így végülis mindössze hárman, Ji-chan, Jude és jómagam vágtunk neki a vonatútnak a bajor bőrnadrágok és az Oktoberfest hazája felé. Maga a koncert április harmadikán, csütörtökön volt, de mi már kedd éjjel befutottunk Münchenbe, remélve, hogy így végre lesz idő egy komolyabb városnézésre, nem csak a már unalomig ismert utat járjuk be a hostel és a Neo Tokyo boltja közt, ehelyett azonban végignézhettük, ahogy a kellemes tavaszi idő valami hűvös, esős, jégesős szörnyüséggé változik. Emiatt a tényleges városnézés kimaradt (kezdem feladni a reményt, hogy valaha is eljutok a Városliget ottani, English Garden néven futó megfelelőjébe), de legalább a kinézett boltokba eljutottunk. Ezek közt volt persze a kötelező látogatnivalónak számító Neo Tokyo is, ahol egyrészt végre beszereztem a régóta hajkurászott Versailles borítós Cure magazint, másrészt újra a fejemet fogtam a Gan-shin/Neo Tokyo és a CLJ/Rock:ID kombók közti óvodás szintű ellenségeskedésen. Az egy dolog, hogy a CLJ kiadású CDkből alig-alig volt valami, Gazette példul egyáltalán nem, Versailles pedig csak japán verzióban, de még a következő esti koncertről sem volt egy plakát, vagy flyer sem sehol. Persze nem lehet tudni, hogy ez most éppen melyik fél miatt volt így, de az kétségtelen, hogy bármennyire is a német a legnagyobb vk piac Európában, az nagyon nem tesz jót a színtérnek, hogy látványosan fúj egymásra az a pár cég, mely a témával foglalkozik. Ezen kivül még beugrottunk 1-2 Saturnba, egy kis spooky mütyüröket áruló üzletbe, valamint az Optimal lemezboltba, amit egy magazinban Európa egyik legnagyobb független lemezboltjaként jellemeztek és habár méretre valóban elég nagy, a kinálat már sokkal kevésbé volt meggyöző, de azért így is sikerült megcsípni egy-két finomságot. Ezt leszámítva szépen, nyugisan telt a két nap, sok fotózgatással, thai-vietnami étteremmel, késő éjjeli pizzázással, Ji pedig még valami gyanús kaját is bevállalt a nem túl bíztató, Halal Food nevezetű török étkezdében. A hostel, ahol most a dorm helyett egy háromágyast vettünk ki, hozta a megszokott magas színvonalat, a környék azonban mintha egyre lepattantabb lenne, vagy csak nekem nem tünt fel korábban a gyanúsabbnál-gyanúsabb üzletek tömege. A rémgiccses hip-hop, bling-bling szakbolt azonban tartja magát stabilan, a sarki cipőbolt még a megszokott szintet is alulmúlta a mostani kinálattal, de legalább, végre-valahára, egy nagyobb élelmiszerboltot találtunk a környéken, mégha relatíve ócskát is. Vagyis egyre otthonosabban mozgunk Münchenben, ami, elsősorban az olcsó vonatjegy miatt, már jóideje a fő célpontnak számít a hazai közönség közt, ha európai visual kei turnékról van szó.

A napos / kellemes és az esős / rusnya állapot közt váltogató idő csütörtökre sem javult, sőt, ha lehet még rosszabb lett, így gyanakodva, az égbolt felé pillantgatva vettük célba a Kleine Georg-Elser Halle-t, ahol korábban többek közt a Merry is fellépett. Sajna a gyanakvásunk nem volt alaptalan és a sorbanállás alatt is a virgoncan fröcskölő felhőkkel és a hideggel kellett megküzdenünk és hogy még rosszabb legyen a helyzet, az általában hajszálpontos kapunyitás elmaradt és majd egy órával tovább kellett kint dekkolnunk. Ellenben újra összetalálkoztunk Gishokitty-vel, Münchenbe szakadt hazánklányával, és a kellemes kis csevegés valamelyest elvonta a figyelmet az egyre kellemetlenebb hidegről. Még indulás előtt sikerült elcsípni egy rajongói beszámolót az egyébként Ästhetik Revolution néven futó turné nyitó, stockholmi fellépésről, ahol, mint kiderült, nagyjából háromszázan várták a zenekart és reménykedtünk, hogy itt is lesznek majd legalább annyian, de végülis bejött a szokásos vk turnés papírforma és megintcsak a müncheni koncertre jöttek el legkevesebben. Mikor odaértünk, a 19:00-ra kiírt nyitás előtt vagy egy órával, elkerekedett szemmel néztük a maximum pártucatnyi embert és nem hittük el, hogy tényleg csak ennyi lesz a közönség. Persze később még jöttek páran, de így is maximum ha 150 ember gyült össze, amiben ráadásul a mi három+egy fős magyar különítményünk mellett voltak olaszok és más külföldiek is. Ez már kint is eléggé szomorúan nézett ki, de bent, a legalább 7-800 főre méretezett teremben pláne feltünő volt, hogy milyen kicsit a közönség. Amely egyébként nagyjából olyan volt, mint szokott lenni... a többség 15-20 év körüli volt, főleg persze lányok, volt egy-két gothosabb kinézetű ember is, néhány látványosan metálos kinézetű illető, pár olyan férfi női ruhákba öltözve, akiknek nagyon, de nagyon nem kellett volna női ruhákba öltözni, de legalább a rettenetes, teleragasztgatott és firkált táskákból most kevesebb volt a megszokottnál.

A Matenrou Opera nyolc után nem sokkal lépett a színpadra, nemrég megjelent kislemezük címadó számával nyitva, amit a talán legjobb daluk, a honey drop követett és ezzel meg is adták a szükséges alaphangulatot és a közönség is gyorsan belelendült a tombolásba. A csapat abszolút újoncnak számít, a koncert idején még csak két kislemezük volt, így a mindössze 8-9 számos koncerten is becsúszott pár új dalt. A tagok is nagyon fiatalok és ez hallatszik a játékukon is egy kicsit, de az is egyértelmű, hogy van bennük potenciál bőven, nem véletlen, hogy Kamijo lemezcége felkarolta őket. Az énekes, Sono hangja kifejezetten erőteljes és nagyon illik a hol lassú és lírai, hol pedig tempósabb, kissé metal beütésű visual kei zenéjükhöz. Néha megpróbált kommunikálni a közönséggel, de ez, angoltudás látványos hiányában, kissé nehézkesen ment, de a próbálkozást így is nagyon értékelte mindenki. Most végre, nagyrészt a Mondo magazinnak köszönhetően kiépült kapcsolatoknak hála, sikerült sajtójegyet szerezni, így nem volt a gond a fényképezés sem, habár a Rock:ID-s szervezők, akik egyébként sem álltak a helyzet magaslatán (mint Gishokitty-től megtudtuk, a koncert egészen pontosan nulla promóciót kapott helyileg, ő is csak véletlenül tudta meg, hogy lesz és csak a szokásos fórumos, online szájhagyomány útján terjedt az esemény híre a rajongók közt), itt is bénáztak egy sort. A kettő darab jelen levő szervező már beengedésnél is esetlenkedett egy kissé, majd koncert közben mindketten rákérdeztek, hogy milyen jogon is fényképezgetek, pedig már letisztáztuk a dolgot korábban. De ez végülis mellékes,a lényeg, hogy születtek használható fotók a koncertekről.

A közönség nagyon kitartó volt, így ráadásnak kaptunk egy újrázást a honey drop-ból, majd egy kis szünet után eljött a várva várt pillanat, felgyúltak a vérvörös fények a színpad felett és egyenként felvonultak a Versailles tagjai, legutolsónak természetesen a vk színtér egyik élő legendájának számító Kamijo. Az intro alatt drámai pózban meredtek a messzeségbe, majd a Love From A Dead Orchestra-val elkezdődott maga a koncert. Ami elsőnek feltünt, hogy bármennyire is jók voltak az eddigi kiadványaik, élőben sokkal töményebben, energikusabban szól minden és még a hosszú, hullámos hajától nem sokkal a turné előtt megszabadult, a többiekhez hasonlóan látványos, arisztokratikus kosztümben pompázó Kamijo hangja is sokkal erőteljesebb volt így. A koncert eleje felé még láthatóan feszélyeszte őket a nagy koncertteremben szinte elvesző embermennyiség, de szerencsére amilyen kicsi, olyan lelkes és hangos volt a közönség és ez hamar feloldotta a zenészek hangulatát is. Pár szám után már teljesen fesztelenül játszottak, a koncert vége felé pedig szinte le sem lehetett törölni az arcukról a félmosolyt és látszott rajtuk, hogy borzasztóan élvezik a fellépést. Mivel még nekik sincs ugyenbár sok kiadványuk, így, ahogy várható volt, az összes eddig megjelent számuk előkerült a koncert alatt, de emellett szolgáltak pár meglepetéssel is: két dal becsúszott az élőben még zavarbaejtőbben nőies gitáros, a törékeny porcelánbabára emlékeztető Hizaki szólólemezeiről, az est egyik csúcspontja pedig az volt, amikor Kamijo, magára maradva a színpadon, szimpla zongora kisérettel elénekelte régi, mára már legendás hírű zenekarának, a Lareine-nek egyik legszebb számát, a Metamorphose-t. Látható volt rajta, hogy mennyire elérzékenyült közben és, hogy milyen odaadással adta elő a régi kedvencet, miközben kavargott körülötte a színpadot elárasztó füst és nézte, ahogy a közönség pár tagja a zenekar jelképének számító rózsákat a magasba emelve követte a dallamot.

Ezt egy rövid dobszoló követte Yuki jóvoltából, majd az egyik Hizaki-s szólódarab, az instrumentális Race Wish alatt gitárosoké volt a főszerep, utána pedig a nem sokkal a koncert előtt megjelent kislemez egyik száma, az Aristocrat's Symphony következett. Ahogy várható volt, nekem az abszolút csúcspont a szintén erről a kiadványról származó Zombie volt, ami messze a legdurvább számuk, (a békés, kisfiús kinézetű gitáros, Teru által szolgáltatott) halálhörgéssel és gitárzúzdával. A zenekar egyébként is erősen hajlik a metal hangzás felé, de általában inkább a nagyívű, monumentális szerzemények jellemzik őket, azért is volt oly meglepő a kislemezen ez a hirtelen durvulás, ami viszont ennek ellenére nagyon is illik hozzájuk. A turné előtt nem sokkal beújított ruháik hozták a tölük megszokott stílust, vagyis visszanyúltak kinézetben a barokkos pompához, jócskán túlbillenve a giccsesség ingatag határvonalán, de Kamijo-t mindig is ezért a túlzásba vitt, de mégis olyannyira magával ragadó giccsözön miatt (is) szerettük annyira. Ő maga előkelő arisztokrata úriember benyomását keltette, ruha és viselkedés terén is, míg Yuki és Teru amolyan ifjonc, középkori nemesnövendéknek nézett ki. A legeltúlzottabb ruhája természetesen a mindig is kicsit transzvesztitás kinézetű basszgitárosnak, Jasmine You-nak volt, a legfőbb látványosság azonban természetesen a színpad jobb felén illegő-billegő Hizaki volt. Előkelő úrikisasszonyos ruhájában és ahhoz félelmetesmód illő, sokszor szinte már kislányos mozgásával újra bizonyította azt a régi tételt, hogy jópár férfi visual kei zenész sokkalta nőiesebb, mint a nők nagyrésze. A koncert eleje felé még inkább csak a rá jellemezően virtóz és hibátlan gitárjátékra összpontosított, de ahogy oldódott a hangulat úgy lett egyre oldottabb ő is és az utolsó számok alatt már vidáman ugrabugrált ide-oda, pacsizott a közönséggel és már-már olyan benyomást keltett, mintha egy Shibuyából odaszabadult, középkori kosztümbe bújtatott életvidám tinilány lenne.

A korábban említet rózsák is újra előkerültek, amikor Kamijo elvett egyet-kettőt azok közül amit a közönségből nyújtottak felé, majd jól irányzott dobásokkal becélozta velük a dobok mögött ügyködő Yuki-t, aki alig győzött elhajlongani a felé szálldosó növényzet elől. Végig érezhető volt, hogy a csapat tagjai mennyire jól összeszoktak, mind zeneileg, mind emberileg a Versailles megalakulása óta eltelt egy év alatt, ami persze ez nem is csoda, tekintetbe véve, hogy a tagok többsége már mióta a szakmában van. Hogy az eleinte kicsit visszafogott hangulat mennyire megváltozott a végére, annak legjobb bizonyítéka, hogy kétszer is visszajöttek ráadást játszani, a legvégén újra előadva első kiadott számukat, a The Revenant Choir-t, majd hosszadalalmas búcsuzkodás után végleg levonultak a színpadról.

Mi még bóklásztunk egy kicsit a teremben, meglátogattuk a merchendise pultot, ahol a Lyrical Sympathy mellett lehetett kapni (nem kicsit drágán) a Japánban csak egy koncerten árusított új kislemezt, valamint plakátot, fotószetteket, turnépolókat és egyéb apróságokat. Kicsit később sikerült a zenekar éppen a színpad szétszerelését figyelő managerét elkapni pár szóra és lelkesen újságolta, hogy, attól függetlenül, hogy az addigi állomások közül, ahogy sejthető volt, tényleg itt voltak a legkevesebben, a zenekar nagyon élvezte a koncertet, meg úgy általában az egész turnét és mindenképpen tervezik, hogy visszatérnek majd később is Európába. Később, mások beszámolóit olvasva, kiderült, hogy a többi koncert is gond nélkül, sikeresen zajlott le, a párizsi, Moulin Rouge melletti La Loco klubban pedig, ahogy az várható volt, teltházat produkáltak nagyjából hétszáz fős közönséggel. A turné egyébként a már említett, stockholmi nyitókoncert után Finnországban, pontosabban Helsinkiben folytatódott. Ezt követte a két német dátum, először a frankfurti (ahol napokkal a koncert előtt történt egy hirtelen, meglepetészerű helyszínváltás, ami megzavarta kissé az odalátogatókat), majd a müncheni, utána pedig, két nap szünetet közbeiktatva, jött Párizs és végül Barcelona. Nagynehezen rászántuk magunkat, hogy elinduljunk vissza, a hostel felé és kint az időközben lezajlott nagyobb eső nyomaival, valamint néhány, valószínüleg magasabb helyről érkezett kocsi tetején hóval találtuk szembe magunkat. Reggel a pályaudvaron felszerelkeztünk az elmaradhatatlan paradicsomos-mozarellás szendvicsekkel, majd megkezdtük a bő hétórás vonatutat hazafelé, mely során kiderült, hogy nem csak mi mentünk ki aznap koncertezni Münchenbe, hanem másik két lány is.. igaz ők nem a japán arisztokratákat nézték meg, hanem a szintén afelé járó Backstreet Boys-t. Mi mindenesetre egy újabb felejthetetlen koncertélménnyel gazdagodtunk és remélhetőleg, amikor legközelebb erre jár a Versailles, már többen vágunk majd neki az utazásnak, vagy a zenekar koncertezik hozzánk közelebb. Alább a több-kevésbé pontos tracklitsák, valamint még néhány kép a koncertről.

Matenrou Opera
ruriiro de egaku niji
honey drop
Twilight Parade
kokuu kara no tegami
sara
Plastic Cell
boukyaku Celluloid
alkaloid showcase

encore: honey drop

Versailles
Intro
Love From A Dead Orchestra
The Revenant Choir
Shout and Bites
Beast of Desire
Solitude
Zombie
Sforzando
Metamorphose
Yuki Drum Solo
Race Wish
Aristocrat's Symphony
Suzerian
Sympathia
Forbiddden Gate

encore 1: The Red Carpet Day

encore 1: The Revenant Choir

Matenrou Opera

Versailles