Maga az utazás most kicsit másképpen alakult mint szokott: az általánosan bevettel ellentétben, amikor, amennyire a menetrendek engedik, csak a koncert napjára szorítjuk le a kiruccanást, most többen úgy döntöttünk, egy nappal korábban megyünk, egyrészt kényelmi szempontból, nomeg, hogy legyen egy teljes napunk bóklászni Münchenben. Azért is jó ötletnek tünt korábban menni, mivel elöző évben azért csúsztunk le a Désp/Kagerou dedikálásról, mivel az a koncert előtti napon volt délután, mi pedig csak éjjel értünk oda vonattal. Arra várni pedig nem lehetett, hogy bejelentsék, hogy lesz-e dedikálás vagy sem, mert ez általában maximum pár héttel a koncert előtt derül ki, míg a vonatjegyet és szállást is ajánlatos a lehető leghamarabb elintézni. Végülis ki is hírdették, hogy tényleg lesz dedikálás, csak nem elöző nap, hanem pénteken, vagyis a koncert napján délelőtt, a Neo Tokyo boltjában. Sajnos azonban nem úgy oldották meg a dolgot mint a Rock:Identity-s szervezők januárban a Deadman esetében ahol semmi megkötés nem volt, hanem bárki találkozhatott a zenekarral aki végigállta a sort. Itt előzetesen emailben kellett jelentkezni és ezután sorsoltak ki ötven embert, ráadásul jóideig az sem volt teljesen tiszta, hogy csak az jelentkezhet akinek a neve szerepel a jegyrendelők listájában (mert mi természetesen csoportosan rendeltünk, csökkentve a postaköltséget), vagy akárki aki megy a koncertre. Emiatt csak páran jelentkeztünk, részben csak utolsó pillanatban, a határidő lejárta előtti napon és végülis mindössze hárman jutottunk be, Jude, Jigsaw és én.

Közben szerveződött az utazás, elintéztünk mindent amit kellett és szépen lassan eljött november 29-e, amikor az kis hazai csapat első felével (páran csak következő nap jöttek utánunk) elindultunk Münchenbe. A vonat a Keletiből rajtolt este fél kilenc körül és mi szokás szerint az éppen aktívan döglödő kijelző alatt gyülekeztünk, kiegészülve Zearlot-tal, aki sajna kihagyta a koncertet, azonban ránkbízott egy Yuu-nak szánt házi készítésű rózsaszín plüss-macskakreatúrát, amit a mi küldetésünk volt eljuttatni a címzetthez. Végül felkászálódtunk a vonatra és megkezdődött a hosszú és nagyrészt eseménytelen utazás; részemről a cseverészés és az alvásra tett kétes sikerű próbálkozások zavaros keveréke volt az egész, míg mások rajzolgattak, vagy simán csak aktívan bomlottak agyilag. A durvább rész igazából akkor kezdődött mikor megérkeztünk Münchenbe, mivel, míg a napi két vonatból a másik, amivel elöző évben mentünk, késő éjjel fut be, addig ez kora hajnalban, 06:21-kor araszolt be a hatalmas pályaudvarra. Ezzel önmagában még nem lett volna probléma, azzal viszont sokkal inkább, hogy a hostelbe csak délután háromtól lehetett beköltözni, vagyis addig valahogy el kellett ütnünk az időt.

Eszünkbe jutott, hogy talán legalább a csomagoktól meg tudnánk szabadulni addig és ezzel szerencsére nem is volt probléma: a hostel (mint kiderült az egy kolléga kimaradása miatt váratlanul hosszadalmas műszak miatt) erősen kómás, de annál szórakoztatóbb és segítőkészebb recepciósa, csak egészen kevéssé lepődött meg amikor teljesen irreális időpontban beesett az előtérbe tizenegy fős különítményünk és mikor elsírtuk neki, hogy nekünk csak délutántól van foglalásunk és elmászkálunk mi addig gond nélkül, csak a dögnehéz csomagokat ne kelljen cipelni, akkor azonnal mondta, hogy persze-persze, nyugodtan lepakolhatunk addig az alagsori tárolóba. Még a bárban álló ingyenes teázgatási lehetőségre is külön felhívta a figyelmünk, így az lett a dolog vége, hogy egy időre besüppedtünk a fotelekbe, teázni, csevegni és punnyadozni és csak utána vettük célba a várost. A célpont persze a NeoTokyo boltja volt, ami viszont csak 11:00-kor nyitott, így igencsak lassan, kényelmesen és kacskaringós útvonalon indultunk el az irányába. Útközben újfent megállapítottuk, hogy München valóban egy teljesen abszurd és élhetetlen város, ahol az üzletek 90%-a random luxuscikkeket árusít, a ruháktól kezdve, a lakásberendezésen át a különböző dekor termékekig, aztán van még egy halom étterem. Könyvesboltok, nomeg főleg közértek, vagy egyéb normális kajákat árúsító helyek ellenben szinte kizárólag a pályaudvaron fellelhetőek. Az elöző évben is komoly traumát okozó rettenetes festett oroszlánok stabilan tartották magukat, habár néhol kicsit megfogyatkoztak és elkoptak, de láttunk pár új darabot is, melyek simán felvették a versenyt rusnyaságban a régiekkel.

Persze minden időhúzás ellenére korán értünk a NeoTokyo-hoz, így még ácsorogtunk előtte is egy kis darabig, majd a boltot nyitó eladókat majdhogynem fellökve támadtuk le az újságospolcokat és beindult a nagyüzemi shopping. Kis kommandónk az üzlet Shoxx / Fool's Mate / Cure / stb készleteinek vagy felét felvásárolta, nomeg mellé még egy halom egyéb ezt-azt a manga/anime részből is. Mondjuk én igazából ehhez nem sokban járultam hozzá, mert végülis, habár szemeztem pár divatmagazinnal egy ideig, végülis csak az utolsó előtti Merry album, a 'Nu-Chemical Rhetoric' európai kiadását vettem meg, ahogy azt eredetileg is terveztem. A japán CDk egyébként továbbra is horribilis összegekbe kerültek, csak az európai újrakiadások voltak a reális árkategóriában, de hát ezen már meg sem lepődtünk. Még átvettük az előrendelt koncertjegyeket, majd közel egy órányi turkálás után visszaindultunk a szállás felé, pár újabb kerülőt beiktatva. Újfent abban a 22 ágyas dormban laktunk, melyben elöző alkalommal és most is maximálisan elégedettek voltunk az egész hostellel úgy ahogy volt. Innentől kezdve már jórészt csak általános punnyadással, meg pihengetéssel telt a nap, meg persze kölcsönösen végigbogarásztuk a vásárolt cuccokat. Péntek hajnalban befutott a második, ötfős csoport is és a reggel jó részét hozzánk hasonlóan ők is az előtérben kempingezve húzták ki. Mikor nagynehezen, kisebb kalandokkal tarkítva sikeresen felébredt mindenki, kimentünk meglátogatni őket, meg bepakoltuk a cuccaikat a szobába. Az elöző nap érkezettek közül páran a hostelben maradtak, majd elmentek shoppingolni a belvárosba, mi pedig összekaptuk magunkat és újra célba vettük a NeoTokyo-t, csak most nem vásárolgatás, hanem a várva várt Merry Meet & Greet miatt.

Mire odaértünk 11 felé, már csak a bejárattól induló hosszú sor végére tudtunk beállni, de nem maradtunk le semmiről, mivel természetesen csúszott az egész esemény. Sorbanállás közben én időnként elmászkáltam fotózgatni a tömeget és kénytelen voltam megállapítani, hogy kinézetben újfent hozták a szokásos normát a német rajongók: most is bőven akadtak elképesztő izléshiánnyal összeválogatott ruhák, a szokásos rettenet kiegészítőkkel (az iszonyatos, képekkel őssztűzködött táskákon úgy látszik minden egyes németeknél lezajlott vk koncert kapcsán képes vagyok újra és újra kiakadni), de azért persze akadt egypár kifejezetten korrekt kinézetet összehozó kivétel is. A szűk járdán az áthaladó gyalogosok értetlenül méregették a gyanús tömeget, a szemben levő házból valaki perceken keresztül fényképezgette az embereket, csakúgy mint egy kedves kis japán hölgy aki mint kiderült a zenekar stábjához tartozott. Néha bekukucskáltunk a kirakaton át és így láttuk ahogy bent, a bolt galériáján szépen lassan elrendezgetik az asztalokat, majd ahogy újabb, gyanúsan Merry alakú árnyak bukkannak fel, akik komótosan elhelyezkednek az asztalok mögött és kiváncsian pillantgatnak az ajtó felé. Nem sokra rá végre kinyították az üzletet és elkezdődött a nagy esemény. Az embereket kis csoportokban engedték be, majd bentről egyesével tovább a galériára, de ettől függetlenül relatíve gyorsan ment a sor, mi pedig, mikor közeledtünk a bejárathoz előhalásztuk a belépéshez szükséges iratokat és koncertjegyeket, az aláirandó CD/DVD borítókat, nomeg persze az ajándékokat. Utóbbiból a már korábban említett plüsscica mellett volt még egy Megumi által összeállított fanbook (amiben egyrészt a márciusban megejtett Merry cosplay-fotózás képei voltak, némi háttérinfóval kiegészítve, plusz egyéb random fotók bulikból és innen-onnan, nomeg itt-ott jópár 'gyertek Magyarországra' üzenet a zenekarnak), valamint egy némileg agyleépült, 'Come To Hungary' feliratú rajz/CG/akármi, amit én hoztam össze egy rosszabb pillanatomban.

Végre sorra kerültünk és a Turbojugend dzsekije miatt már alapbó szimpatikus  biztonságiember intett, hogy mehetünk befele. Én kavarodtam be elsönek és kezemben az aláírásra szánt Nu-Chemical Rhetoric booklettel még várakoztam egy kicsit a lépcső előtt, míg megszűnt fent a tömeg, majd feltrappoltam és bizalomgerjesztően vigyorogva célbavettem az asztalt. A sorban Nero volt az első, aki kimért mozdulatokkal, drámaian komoly arccal és teljesen elfuserált hajzattal aláírta a bookletet, valamint az An által rámbízott photobook-ot, duplakézzel kezetrázott majd mikor átnyújtottam neki a roppant magas színvonalú, saját készítésű ajándékot / meghívólevelet egy pillanatra meglepődött, hogy akkor ezzel most mit csináljon, írja alá, vagymi? Elmutogattam neki, hogy nem, nem, ez az övé, tartsa csak meg, mire némileg gyanakodva elkezdte bogarászni, hogy mi a fene is lehet ez? Mindeközben én haladtam tovább és a többiekkel is aláirattam a bookletet. Gara valahonnan szerzett egy, az Egér a Marson rajzfilmből is ismert fehér-piros csíkos, hajlottvégű nyalókát és azt szopogatta teljesen kifejezéstelen arccal, mint valami automata, meg-megállva pár pillanatra, amikor felbukkant egy újabb dedikálnivaló valami előtte, Yuu, Tetsu és Kenichi ellenben több-kevésbé egykedvűen ücsörgött és írt alá mindent amit eléjük raktak. Jude közben átadta a fanbook-ot Nero-nak, aki elöszőr újra nézett egy kicsit csodálkozva, hogy ez már megint micsoda, de később folyamatosan azt lapozgatta, amikor éppen nem ácsorgott előtte senki. Természetesen Yuu is megkapta a plüsscicát, amiben bónusznak még egy halom édesség is el volt rejtve, majd mikor mindenki megvolt, kimentünk, elújságoltuk, hogy micsoda naccerű kalanodk történtek velünk, majd megvártuk, míg végez a maradék néhány ember is és ezalatt történt, hogy egy óvatlan pillanatban sikerült az üvegen keresztül lekapni az éppen üresjáratban levő Nero-t, aki nagyban nézegetett kifelé (merthogy bent persze tilos volt fényképezni). Miután befejeződött a dedikálás, összepakolták a cuccokat és a zenekar eltünt az irodák irányába, kinyitott a bolt és az újonann érkezettek is lecsaptak az újságokra és CDkre, mindezt az elöző naphoz hasonlóan a falon csüngő tv-n pörgő Merry koncertvideóval a háttérben, ami már önmagában jó kis alapozás volt az estéhez.

An és Jude a bolttól egyenesen a koncert helyszínéhez ment, hogy minnél jobb helyük legyen a sorban, mi pedig visszaindultunk a hostel felé. Hatalmas szerencsénk volt, hogy a decemberi időpont ellenére megdöbbentően kellemes időnk volt, így simán lehetett sétálgatni és ezt ki is használtuk, már csak azért is, hogy a metró igencsak durva jegyárain spóroljunk. A hazaút elég kalandosra sikeredett, előbb az elöző évben belénkkötő koldus után újra odaszakadt magyarokba futottunk, ezúttal két utcazenész formájában, utána pedig egy random utcai kirakodóvásáron szúrtunk ki egy nevetségesen olcsó használt-CD árust, akinek a kinálatából sikerült kitúrni pár réges régóta keresett ritkaságot. Még elugrottunk venni némi kaját, hazaérve pedig a többiek, akik délelőtt a belvárosban bóklásztak, áradoztak egy sort, hogy milyen pokoli jó cuccokat lehet kapni a ruhaboltokban. Míg pár elvetemült visszament vásárolgatni a divatüzletekbe, mi pihengettünk, majd mivel már igencsak benne jártunk a délutánban elkezdtünk készülődni. A koncertkezdés nyolcra volt kiírva, mi pedig szerettünk volna legeslegkésőbb hat körül valamikor odaérni, ami persze nagyon éppenhogycsak sikeredett. A metrójegyvásárlás, amivel korábban meggyűlt párszor a bajunk, most már szimpla rutinfeladattá vált és a megfelelő vonalat is hamar megtaláltuk, azonban amikor feljöttünk a célállomáson azért sikerült kissé megkavarodnunk, hogy nah, akkor merre is tovább, de végül csak belőttük a helyes irányt és megindultunk a Georg-Elser-Halle felé. Elöző évben a DéspairsRay/Kagerou koncert is itt volt, csak egy másik, lényegesen nagyobb teremben. Oda bő 2000 ember is befért vona, de a mostani helyszín is megvolt vagy 900-1000 fős legalább.

Akkor ért minket a nagy meglepetés, amikor befordultunk az épület udvarára, mivel a várt tömeg helyett, talán ha bő kétszáz fő nyüzsgött a bejárat környékén. Persze később még érkeztek jópáran, de hivatalos adatok szerint is csak kb. 400 ember volt kiváncsi a koncertre, ami azért nem kissé meglepő, főleg azt véve, hogy ez volt a zenekar egyetlen fellépése Németországban. Természetesen a Merry közelsen olyan közkedvenc banda, mint a többezres csarnokot is lazán megtöltő Dir en grey, de ettől függetlenül én legalább kétszer ennyi nézőre számítottam, erre még talán annyian sem voltak, mint a mindig is sokkal inkább réteg-zenekarnak számító Deadman frankfurti koncertjén. Persze An és Jude is ott volt a tömeg közepén, de mint kiderült rengetegen már valószínüleg kora délelőtt óta ott dekkolhattak, mivel amikor ők odeértek pár órával előttünk, közel ugyanennyien voltak már ott. Azonban mégsem hiába mentek oda korábban, mivel így sikeresen eljuttattak mégegy pici országunkba történő meghívást a zenekarnak, mikoris (a köztudottan a Death Note manga nagy rajongójának számító) Gara kiküldött a rajongóknak egy Gara Note feliratú papírt, hogy adják körbe, írják fel rá a nevüket, meg amit akarnak, majd jutassák vissza a staffosnak. Mivel még rengeteg idő volt nyitásig, bőven volt alkalom nézelődni és felmérni a tömeget, nomeg csodálni a bejárat előtt csüngő diszkógömböt. Feltünő volt, hogy a szokásos, tömegbe vegyült, külfödről érkezett rajongók most hiányoztak, habár volt aki hallott egy-két embert angolul beszélni, de elég egyértelmű volt, hogy sehonnan sem jöttek megközelitőleg sem annyian mint amennyien mi voltunk, így szinte kizárólag németekből állt a közönség.

Valamikor fél nyolc fele járhattunk, mikor vége kinyitották a kapukat és elkezdtek beözönleni az emberek. A sor meglepően gyorsan ment és a biztonságiak is csak tessék-lássék vizsgálták át az embereket, tehát újfent sikerült simán bevinni a kamerát, amint az esetleges problémák miatt végülis újfent nem használtam a koncert alatt. Azonban a ruhatárban már jóval lassabban mentek a dolgok és ott elakadtam jóidőre, emiatt a merchendise pultra befelé éppenhogy csak rápillantottam és mikor láttam, hogy sajna kitűzőket nem hoztak, inkább elhalasztottam a vásárlást és berobogtam a terembe. Míg a mieink többsége inkább balfele tömörült én a színpad közepét vettem célba, hogy minnél közelebbről csodálhassam Gara elvetemült ténykedéseit. Szépen lassan beszállingózott mindeki a terembe, ami maximum ha a feléig lehetet tele és kinézetre elég egyszerű, de mégis kifejezetten dizájnos volt, elsősorban a terem közepén lógó hatalmas diszkógömbnek köszönhetően, a színpadtól balra pedig keskeny balkon futott végig majdnem a terem hátuljáig, amin gondolom go-go táncosok ügyködhetnek tánci-táncibb események alatt. Most azonban a zenekarral érkezett stáb tagjai vették birtokukba, akik végig filmezték a tömeget, nomeg a koncertet és, hogy az esetleges koncert alatti fényképezésnek még az ötletét is elvetettem az is nagyrészt amiatt volt, mert túl jó rálátásuk volt arra a részre ahol álltam.

Maga a koncert szinte percre pontosan nyolckor kezdődött a legutóbbi album, a Peep Show intrójával. Ezalatt szépen sorban bevonult az öt tag, a szokásos egyszerű, öltöny+ing szerelésben, csak Nero tűnt ki a még mindig teljesen elfuseráltan meredező hajzatával. Ekkor még Gara is relatíve kulturált volt, leszámítva persze, hogy most is, mint minden koncertjükön, mezítláb szaladgált. Miután véget ért az intro és elfoglalták a helyüket, tovább folytatták a Peep Show albumot még két szám erejéig, így a 'kyousou Carnival' után a 'Sentimental New Pop' következett, ami a kedvencem a lemezről, vagyis egy jóidőre megvolt az abszolúte pozitív alaphangulat. A zenekar a talán ha harmadig telt terem ellenére láthatólag hatalmas lelkesedéssel játszott, főleg Nero volt el nagyon jól hátul, olyannyira, hogy a némiképpen izléstelen kinézetű szemüvege folyamatosan lerepült róla a nagy lendülettől amivel püfölte a dobokat. Gara pedig szépen lassan kivetkőzött magából és elkezdte a szokásos színpadi züllését. Pár szám alatt megszabadult a ruházata felső részétől, fetrengett, nyáladzott, a nadrágja cipzárján keresztűl lóbálta a mikrofont, fejen állt és egyensúlyozott a padja tetején, vagyis hozta a jól ismert elmebeteg nihil formáját. A koncertvideókból jól ismert tipikus japán padot egyébként nem hozták magukkal, így Gara egy jellegzetesen európai dupla iskolapadon parádézott végig a koncert alatt, ami legalább egy kicsivel stabilabbnak tünt annál amin egyébként szokott egyensúlyozgatni.

Sajnos amennyire megtett mindent a zenekar, annyira minősíthetetlen volt a helyi technikusok teljesítménye. Már az alaphangzás is kásás volt kissé és a basszus is nagyon túl volt vezérelve, de az igazi gond az volt, hogy az ének elképesztően halk volt. Az üvöltözősebb számokban még lehetett hallani Gara-t, azonban a visszafogottabb részeknél sokszor tényleg szinte egyáltalán nem lehetett kivenni, hogy van ének. Ha nem látom, hogy énekel, nomeg nem ismerem a számokat és tudom, hogy éppen mikor mire is kell figyelni, simán elveszett volna számomra a vokál rész a hangzás néven futó nagy masszában. A közönség értetlenkedett, hogy mi van, egyesek állítólag próbáltak is reklamálni a technikusoknál, de ennek ellenére semmi nem változott, ami azért egy ilyen profi klub (nomeg ilyen drága belépő) esetében nem kicsit megdöbbentő. Ennél még egy lepattant kis helyen tartott koncerten is jobban odafigyelnek a hangzásra. Egy idő után kénytelen volt mindenki elfogadni, hogy nem fog javulni a helyzet, így inkább poróbáltuk a koncertet ennek ellenére maximálisan élvezni.

A számok közé beékelték a Peep Show album két átvezető zenéjét is, melyek alatt pihengettek kicsit, valamint a második alatt Gara rendbeszedte magát, újra felöltözött normálisan, előszedte a koncert eleje óta a színpadon kallodó tollas kalapját és következett az erősen pop-os beütésű 'sayonara Rain', majd még néhány hasonló hangvételű darab, engem pedig ekkor kezdett egyre inkább zavarni, hogy a koncert eleje óta csak és kizárólag az utolsó két lemezről mentek számok. A Peep Show album egyébként sem tudott igazán megfogni, a Nu-Chemical Rhetoric mondjuk annál inkább, de a kedvenceim közül pár addig még nem került sorra, ami meg igen, azok túlzottan el voltak szórva a közömbösebb számok közt, míg a régebbi klasszikusok teljesen hiányoztak. Persze valamennyire érthető, hogy hanyagolták a régi dolgokat, merthogy az utolsó két album jelent csak meg Németországban és nem feltétlenül tudhatták, hogy a közönség ettől függetlenül pontosan olyan jól ismeri az azelőtti kiadványaikat is. Szerencsére azonban nagyjából ekkortól, a koncert fele környékétől elkezdtek felélénkülni a dolgok, és én még amiatti sajnálkozásom is elfeledtem egy időre, hogy Gara régi zombimivoltából mostara csak egy pár spooky kontaktlencse maradt (merthogy hiába, én már csak ilyen begyöpösödött zombi-Gara rajongó vagyok).

Mint hamarosan rájöhettünk a zenekar nem csak az iskolapadot tekintve igazodott egy kissé az európai közeghez, ami némileg meglepő, de nagyon jól eső gesztus volt, főleg összevetve a korábban idekeveredő vk zenekarok többségével, akik a közönséggel való kontaktust a lehető legminimálisabbra szorították vissza. A 'Refrain ~namida no doyoubi~' után lejebbtekerték a villanyokat és az egyik zenekarral érkezett technikus előrehozott egy kis japán irókészletet az iskolapadhoz. Ebből azok akik Merry koncertek ügyében kicsit is járatosak kitalálhatták, hogy biza most következik a hírneves kalligráfia szekció. Gara közismert arról, hogy soha nem beszél a színpadon (Nero szokott helyette cseverészni a közönséggel), azonban ehelyett rendszeresen irogat a közönségnek. Ez persze normális esetben japánul megy, de, hogy most nem így lesz, azt már akkor lehetett sejteni, amikor a staffos lerakott a kalligráfia készlet és az üres lapok mellé egy kézzel teleírogatott papírt is. És tényleg. Ráadásul még csak nem is angolul írt, ami nemzetközi koncerteknél a standard nyelv szokott lenni, hanem a japán, az angol és a német fura keverékén kaptuk az üzeneteket. A 'Merryです' (Merry desu - mi vagyunk a Merry) feliratban még nem volt semmi meglepő, de persze arra is lelkesedett egy sort a közönség, azonban amikor az odakészített mintáról másolva németül felirogatta a következő pár lapra, hogy 'ROCKT DIE SCHEISSE FETT!' a publikum teljesen megvadult. (Azóta is megy az általános agyalás, hogy vajh ki találhatta ki nekik ezt a szöveget?) Erre következett még egy 'Go crazy!' felirat, majd Gara egy hajtással kiitta a festéket a tartóból, visszanyomták a fényeket és belevágtak a Nu-Chemical legjobb darabjába, 'kubitsuri rondo'-ba, Gara pedig rövidesen végleg felhagyott a kulturált viselkedés utolsó nyomaival is és újrakezdte a nyáladzást és fetrengést.

Innentől kezdve sokkalta energikusabb és lendületesebb lett a koncert és a 'Retro Future', valamint a Peep-Show legelvetelmültebb száma, a 'PLTC' után Nero is feltápázkodott a helyéről, kerített egy mikrofont és Gara-hoz hasonlóan ő is az angol, a német és a japán valami furcsa, de sokszor meglepően értelmes keverékén kezdte lelkesíteni a közönséget, kiejtésileg is relatíve jól teljesítve, majd ezt még kétszer megismételte később is a koncert folyamán. Ezután végre valahára felhagytak az utolsó két lemez túlzott nyúzásával és visszaléptek egy albummal korábbanra és következett egy kétszámos Modern-Garde blokk, benne az örök klasszikus és fan-favorit 'Japanese Modernist'-el. A második adag Nero féle lelkesítés után visszaálltak az újabb számokra, majd elérkezett az alap játékidő vége és a 'mousou rendez-vous' után levonultak a színpadról. A közönség persze azonnal hangoskodni és tapsolni kezdett, nomeg jött a kötelező 'encore! encore!' kórus és a zenekarra sem kellett sokat várni, rövidesen visszajöttek egy meglepően hosszú, hatszámos ráadás erejéig. Ezt is újabb dalokkal kezdték és már kezdtem megint elkedvetlenedni, de szerencsére az utolsó három szám erejéig végre valahára visszanyúltak tényleg régi dolgokhoz és a 'hi no ataranai basho' és a 'T.O.P.' után a legelső kislemezükről származó 'Violet Harenchi'-vel zártak, aminek a kihagyása egyébként is főbenjáró bűn lett volna. Integetés, vigyorgás és pengetődobálás után levonultak a színpadról és ezzel már sajnos tényleg vége lett a koncertnek. Amíg vártuk, hogy oszoljon a tömeg kicsit, hallottuk, hogy valami zene szól a hangszórokból, de olyan halk volt, a hangzavar meg olyan nagy, hogy képtelenség lett volna beazonosítani, hogy mi is az, de az utólagosan felbukkant setlisták alapján (lásd alább) kiderült, hogy Ayumi Hamasaki 'M' című számának Merry átirata volt, vagyis még a koncert legeslegvégére is kaptunk egy plusz kis WTF élményt, mégha ezt akkor nem is vettük észre.

Kifele menet egy kicsit felemásan éreztem magam. Egyrészt nagyon elégedett voltam, mivel a hangulatot és a zenekar produkcióját tekintve is abszolút tökéletes koncertet láthattunk, ráadásul a közönség is kitett magáért, a technikai problémák meg sajnálatosak voltak, de tudtam, hogy hosszú távon úgysem azok maradnak meg élménynek. Másrészt viszont csalódott is voltam, mivel a setlistát tekintve nehéz lett volna olyat összeállítani ami ennél kevésbé fogott volna meg. A Merry-t az első kislemezeik idején ismertem meg és az igazi nagy favoritjaim mindmáig azokból az időkből, nomeg az első nagylemezről származnak. Bármennyire is szeretem a későbbi dolgaikat, is, nagyon sajnáltam, hogy azok közül a dalok közül amikből reménykedtem, hogy legalább egy-kettő felbukkan, végülis semmi sem került sorra. Ha az olyasmi zseniális darabok közül mint a 'Yasashisa Kid', 'Dramatic Children', 'Tokyo Telephone', 'Tic Tac', 'Yellow Girl' vagy akár a 'haraiso' akár egy is szerepelt volna, már teljes lett volna a boldogság, így azonban kis hiányérzettel vettem célba az előteret, ahol R2-D2 és egy Alien tekintett le a nagyérdeműre. Még leálltam csinálni pár képet a koncertteremről, amikor is váratlanul rámköszönt Gishokitty, a németfölre szakadt magyar Deadman fanleány, majd nem sokkal később két német barátom is felbukkant, akiket még régen-régen, Eve Of Destiny koncerteken ismertem meg. Nem beszéltünk sokat, de így is, mire elindultam kifelé, a többiek nagy része már kint volt az épület előtt. Persze azért még útbaejtettem a merchandise pultot is, de végülis egy turnépolót leszámítva nem vettem semmit. Kitűzőkre nagyon számítottam, de azt ugye sajna nem hoztak, a CDk közül csak az utolsó két album volt, nomeg egy DVD, a Merry-s tükröt és társait pedig inkább kihagytam.

Ekkor azonban még nem értek véget az aznapi kalandok, mert míg a társaság egyik fele elindult haza metróval, páran ott maratunk bevárni míg a zenekar kikászálódik a backstage részből. Egy ideig elücsörögtünk a büfénél, majd pedig, egy maréknyi német rajongóval közösen, közelebb óvatlankodtunk a személyzeti kijárathoz és vártuk a fejleményeket. Tízenegypár perc ha eltelt talán, amikor mozgolódás támadt, nyílt az ajtó, szépen sorban felbukkantak a tagok és megindultak a rájuk váró kisbusz felé, közben, mikor észrevették, hogy páran bevártuk őket, egy ideig ment a kölcsönös fényképezgetés és integetés is, persze továbbra is csak biztonságos távolságból. Végül beszálltak, becsukták az ajtókat és elindultak a kihajtó felé, amihez pont mellettünk kellett elhajtaniuk és ekkor szúrtuk ki, hogy a kocsi hátuljában felhalmozott kupac tetejéről a délelőtt átadott plüssmacsek vigyorog ki a nagyvilágba, vagyis bizonyíthatóan magukkal cipelték az ajándékainkat. Ezekután már mi is hazaindultunk, de újfent két részre szakadva: volt aki a kényelmet és a metrót válaszotta, páran azonban inkább az éjszakai városnézéssel egybekötött gyaloglás mellett döntöttünk. Szerencsére még ekkor sem volt igazán hideg, így ezzel nem is volt gond, azzal viszont már sokkal inkább, hogy nem volt nálunk a térkép, így habár a várost átszelő folyóig még gond nélkül eljutottunk, utána kétszer is sikeresen elkeveredtünk kissé. Azért végülis csak hazaértünk és így legalább bejártuk a város pár korábban nem látott részét is és megállapíthattuk, hogy nem, ott sincs semmi más csak ruhaüzletek és luxuséttermek.

Mikor visszaértünk a többiek még persze bőven fent voltak és éppen kitárgyalták a koncert eseményeit, de rövidesen mindenki kidőlt aludni, főleg, hogy következő nap a fél tízes indulás miatt relatíve korán kellett kelni. Reggel még némileg kómásan összekaptuk magunkat, majd mikor mindenki lekeveredett a hostel előterébe kijelentkeztünk, a pályaudvaron vettünk még némi kaját és ezt-azt, majd felkászálódtunk a vonatra és megkezdődött a hosszadalmas hazaút. Miközben végigfutottam az újságokat amit vettek a többiek, meg próbáltam aludni valamennyit, mégegyszer végiggondoltam az elöző este eseményeit és továbbra is megmaradt az a kettősség, hogy bármennyire is kiemelkedően jó volt a koncert, ott volt az a kellemetlen érzés, hogy két-három évvel korábban lett volna úgy igazán nagyon jó megnézni a zenekart. De aztán belegondoltam, hogy akkoriban még csak nem is álmodott róla senki, hogy valaha is elkeveredik a Merry Európába, nomeg egyébként is, nosztalgiázásra ott vannak a régebbi koncertvideóik, tehát végülis túltettem magam a kis személyes problémáimon és elkezdtem magam nagyon szerencsésnek érezni amiatt, hogy egy újabb nagy kedvencet sikerült végre élőben is megnézni. A többieknek láthatóan nem voltak ilyen dilemmái, mindenki maximálisan elégedettnek tünt és már a vonaton eldöntöttük, hogy ha legközelebb jön a banda errefele, újra megyünk, ha lehet még többen mint erre a koncertre, tehát mostantól újfent nincs más dolgunk mint várni és figyelni a híreket, remélve, hogy több más bandához hasonlóan ők is visszatérő vendégek lesznek Európában.


-> PEEP SHOW (intro)
1. Kyousou Carnival
2. Sentimental New Pop
3. Dekiai no suisou
-> PEEP o-> HOLE
4. Meisai no Shinshi
5. Nisemono Tengoku
6. Kimatteru Taiyou
-> PEEP o+ HOLE
7. Sayonara Ame (Rain)
8. Kousoubiru no ue de Last Dance
9. Bara to Katasumi no Blues
10. Refrain - doyoubi no namida -
-> Calligraphy
11. Kubitsuri Rondo
12. Retro Future
13. PLTC
-> MC: Nero
14. Lost Generation
15. Japanese Modernist
-> MC: Nero
16. nameless night ~Namonaki yoru~
17. FREAKS A GO GO
18. Mousou rendez-vous

ENCORE
1. Ringo to uso
2. Mado kara nigeta Love Song
-> Interlude
3. Omohide Sunset
-> MC: Nero
4. Hi no ataranai basho
5. T.O.P.
6. Violet Harenchi
-> Ayumi Hamasaki - M (Merry Version) (outro)