Még 2005-ben, valamikor a folyamatos koncertrejárogatás
miatti tartós anyagi csőd miatt megfogadtam magamnak, hogy következő évben
csak és kizárólag két zenekar van akikért elmegyek Bécsnél messzebb: a
Deadman és a Merry. Akkor még mindkét zenekar látogatása meglehetősen
valószerűtlennek tünt, így biztonságban érezhettem magam, de aztán
januárra becsúszott a Deadman meglepetésszerű
frankfurti koncertje, majd röviddel utána a visual kei vonalra
koncentráló német Gan-Shin kiadó vezetője egy interjúban a 2006-os
koncerttervek kapcsán említett pár együttesnevet, köztük a Merry-t is, így
úgy nézett ki, hogy bármilyen valószerütlennek is tünt, végülis mégiscsak
elkeveredik ide mindkét zenekar. (Egyébként a fentemlített nagy fogadalom,
ahogy az mondjuk várható volt, persze bebukott azon, hogy a Dir en grey
visszatért Berlinbe, aminek újra tömeges
kiruccanás lett a vége és azt persze nem lehetett kihagyni.) Hazai szinten
a Merry simán a legnépszerübb zenekarok közé tartozik vk körökben, így
nagy volt az izgalom és az általános várakozás, hogy mikor jelentik be a
pontos időpontot, de hosszú ideig nem történt semmi és mi csak vártunk és
vártunk, míg eltelt a tavasz, majd a nyár is bármi hír, vagy utalás nélkül. Kezdtem kicsit elbizonytalanodni, főleg, hogy az
interjúban említett egyéb koncertek közül több másikból sem lett végülis
semmi és már október közepe fele jártunk, mikor végre megtört a jég és felbukkant a
várva várt hír: Merry mini Európa-turné lesz december legelején.
Ahogy az először Európába tévedő vk zenekaroknál többnyire lenni
szokott, ez a "turné" is csak két fellépésből állt, egy koncert volt Párizsban,
nomeg egy németeknél. Ezek közül persze az utóbbira esett a választás, főleg, hogy München volt a
helyszín, ami, köszönhetően a bő egy évvel korábbi közös Kagerou /
DéspairsRay koncertnek, már ismerős terepnek számított, nomeg főleg
tudtuk, hogy relatíve olcsón meg lehet úszni a szállást és az utazást is.
Mikor az első izgalom után kicsit lenyugodtak a kedélyek elkezdtünk
tervezgetni és szépen lassan kialakult, hogy kik jönnek. Egy ideig úgy
tünt, hogy a májusi Dir en grey koncertnél felállított létszámrekord is
megdől, de aztán páran sajnos le kellett, hogy mondják így végülis ide is
ugyanannyian mentünk, vagyis tizenhatan (An, Erisz, Jigsaw, Juli, Jude,
Kagero, Kane, Kyoki, megumi, Miisha, oolong, pszabi, setsuna, Starry,
Zoska, nomeg én). Szerencsére továbbra is lehetett kapni azt a
kedvezményes Budapest-München vonat jegyet amivel elöző évben is utaztunk,
így újra megúsztuk az oda-vissza utat tizenhatezer környékén és a hostel
sem emelt árat, tehát az is maradt 16 euro körül, vagyis nem volt vészes a
dolog. A jegyár mondjuk, ahogy az lenni szokott, elég húzós volt (29 euro), de
persze mindenki tudta, hogy pénzköltés szempontból igazából a merchendise
pult és a Neo Tokyo boltja lesz majd az igazán veszélyes terep. (Egyébként a Neo Tokyo-val is jó kapcsolatot ápoló Gan-Shin
kiadó még a koncert
előtt kihozta a legutóbbi Merry lemezt, a Peep
Show-t, ami a zenekar négy albuma közül a második volt ami Európában is
megjelent.)

Maga az utazás most kicsit másképpen alakult mint szokott: az általánosan bevettel ellentétben, amikor, amennyire
a menetrendek engedik, csak a koncert napjára szorítjuk le a kiruccanást,
most többen úgy döntöttünk, egy nappal korábban megyünk, egyrészt kényelmi szempontból, nomeg, hogy legyen egy teljes
napunk bóklászni Münchenben. Azért is jó ötletnek tünt korábban menni,
mivel elöző évben azért csúsztunk le a Désp/Kagerou dedikálásról, mivel az
a koncert előtti napon volt délután, mi pedig csak éjjel értünk oda
vonattal. Arra várni pedig nem lehetett, hogy bejelentsék, hogy lesz-e
dedikálás vagy sem, mert ez általában maximum pár héttel a koncert előtt
derül ki, míg a vonatjegyet és szállást is ajánlatos a lehető leghamarabb
elintézni. Végülis ki is hírdették, hogy tényleg lesz dedikálás, csak nem elöző nap,
hanem pénteken, vagyis a koncert napján délelőtt, a Neo Tokyo boltjában.
Sajnos azonban nem úgy oldották meg a dolgot mint a Rock:Identity-s szervezők
januárban a Deadman esetében ahol semmi megkötés nem volt, hanem bárki
találkozhatott a zenekarral aki végigállta a sort. Itt előzetesen emailben
kellett jelentkezni és ezután sorsoltak ki ötven embert, ráadásul jóideig
az sem volt teljesen tiszta, hogy csak az jelentkezhet akinek a neve
szerepel a jegyrendelők listájában (mert mi természetesen csoportosan
rendeltünk, csökkentve a postaköltséget), vagy akárki aki megy a
koncertre. Emiatt csak páran jelentkeztünk, részben csak utolsó
pillanatban, a határidő lejárta előtti napon és végülis mindössze
hárman jutottunk be, Jude, Jigsaw és én.
Közben szerveződött az utazás, elintéztünk mindent amit kellett és szépen
lassan eljött november 29-e, amikor az kis hazai csapat első felével
(páran csak következő nap jöttek utánunk) elindultunk Münchenbe. A vonat a
Keletiből rajtolt este fél kilenc körül és mi szokás szerint az éppen
aktívan döglödő kijelző alatt gyülekeztünk, kiegészülve Zearlot-tal, aki
sajna kihagyta a koncertet, azonban ránkbízott egy Yuu-nak szánt házi
készítésű rózsaszín plüss-macskakreatúrát, amit a mi küldetésünk volt
eljuttatni a címzetthez. Végül felkászálódtunk a
vonatra
és megkezdődött a hosszú és nagyrészt eseménytelen utazás; részemről a
cseverészés és az alvásra tett kétes sikerű próbálkozások zavaros keveréke
volt az egész, míg mások rajzolgattak, vagy simán csak aktívan bomlottak
agyilag. A durvább rész igazából akkor kezdődött mikor megérkeztünk
Münchenbe, mivel, míg a napi két vonatból a másik, amivel elöző évben
mentünk, késő éjjel fut be, addig ez kora hajnalban, 06:21-kor araszolt be
a hatalmas pályaudvarra. Ezzel önmagában még nem lett volna probléma,
azzal viszont sokkal inkább, hogy a hostelbe csak délután háromtól
lehetett beköltözni, vagyis addig valahogy el kellett ütnünk az időt.
Eszünkbe jutott, hogy talán legalább a csomagoktól meg tudnánk szabadulni
addig és ezzel szerencsére nem is volt probléma: a hostel (mint kiderült
az egy kolléga kimaradása miatt váratlanul hosszadalmas műszak miatt)
erősen
kómás, de annál szórakoztatóbb és segítőkészebb recepciósa, csak egészen
kevéssé lepődött meg amikor teljesen irreális időpontban beesett az
előtérbe tizenegy fős különítményünk és mikor
elsírtuk neki, hogy nekünk csak délutántól van foglalásunk és elmászkálunk
mi addig gond nélkül, csak a dögnehéz csomagokat ne kelljen cipelni, akkor
azonnal mondta, hogy persze-persze, nyugodtan lepakolhatunk addig az
alagsori tárolóba. Még a bárban álló ingyenes teázgatási lehetőségre is
külön felhívta a figyelmünk, így az lett a dolog vége, hogy egy időre
besüppedtünk a fotelekbe,
teázni,
csevegni és punnyadozni és csak
utána
vettük célba a várost. A célpont persze a NeoTokyo boltja volt, ami
viszont csak 11:00-kor nyitott, így igencsak lassan, kényelmesen és
kacskaringós útvonalon indultunk el az irányába. Útközben
újfent megállapítottuk, hogy München valóban egy teljesen abszurd és élhetetlen
város, ahol az üzletek 90%-a random luxuscikkeket árusít, a ruháktól
kezdve, a lakásberendezésen át a különböző dekor termékekig, aztán van még
egy halom étterem. Könyvesboltok, nomeg főleg közértek, vagy egyéb normális kajákat árúsító
helyek ellenben szinte kizárólag a pályaudvaron fellelhetőek. Az
elöző évben is komoly traumát okozó rettenetes festett oroszlánok
stabilan tartották magukat, habár néhol kicsit megfogyatkoztak és
elkoptak, de láttunk pár új darabot is, melyek simán felvették a versenyt
rusnyaságban a régiekkel.
Persze minden időhúzás ellenére korán értünk a NeoTokyo-hoz, így még
ácsorogtunk előtte is egy kis darabig, majd a boltot nyitó eladókat
majdhogynem fellökve támadtuk le az újságospolcokat és beindult a
nagyüzemi
shopping. Kis kommandónk az üzlet Shoxx / Fool's Mate / Cure / stb
készleteinek vagy felét felvásárolta, nomeg mellé még egy halom egyéb
ezt-azt a manga/anime részből is. Mondjuk én igazából ehhez nem sokban
járultam hozzá, mert végülis, habár szemeztem
pár divatmagazinnal egy ideig, végülis csak az utolsó
előtti Merry album, a 'Nu-Chemical Rhetoric' európai kiadását vettem meg,
ahogy azt eredetileg is terveztem. A japán CDk egyébként továbbra is
horribilis
összegekbe kerültek, csak az európai újrakiadások
voltak a reális
árkategóriában, de hát ezen már meg sem lepődtünk. Még átvettük az
előrendelt koncertjegyeket, majd közel egy órányi turkálás után
visszaindultunk a szállás felé, pár újabb kerülőt beiktatva.
Újfent abban a 22 ágyas dormban laktunk, melyben elöző alkalommal és most is
maximálisan elégedettek voltunk az egész hostellel úgy ahogy volt.
Innentől kezdve már jórészt csak általános punnyadással, meg pihengetéssel
telt a nap, meg persze kölcsönösen végigbogarásztuk a vásárolt cuccokat.
Péntek hajnalban befutott a második, ötfős csoport is és a reggel jó
részét hozzánk hasonlóan
ők is az előtérben kempingezve húzták ki. Mikor nagynehezen, kisebb
kalandokkal tarkítva sikeresen felébredt mindenki, kimentünk meglátogatni
őket, meg bepakoltuk a cuccaikat a szobába. Az elöző nap érkezettek közül
páran a hostelben maradtak, majd elmentek shoppingolni a belvárosba, mi
pedig összekaptuk magunkat és újra célba vettük a NeoTokyo-t, csak most
nem vásárolgatás, hanem a várva várt Merry Meet & Greet miatt.
Mire odaértünk 11 felé, már csak a bejárattól induló hosszú sor végére
tudtunk beállni, de nem maradtunk le semmiről,
mivel
természetesen csúszott az egész esemény. Sorbanállás közben én időnként
elmászkáltam fotózgatni a tömeget és kénytelen voltam megállapítani, hogy
kinézetben újfent hozták a szokásos normát a német rajongók: most is bőven
akadtak elképesztő izléshiánnyal összeválogatott ruhák, a szokásos
rettenet kiegészítőkkel (az iszonyatos, képekkel őssztűzködött táskákon
úgy látszik minden egyes németeknél lezajlott vk koncert kapcsán képes
vagyok újra és újra kiakadni), de azért persze akadt egypár kifejezetten
korrekt kinézetet összehozó kivétel is. A szűk járdán az áthaladó
gyalogosok értetlenül méregették
a gyanús
tömeget, a szemben levő házból valaki perceken keresztül fényképezgette az
embereket, csakúgy mint egy kedves kis japán hölgy aki mint kiderült a
zenekar stábjához tartozott. Néha bekukucskáltunk a kirakaton át és így láttuk ahogy
bent, a bolt galériáján szépen lassan elrendezgetik az asztalokat, majd ahogy újabb, gyanúsan
Merry
alakú árnyak bukkannak fel, akik komótosan elhelyezkednek az
asztalok mögött és kiváncsian pillantgatnak az ajtó felé. Nem sokra rá végre kinyították az
üzletet és elkezdődött a
nagy esemény. Az embereket kis csoportokban engedték be, majd bentről
egyesével tovább a galériára, de ettől függetlenül relatíve gyorsan ment a
sor, mi pedig, mikor közeledtünk a bejárathoz előhalásztuk a belépéshez
szükséges iratokat és koncertjegyeket, az aláirandó
CD/DVD borítókat, nomeg persze az ajándékokat. Utóbbiból a már korábban
említett plüsscica mellett volt még egy Megumi által összeállított fanbook
(amiben egyrészt a márciusban megejtett Merry cosplay-fotózás képei
voltak, némi háttérinfóval kiegészítve, plusz egyéb random fotók bulikból
és innen-onnan, nomeg itt-ott jópár 'gyertek Magyarországra' üzenet a
zenekarnak), valamint egy némileg agyleépült, 'Come To Hungary' feliratú rajz/CG/akármi, amit én hoztam össze egy rosszabb pillanatomban.
Végre sorra kerültünk és a Turbojugend dzsekije miatt már alapbó
szimpatikus biztonságiember intett, hogy mehetünk befele. Én
kavarodtam be elsönek és kezemben az aláírásra szánt Nu-Chemical Rhetoric
booklettel még várakoztam egy kicsit a lépcső előtt, míg megszűnt fent a
tömeg, majd feltrappoltam és bizalomgerjesztően vigyorogva célbavettem az
asztalt. A sorban Nero volt az első, aki kimért mozdulatokkal, drámaian
komoly arccal és teljesen elfuserált hajzattal aláírta a bookletet,
valamint az An által rámbízott photobook-ot, duplakézzel
kezetrázott
majd mikor átnyújtottam neki a roppant magas színvonalú, saját készítésű
ajándékot / meghívólevelet egy pillanatra meglepődött, hogy akkor ezzel
most mit csináljon, írja alá, vagymi? Elmutogattam neki, hogy nem, nem, ez
az övé, tartsa csak meg, mire némileg gyanakodva elkezdte bogarászni, hogy
mi a fene is lehet ez? Mindeközben én haladtam tovább és a többiekkel is
aláirattam a bookletet. Gara valahonnan szerzett egy, az Egér a Marson
rajzfilmből is ismert fehér-piros csíkos, hajlottvégű nyalókát és azt
szopogatta teljesen kifejezéstelen arccal, mint valami automata,
meg-megállva pár pillanatra, amikor felbukkant egy újabb dedikálnivaló
valami előtte, Yuu, Tetsu és Kenichi ellenben több-kevésbé egykedvűen
ücsörgött és írt alá mindent amit eléjük raktak. Jude közben átadta a
fanbook-ot Nero-nak, aki elöszőr újra nézett egy kicsit csodálkozva, hogy
ez már megint micsoda, de később folyamatosan
azt
lapozgatta, amikor éppen nem ácsorgott előtte senki. Természetesen Yuu is
megkapta a plüsscicát, amiben bónusznak még egy halom édesség is el volt
rejtve, majd mikor mindenki megvolt, kimentünk, elújságoltuk, hogy micsoda
naccerű kalanodk történtek
velünk, majd megvártuk, míg végez a maradék néhány ember is és ezalatt
történt, hogy egy óvatlan pillanatban sikerült az üvegen keresztül
lekapni az éppen üresjáratban levő Nero-t, aki nagyban nézegetett kifelé
(merthogy bent persze tilos volt fényképezni).
Miután befejeződött a dedikálás, összepakolták a cuccokat és a zenekar eltünt az irodák
irányába, kinyitott a bolt és az újonann érkezettek is lecsaptak az
újságokra és CDkre, mindezt az elöző naphoz hasonlóan a falon csüngő tv-n
pörgő Merry koncertvideóval a háttérben, ami már önmagában jó kis alapozás
volt az estéhez.
An és Jude a bolttól egyenesen a koncert helyszínéhez ment, hogy minnél
jobb helyük legyen a sorban, mi pedig visszaindultunk a hostel felé.
Hatalmas szerencsénk volt, hogy a decemberi időpont ellenére megdöbbentően
kellemes időnk volt, így simán lehetett sétálgatni és ezt ki is
használtuk, már csak azért is, hogy a metró igencsak durva jegyárain
spóroljunk. A hazaút elég kalandosra sikeredett, előbb az elöző évben
belénkkötő koldus után újra odaszakadt
magyarokba
futottunk, ezúttal két utcazenész formájában, utána pedig egy random utcai
kirakodóvásáron szúrtunk ki egy nevetségesen olcsó használt-CD árust,
akinek a kinálatából sikerült kitúrni pár réges régóta keresett
ritkaságot. Még elugrottunk venni némi kaját, hazaérve pedig a többiek,
akik délelőtt a belvárosban bóklásztak, áradoztak egy sort, hogy milyen
pokoli jó cuccokat lehet kapni a ruhaboltokban. Míg pár elvetemült
visszament vásárolgatni a divatüzletekbe, mi pihengettünk,
majd mivel már igencsak
benne jártunk a délutánban elkezdtünk készülődni. A koncertkezdés nyolcra
volt kiírva, mi pedig szerettünk volna legeslegkésőbb hat körül valamikor
odaérni, ami persze nagyon éppenhogycsak sikeredett. A metrójegyvásárlás,
amivel korábban meggyűlt párszor a bajunk, most már szimpla
rutinfeladattá vált és a megfelelő vonalat is hamar megtaláltuk,
azonban amikor feljöttünk a célállomáson azért sikerült kissé
megkavarodnunk, hogy nah, akkor merre is tovább, de végül csak belőttük a
helyes
irányt és megindultunk a Georg-Elser-Halle felé. Elöző évben a DéspairsRay/Kagerou
koncert is itt volt, csak egy másik, lényegesen nagyobb teremben. Oda bő
2000 ember is befért vona, de a mostani helyszín is megvolt vagy 900-1000 fős legalább.
Akkor ért minket a nagy meglepetés, amikor befordultunk az épület
udvarára, mivel a várt tömeg helyett, talán ha bő kétszáz
fő
nyüzsgött a bejárat környékén. Persze később még érkeztek jópáran, de
hivatalos adatok szerint is csak kb. 400 ember volt kiváncsi a koncertre,
ami azért nem kissé meglepő, főleg azt véve, hogy ez volt a zenekar
egyetlen fellépése Németországban. Természetesen a Merry közelsen olyan
közkedvenc banda, mint a többezres csarnokot is lazán
megtöltő Dir en grey, de ettől függetlenül én legalább
kétszer ennyi nézőre számítottam, erre még talán annyian sem voltak, mint
a mindig is sokkal inkább réteg-zenekarnak számító Deadman frankfurti
koncertjén. Persze An és Jude is ott volt a tömeg közepén, de mint
kiderült rengetegen már valószínüleg kora délelőtt óta ott dekkolhattak,
mivel amikor ők odeértek pár
órával
előttünk, közel ugyanennyien voltak már ott. Azonban mégsem hiába mentek
oda korábban, mivel így sikeresen eljuttattak
mégegy pici országunkba történő meghívást a
zenekarnak, mikoris (a köztudottan a Death Note manga nagy rajongójának
számító) Gara kiküldött a rajongóknak egy Gara Note feliratú papírt, hogy
adják körbe, írják fel rá a nevüket, meg amit akarnak, majd jutassák vissza a staffosnak.
Mivel még rengeteg idő volt nyitásig, bőven volt alkalom nézelődni és felmérni a tömeget, nomeg csodálni a bejárat előtt csüngő
diszkógömböt. Feltünő volt, hogy a szokásos, tömegbe vegyült, külfödről
érkezett rajongók most hiányoztak, habár volt aki hallott egy-két embert
angolul beszélni, de elég egyértelmű volt, hogy sehonnan sem jöttek
megközelitőleg sem annyian mint amennyien mi voltunk, így szinte kizárólag
németekből állt a közönség.
Valamikor fél nyolc fele járhattunk, mikor vége kinyitották a kapukat és
elkezdtek beözönleni az emberek. A sor meglepően gyorsan ment és a
biztonságiak is csak tessék-lássék vizsgálták át az embereket, tehát
újfent sikerült simán bevinni a kamerát, amint az esetleges problémák
miatt végülis újfent nem használtam a koncert alatt.
Azonban a ruhatárban már jóval lassabban mentek a
dolgok és ott elakadtam
jóidőre, emiatt a merchendise pultra befelé éppenhogy csak rápillantottam és mikor láttam, hogy sajna kitűzőket nem hoztak, inkább elhalasztottam a
vásárlást és berobogtam a terembe. Míg a mieink többsége inkább balfele
tömörült én a színpad közepét vettem célba, hogy minnél közelebbről
csodálhassam Gara elvetemült ténykedéseit. Szépen lassan
beszállingózott mindeki a terembe, ami maximum ha a feléig lehetet tele és
kinézetre elég egyszerű, de mégis kifejezetten dizájnos volt, elsősorban a
terem közepén lógó hatalmas diszkógömbnek köszönhetően, a színpadtól balra
pedig keskeny balkon futott végig majdnem a terem hátuljáig, amin gondolom
go-go táncosok ügyködhetnek tánci-táncibb események alatt. Most azonban a
zenekarral érkezett stáb tagjai vették birtokukba, akik végig filmezték a
tömeget, nomeg a koncertet és, hogy az esetleges koncert alatti
fényképezésnek még az ötletét is elvetettem az is nagyrészt amiatt volt,
mert túl jó rálátásuk volt arra a részre ahol álltam.
Maga a koncert szinte percre pontosan nyolckor kezdődött a legutóbbi
album, a Peep Show intrójával. Ezalatt szépen sorban bevonult az öt tag, a
szokásos egyszerű, öltöny+ing szerelésben, csak Nero tűnt ki a még mindig
teljesen elfuseráltan meredező hajzatával. Ekkor még Gara is relatíve
kulturált volt, leszámítva persze, hogy most is, mint minden koncertjükön,
mezítláb szaladgált. Miután véget ért az intro és elfoglalták a helyüket,
tovább folytatták a Peep Show albumot még két szám erejéig, így a 'kyousou
Carnival' után a 'Sentimental New Pop' következett, ami a kedvencem a
lemezről, vagyis egy jóidőre megvolt az abszolúte
pozitív
alaphangulat. A zenekar a talán ha harmadig telt terem ellenére láthatólag
hatalmas lelkesedéssel játszott, főleg Nero volt el nagyon jól hátul,
olyannyira, hogy a némiképpen izléstelen kinézetű szemüvege
folyamatosan lerepült róla a nagy lendülettől amivel püfölte a dobokat. Gara pedig szépen lassan
kivetkőzött magából és elkezdte a szokásos színpadi züllését. Pár szám
alatt megszabadult a ruházata felső részétől, fetrengett, nyáladzott, a
nadrágja cipzárján keresztűl lóbálta a mikrofont, fejen állt és
egyensúlyozott a padja tetején, vagyis
hozta a jól ismert elmebeteg nihil formáját. A koncertvideókból jól ismert
tipikus japán padot egyébként nem hozták magukkal, így Gara egy
jellegzetesen európai dupla iskolapadon parádézott végig a koncert alatt,
ami legalább egy kicsivel stabilabbnak tünt annál amin egyébként szokott
egyensúlyozgatni.
Sajnos amennyire megtett mindent a zenekar, annyira minősíthetetlen volt a helyi
technikusok teljesítménye. Már az alaphangzás is kásás volt kissé és a
basszus is nagyon túl volt vezérelve, de az igazi gond az volt, hogy az ének elképesztően halk volt. Az üvöltözősebb számokban
még lehetett
hallani Gara-t, azonban a visszafogottabb részeknél sokszor tényleg
szinte egyáltalán nem lehetett kivenni, hogy van ének. Ha nem látom, hogy
énekel, nomeg nem ismerem a számokat és tudom, hogy éppen mikor mire is
kell figyelni, simán elveszett volna számomra a vokál rész a hangzás néven
futó nagy masszában. A közönség értetlenkedett, hogy mi van, egyesek állítólag
próbáltak is reklamálni a technikusoknál, de ennek ellenére semmi nem
változott, ami azért egy ilyen profi klub (nomeg ilyen drága belépő)
esetében nem kicsit megdöbbentő. Ennél még egy lepattant kis helyen
tartott koncerten is jobban odafigyelnek a hangzásra. Egy idő után
kénytelen volt mindenki elfogadni, hogy nem fog javulni a helyzet, így
inkább poróbáltuk a koncertet ennek ellenére maximálisan élvezni.
A számok közé beékelték a Peep Show album két átvezető zenéjét is, melyek
alatt pihengettek kicsit, valamint a második alatt Gara rendbeszedte
magát, újra felöltözött normálisan, előszedte a koncert eleje óta a
színpadon kallodó tollas kalapját és következett az erősen pop-os beütésű 'sayonara Rain', majd még néhány hasonló
hangvételű darab, engem pedig ekkor
kezdett egyre inkább zavarni, hogy a koncert eleje óta csak és kizárólag az utolsó két
lemezről mentek számok. A Peep Show album egyébként sem tudott igazán
megfogni, a Nu-Chemical Rhetoric mondjuk annál inkább, de a kedvenceim
közül pár addig még nem került sorra, ami meg igen, azok túlzottan el
voltak szórva a közömbösebb számok közt, míg a régebbi klasszikusok
teljesen hiányoztak. Persze valamennyire érthető, hogy hanyagolták a régi
dolgokat, merthogy az utolsó két album jelent csak meg Németországban és nem feltétlenül tudhatták,
hogy a közönség ettől függetlenül pontosan olyan jól ismeri az azelőtti
kiadványaikat is. Szerencsére
azonban nagyjából ekkortól, a koncert fele környékétől elkezdtek felélénkülni a
dolgok, és én még amiatti sajnálkozásom is elfeledtem egy időre, hogy Gara régi
zombimivoltából mostara csak egy pár spooky kontaktlencse maradt (merthogy
hiába,
én már csak ilyen begyöpösödött zombi-Gara rajongó vagyok).
Mint hamarosan rájöhettünk a zenekar nem csak az iskolapadot tekintve
igazodott egy kissé az európai közeghez, ami némileg
meglepő, de nagyon jól eső gesztus volt, főleg összevetve a korábban
idekeveredő vk zenekarok többségével, akik a közönséggel való kontaktust a
lehető legminimálisabbra szorították vissza. A 'Refrain ~namida no
doyoubi~' után lejebbtekerték a villanyokat és az egyik zenekarral
érkezett technikus előrehozott egy kis japán irókészletet az iskolapadhoz.
Ebből azok akik Merry koncertek ügyében kicsit is járatosak
kitalálhatták, hogy biza most következik a hírneves kalligráfia szekció. Gara
közismert arról, hogy soha nem beszél a színpadon (Nero szokott helyette
cseverészni a közönséggel), azonban
ehelyett rendszeresen irogat a
közönségnek. Ez persze normális esetben japánul megy, de, hogy most nem
így lesz, azt már akkor lehetett sejteni, amikor a
staffos lerakott a kalligráfia készlet és az üres lapok mellé egy kézzel
teleírogatott papírt is. És
tényleg. Ráadásul még csak nem is angolul írt, ami nemzetközi koncerteknél a
standard nyelv szokott lenni, hanem a japán, az angol és a német fura keverékén
kaptuk az üzeneteket. A 'Merryです' (Merry desu - mi vagyunk a
Merry) feliratban még nem volt semmi meglepő, de persze arra is lelkesedett egy sort a közönség,
azonban amikor az
odakészített mintáról másolva németül felirogatta a következő pár lapra, hogy 'ROCKT DIE SCHEISSE FETT!' a publikum teljesen megvadult.
(Azóta is megy az általános agyalás, hogy vajh ki találhatta ki nekik ezt a
szöveget?) Erre következett még egy 'Go crazy!' felirat, majd Gara egy
hajtással kiitta a festéket a tartóból, visszanyomták a fényeket és belevágtak a Nu-Chemical
legjobb darabjába, 'kubitsuri
rondo'-ba, Gara pedig rövidesen végleg felhagyott a kulturált viselkedés utolsó
nyomaival is és újrakezdte a nyáladzást és fetrengést.
Innentől kezdve sokkalta energikusabb és lendületesebb lett a koncert és a
'Retro Future', valamint a Peep-Show legelvetelmültebb száma, a 'PLTC'
után Nero is feltápázkodott a helyéről,
kerített
egy mikrofont és Gara-hoz hasonlóan ő is az angol, a német és a japán
valami furcsa, de sokszor meglepően értelmes keverékén kezdte lelkesíteni
a közönséget, kiejtésileg is relatíve jól teljesítve, majd ezt még kétszer
megismételte később is a koncert folyamán. Ezután végre valahára
felhagytak az utolsó két lemez túlzott nyúzásával és visszaléptek egy
albummal korábbanra és következett egy kétszámos Modern-Garde blokk, benne
az örök klasszikus és fan-favorit 'Japanese Modernist'-el. A második adag
Nero féle lelkesítés után visszaálltak az újabb számokra, majd elérkezett
az alap játékidő vége és a 'mousou rendez-vous' után levonultak a
színpadról. A közönség persze azonnal hangoskodni és tapsolni kezdett,
nomeg jött a kötelező 'encore! encore!' kórus és a zenekarra sem kellett
sokat várni, rövidesen visszajöttek egy meglepően hosszú, hatszámos ráadás
erejéig. Ezt is újabb dalokkal kezdték és már kezdtem megint
elkedvetlenedni, de szerencsére az utolsó három szám erejéig végre
valahára visszanyúltak tényleg régi dolgokhoz és a 'hi no ataranai basho'
és a 'T.O.P.' után a legelső kislemezükről
származó
'Violet Harenchi'-vel zártak, aminek a kihagyása egyébként is főbenjáró
bűn
lett volna. Integetés, vigyorgás és pengetődobálás után levonultak a
színpadról és ezzel már sajnos tényleg vége lett a koncertnek. Amíg
vártuk, hogy oszoljon a tömeg kicsit, hallottuk, hogy valami zene szól a
hangszórokból, de olyan halk volt, a hangzavar meg olyan nagy, hogy
képtelenség lett volna beazonosítani, hogy mi is az, de az utólagosan
felbukkant setlisták alapján (lásd alább) kiderült, hogy Ayumi Hamasaki
'M' című számának Merry átirata volt, vagyis még a koncert legeslegvégére
is kaptunk egy plusz kis WTF élményt, mégha ezt akkor nem is vettük észre.
Kifele menet egy kicsit felemásan éreztem magam. Egyrészt nagyon elégedett
voltam, mivel a hangulatot és a zenekar produkcióját tekintve is abszolút
tökéletes koncertet láthattunk, ráadásul a közönség is kitett magáért, a
technikai problémák meg sajnálatosak voltak, de tudtam, hogy hosszú távon
úgysem azok maradnak meg élménynek. Másrészt
viszont
csalódott is voltam, mivel a setlistát tekintve nehéz lett volna olyat
összeállítani ami ennél kevésbé fogott volna meg. A Merry-t az első
kislemezeik idején ismertem meg és az igazi nagy favoritjaim mindmáig
azokból az időkből, nomeg az első nagylemezről származnak. Bármennyire is
szeretem a későbbi dolgaikat, is, nagyon sajnáltam, hogy azok közül a
dalok közül amikből reménykedtem, hogy legalább egy-kettő felbukkan,
végülis semmi sem került sorra. Ha az olyasmi zseniális darabok közül mint
a 'Yasashisa Kid', 'Dramatic Children', 'Tokyo Telephone', 'Tic Tac',
'Yellow Girl' vagy akár a 'haraiso' akár egy is szerepelt volna, már
teljes lett volna a boldogság, így azonban kis hiányérzettel vettem célba
az előteret, ahol R2-D2 és egy
Alien
tekintett le a nagyérdeműre. Még leálltam csinálni pár képet a
koncertteremről, amikor is váratlanul rámköszönt Gishokitty, a németfölre
szakadt magyar Deadman fanleány, majd nem sokkal később két német barátom
is felbukkant, akiket még régen-régen, Eve Of Destiny koncerteken ismertem
meg. Nem beszéltünk sokat, de így is, mire elindultam kifelé, a többiek
nagy része már kint volt az épület előtt. Persze azért még útbaejtettem a
merchandise pultot is, de végülis egy turnépolót leszámítva nem vettem
semmit. Kitűzőkre nagyon számítottam, de azt ugye sajna nem hoztak, a CDk
közül csak az utolsó két album volt, nomeg egy DVD, a Merry-s tükröt és
társait pedig inkább kihagytam.
Ekkor azonban még nem értek véget az aznapi kalandok, mert míg a társaság
egyik fele elindult haza metróval, páran ott maratunk bevárni míg a
zenekar kikászálódik a backstage részből.
Egy
ideig elücsörögtünk a büfénél, majd pedig, egy maréknyi német rajongóval
közösen, közelebb óvatlankodtunk a személyzeti kijárathoz és vártuk a
fejleményeket. Tízenegypár perc ha eltelt talán, amikor mozgolódás támadt,
nyílt az ajtó, szépen sorban felbukkantak a tagok és megindultak a rájuk váró kisbusz
felé, közben, mikor észrevették, hogy
páran
bevártuk őket, egy ideig ment a kölcsönös fényképezgetés és integetés is,
persze továbbra is csak biztonságos távolságból. Végül beszálltak,
becsukták az ajtókat és elindultak a kihajtó felé, amihez pont mellettünk
kellett elhajtaniuk és ekkor szúrtuk ki, hogy a kocsi hátuljában
felhalmozott kupac tetejéről a délelőtt átadott plüssmacsek vigyorog ki a
nagyvilágba, vagyis bizonyíthatóan magukkal cipelték az ajándékainkat.
Ezekután már mi is hazaindultunk, de újfent
két
részre szakadva: volt aki a kényelmet és a metrót válaszotta, páran
azonban inkább az éjszakai városnézéssel
egybekötött gyaloglás mellett döntöttünk. Szerencsére még ekkor sem volt igazán
hideg, így ezzel nem is volt gond, azzal viszont már sokkal inkább, hogy
nem volt nálunk a térkép, így habár a várost átszelő folyóig még gond
nélkül eljutottunk, utána kétszer is sikeresen elkeveredtünk kissé. Azért végülis
csak hazaértünk és így legalább bejártuk a város pár korábban nem látott
részét is és megállapíthattuk, hogy nem, ott sincs semmi más csak
ruhaüzletek és luxuséttermek.
Mikor
visszaértünk
a többiek még persze bőven fent voltak és éppen kitárgyalták a koncert
eseményeit, de rövidesen mindenki kidőlt aludni, főleg, hogy következő nap
a fél tízes indulás miatt relatíve korán kellett kelni. Reggel még némileg kómásan összekaptuk magunkat, majd mikor
mindenki lekeveredett a hostel előterébe kijelentkeztünk, a pályaudvaron
vettünk még némi kaját és ezt-azt, majd felkászálódtunk a vonatra és
megkezdődött a hosszadalmas hazaút. Miközben végigfutottam az újságokat
amit vettek a többiek, meg próbáltam aludni valamennyit, mégegyszer
végiggondoltam az elöző este eseményeit és továbbra is megmaradt az a
kettősség, hogy bármennyire is kiemelkedően jó volt a koncert, ott
volt az a kellemetlen érzés, hogy két-három évvel korábban lett volna úgy
igazán nagyon jó megnézni a zenekart. De aztán belegondoltam, hogy
akkoriban még csak nem is álmodott róla senki, hogy valaha is elkeveredik
a Merry Európába, nomeg egyébként is, nosztalgiázásra ott vannak a régebbi
koncertvideóik, tehát végülis túltettem magam a kis személyes problémáimon
és elkezdtem magam nagyon szerencsésnek érezni amiatt,
hogy egy újabb nagy kedvencet sikerült végre élőben is megnézni. A
többieknek láthatóan
nem voltak ilyen dilemmái, mindenki maximálisan elégedettnek
tünt és már a vonaton eldöntöttük, hogy ha legközelebb jön a banda
errefele, újra megyünk, ha lehet még többen mint erre a koncertre, tehát
mostantól újfent nincs más dolgunk mint várni és
figyelni a híreket, remélve, hogy több más bandához hasonlóan ők is
visszatérő vendégek lesznek Európában.
-> PEEP SHOW (intro)
1. Kyousou Carnival
2. Sentimental New Pop
3. Dekiai no suisou
-> PEEP o-> HOLE
4. Meisai no Shinshi
5. Nisemono Tengoku
6. Kimatteru Taiyou
-> PEEP o+ HOLE
7. Sayonara Ame (Rain)
8. Kousoubiru no ue de Last Dance
9. Bara to Katasumi no Blues
10. Refrain - doyoubi no namida -
-> Calligraphy
11. Kubitsuri Rondo
12. Retro Future
13. PLTC
-> MC: Nero
14. Lost Generation
15. Japanese Modernist
-> MC: Nero
16. nameless night ~Namonaki yoru~
17. FREAKS A GO GO
18. Mousou rendez-vous
ENCORE
1. Ringo to uso
2. Mado kara nigeta Love Song
-> Interlude
3. Omohide Sunset
-> MC: Nero
4. Hi no ataranai basho
5. T.O.P.
6. Violet Harenchi
-> Ayumi Hamasaki - M (Merry Version) (outro) |