What's My Name? - Miyavi Re-Loaded!
Miyavi újra Budapesten

2011 április 8, péntek, Petőfi Csarnok

(A cikk eredetileg a Mondo magazin 2010 májusi számában jelent meg. Szöveg: Case, képek: Baldy és Case. A Miyavi-val a koncert előtt készült interjút itt olvashatjátok.

A J-Rock színtér igazi nagy nevei közül Miyavi volt az első aki ellátogatott hozzánk még 2009 októberében és szintén ő lett az első aki visszatért. A helyszín újra a Petőfi Csarnok volt, de ezt leszámítva igazából több különbség, mint hasonlóság volt a két koncert közt. 2009-ben igazi szenzáció volt, hogy végre nálunk is fellép egy vérbeli J-Rock sztárelőadó, így, érthető mód mindenki ott akart lenni, akit egy kicsit is kedvelte és már-már tömeghisztériára emlékeztett az esemény körüli felhajtás. A jegyirodákat szinte szó szerint megrohamozták az emberek, a koncert napján már kora délután hosszú, tömött sor kígyózott a PeCsa előtt, az összegyűlt nagyjából másfél ezer ember pedig majd' háromnegyedig megtöltötte a nagytermet. Most ellenben (habár persze voltak megint egy nappal korábban kitáborozó fanatikusok) még késő délután is maximum párszáz ember lézengett a bejárat előtt, sokan csak kényelmesen, az utolsó pillanatban érkeztek, de a végére sem gyűlt össze több bő hatszáz embernél. Így az a vicces helyzet állt elő, hogy míg az első fellépését eredetileg a Diesel klubba tervezték, de végül a nagy érdeklődés miatt áttették a PeCsába, addig a mostani simán elfért volna a Dieselbe is, amit pont kényelmesen megtöltött volna ez az embermennyiség.

Persze igazából lehetett tudni előre, hogy most közelsem lesz akkora felhajtás, mint legutóbb. No nem mintha maga Miyavi lenne kevésbé népszerű manapság, hanem mert egyrészt most már ő is "csak" visszatérő vendég volt, másrészt pedig egyébként is rendszeressé váltak az itthoni J-Rock és visual kei koncertek, szóval már közelsem akkora horderejű hír, hogy minket is érint egy turné, mint 2009-ben volt. Nomeg természetsen ott volt az év eleji koncertrdömping is, ami erősen megcsappantotta a hazai rajongók anyagi forrásait, ami miatt sokan választásra kényszerültek és persze inkább néztek meg olyanokat, akiket eddig még nem láthattak élőben.

Node nem csak ebben nem hasonlított a két koncert, hanem zeneileg és a show szempontjából is ég és föld volt a kettő. Míg legutóbb tejes zenekarral érkezett Miyavi és velük nyomott le egy látványos, de sok szempontból azért erősen hakni-szagú fellépést, addig most ennek a szöges ellentétét kaptuk. Már a What's My Name? című legújabb, tavaly októberben megjelent lemeze is éles váltás volt az elődökhöz képest és a korábbi teltebb, a legkülönfélébb műfaji hatásokkal átitatott zenét felváltotta egy sokkal nyersebb, szimplább, gitár-dob központú, leginkább indie-rock zenekarokat idéző hangzás. Ami azonban a lemezen nem igazán működött úgy, ahogy kellett volna. Kicsit olyan hatása volt a számok többségének, mintha Miyavi számára is túl hirtelen lett volna a váltás és egyszerűen nem érzett volna rá igazán ennek a fajta zenének ízére. Pedig az indie-rock, garage-rock műfajban, a nyers, ösztön-zene szerűsége miatt, pont, hogy az talán a legfontosabb, hogy átjöjjön rajta, hogy a zenész mennyire zsigerből, szívből játszik, mennyire rá van hangolódva arra, amit csinál, ez pedig itt hiányzott és emiatt helyenként üres ujjgyakorlatnak tünt a lemez.

Élőben azonban egészen más volt a helyzet. A daloknak nagyon jót tett a stúdiósnál sokkalta teltebb, dinamikusabb élő hangzás, ami megadta nekik a hiányzó erőt és sodrást és így már összehasonlíthatatlanul jobban átjött az amit valószínűleg a lemezen is szerettek volna elérni: egyszerű, de hatásos, maximálisan ritmusközpontú rockmuzsika, ahol a show helyett tényleg a zene van a központban. A minimál felállás, vagyis az, hogy Miyavit és a dobosát, Bobo-t (aki egyébként egy behatárolhatatlan stílusú, kisérletező kedvű, 54-71 néven futó csapatban játszik) leszámítva mindössze egy rakat gitárerősítő és effektpedál volt a színpadon, szintén sokat hozzáadott a fellépés ember és zenecentrikusságához. Nomeg ennek, a kisebb léptékű, abszolúte nem a látványosságra támaszkodó előadásmódnak volt a velejárója az is, hogy a koncertnek már-már családias hangulata volt, sokkal közvetlenebb volt az egész, mint a 2009-es produkció és emiatt egyátalán nem volt kellemetlen, hogy a teremnek csak bő negyede volt tele.

Hogy itt biza most lemezbemutató koncertről van szó, azt már a legelején egyértelművé tették, merthogy nyitásnak rögtön az album címadó dala, a What's My Name? került elő és a későbbiekben, három-négy kivétellel szépen sorra vették az album többi számát is, így előkerült a tavaly ősszel egy videóklippel megtámogatva kiadott Torture is, ami a hosszabb szünet utáni visszatérést jelentette Miyavi számára és egyben az új hangzás első ízelítőjeként szolgált a rajongók számára. Persze azért a régebbi dalok kedvelői sem voltak teljesen elhanyagolva, több olyan, természetesen a mostani felálláshoz áthangszerelt nagy favorit is felbukkant, mint az Are You Ready to Rock?, a maratoni című subarashiki kana, kono sekai -What A Wonderful World- vagy a Boom-Hah-Boom-Hah-Hah, aminek némileg kalandos lett az előadása: a szám közepén ledöglött valami hátul, a gitárerősítők hegyei közt, de mivel ez pont az egyébként is együtténekelgetős, nem éppen túlbonyolított refrén (lásd a számcímet) alatt történt, így Miyavi elegánsan megoldotta a dolgot és szépen továbbénekeltette a közönséget, megversenyeztetve egymással a jobb-bal-közép szekcióit is, hogy kik tudnak hangosabbam bummhááázni, miközben a háttérben fejvesztve rohangásztak a technikusok, próbálva úrrálenni a helyzeten.

És nem csak ekkor, hanem végig sokkal jobban tartotta a kapcsolatot a közönséggel, mint legutóbb, sokkal közvetlenebb volt és ez már önmagában is lényegesen szimpatikusabbá tette az egész produkciót. Esélyes, hogy ez, a közönséghez és minden egyébhez való lazább hozzáállás volt az oka annak is, hogy míg más vk koncerteken mindig külön, nyomatékosan kikötik, hogy a fotózás és videózás szigorúan tilos, addig most mindössze annyi kérés volt, hogy vakut ne használjon senki, így rengetegen serényen kattintgatták végig a képeket, magát a koncertet pedig másnapra már vissza is lehetett nézni youtubeon szinte az elejétől végéig. Miyavi kinézetileg is következetesen alkalmazkodott a mindent átható egyszerűséghez, így nem volt semmi tupírozott hajzat, csilli-villi ruha, mindössze egy szimpla, kicsit szakadozott fekete pulcsi és egy rozzant nadrág volt rajta, a koncert második felében pedig zeneileg még az egyszerűt is egyszerűbbre váltva befigyelt egy rövid kis akusztikus blokk is. A már ismert számok mellett meglepően sok új dal is felbukkant, és ezek jelenlegi állapotukban úgy tűnik, hogy nagyjából követik tovább a jelenlegi zenei vonalát, de persze, ismerve Miyavi hajlamosságát a zenei kalandozásokra és stílusváltásokra, lehet, hogy még komolyabb változásokon mennek át majd később.

A koncert alatt természetesen szóbakerült a márciusi katasztrófa is, Miyavi beszélt arról, hogy milyen nehéz volt a döntés, hogy egyáltalán elinduljon-e a turnéra, vagy maradjon inkább otthon, segíteni amiben tud és, hogy végül azért döntött az indulás mellett, mert úgy érezte, hogy talán azzal tehet a legtöbbet, hogy megmutatja az otthoniaknak, hogy mennyire mellettük állnak az emberek a világ többi részén is. Emiatt a turné összes koncertjén, így nálunk is, a stáb tagjai a koncert előtt kint fotózták a rajongók által, a japánoknak írt bátorító, lelkesítő üzeneteket, melyek aztán felkerültek a turnénaplóba, a koncert közben pedig, a Gravity előtt egy perces csenddel emlékeztek meg a tragédia áldozatairól.

Node persze elsősorban nem erről szólt az este, hanem a pörgésről, tombolásról és a közönség ebben is nagyszerű partner volt: eszméletlen jó hangulat volt végig, sokan még a hátsó sorokban is végig táncoltak és ugráltak, talán ezért is volt, hogy szinte fel sem tünt, hogy ritka hosszú, a ráadásokkal együtt két órás is megvolt a koncert, így az elégedetten, de még némileg kábán vigyorgó tömeg csak tizenegy fele áramlott ki, a PeCsa elé. Míg az előző koncert nézőszámban, ez most színvonalban szárnyalta túl a várakozásokat és, azt pedig, hogy esélyes, hogy Miyavi is érzi, hogy ezek az új dalok mégiscsak élőben működnek igazán, az is bizonyítja, hogy a turné egyik első koncertjét, amire még március közepén, Londonban került sor, fel is vettek és gyorsan ki is adták, egyelőre csak online letölthető verzióban, de mire a magazin megjelenik, már a CD verzió is a boltokban lesz, szóval (a youtube mellett) majd azzal is pótolhatják az élményt azok, akik most nem jutottak el a PeCsába.


Setlist:

01.What's My Name?
02.Universe
03.Hell No
04.Chase
05.Ossan ossan ore nanbo
06.Chillin’ Chillin’ Money Blue$
07.Boom-Hah-Boom-Hah-Hah
08.I Love You, I Love You, I Love You, And I Hate You.
09.Gravity
10.Justice
11.Music Free
12.(cím nélküli új dal)
13.Shelter
14.Moon
15.We Love You
16.Torture
17.Are You Ready to Rock?
18.Futuristic Love

Ráadás:
20.subarashiki kana, kono sekai -What a Wonderful World-
21.Survive

Miyavi hivatalos oldal