Miyavi interjú - 2011 március

Miyavi még márciusban, budapesti fellépése előtt egy szűk hónappal válaszolt a soundofjapan.hu pár kérdésére emailben.

- A legutóbbi, "What's My Name?" című lemezeden egy korábbiaknál sokkal nyersebb, indie-rock szerű hangzással tértél vissza. Miért döntöttél az elsőre meglehetősen drasztikusnak tünő váltás mellett?
Miyavi: Habár nem igazán tudom, hogy pontosan mit jelent az, hogy indie-rock, az alap elképzelésem az volt, hogy szerettem volna, ha a kiadóváltás utáni első albumon a Miyavi féle gitárjátéké lett volna a főszerep. Szóval a koncepció és a hangzás nagyjából úgy foglalható össze, hogy "gitár, ütem és üzenet".

- A nagylemez után pár hónappal kijött What's My Name? e.p. címen futó mini-albumon együtt dolgoztál a Zazen Boys tag Ichiro Yoshida-val és a japán indie-rock színtér több másik, jelentős basszgitárosával. Honnan jött az ötlet az együttműködéshez és miért pont rájuk esett a választás?
M: Amikor felvetődött, hogy a What's My Name? című dalhoz is jöjjön ki egy külön kislemez, szóbakerült, hogy lehetne remixeket készíttetni belőle, de a szám nyerssége és egységes mivolta miatt nem igazán akartam elvinni egy elektronikusabb irányba. És ekkor hasított belém az ötlet, hogy ehelyett inkább különböző meghívott basszgitárosokkal közösen kellene újragondolni a számot. És természetesen olyanokkal akartam együtt dolgozni, akiket tisztelek a zenéjük miatt, így esett végül erre a három basszusgitárosra a választás.

- Már korábban is jópár komolyabb stílusváltáson estél át zeneileg, kisérleteztél többek közt hip-hop, pop, tradicionális japán és electro hatásokkal is. Mi alapján szoktál dönteni, hogy mikor milyen irányba indulj tovább és mire számíthatunk tőled még a jövőben?
M: Igazából egyszerűen csak arról van szó, hogy az ösztöneimet követem, az egyetlen célom pedig, hogy a gitárom segítségével olyan zenét csináljak, ami megmozgatja és táncra ösztönzi az embereket.

- Majd tíz éve dolgozol szólóban, mit tartassz az ez idő alatt elért legnagyobb eredményednek, mi az amire a leginkább büszke vagy?
M: Az, hogy soha, egy pillanatig sem hezitáltam ha válaszutak elé értem, vagy ha művészi fejlődésemről volt szó.

- Mi jut eszedbe ha mai fejjel visszanézel a régi kiadványaidra, főleg a nagyon koraiakra, vagy akár a Due le quartz korszakra?
M: Hogy milyen fiatal is voltam! Hah! De egyébként természetesen mindmáig büszke vagyok arra az időszakomra is.

- Mindig is úgy tünt, hogy büszke vagy arra, hogy a visual kei színtérhez tartozol (elég csak a Mr. Visual-kei, King Of Neo Visual Rock és hasonló lemezcímekre gondolni). Mit jelent számodra a visual kei és mit gondolsz a színtérről manapság?
M: A visual kei-nél fontosabb számomra, hogy zenész vagyok. A zenészségnél fontosabb, hogy gitáros vagyok. A gitározásnál fontosabb, hogy művész vagyok. És a művészetnél fontosabb, hogy emberi lény vagyok. Szóval mára már nem érdekel, hogy milyen stílushoz vagy színtérhez van közöm, csak az számít, hogy az éneklés az életem.

- Az utóbbi bő egy évtizedben világszerte nagyon felkapottá vált a japán kultúra: a gyekerek animéket néznek és mangákat olvasnak, zenekarok sora indul sikeres világkörüli turnékra, sok fiatal lány követi a japán street fashion trendeket és még sorolhatnánk. Mit gondolsz, mi okozta ezt a hirtelen megugrott érdeklődést?
M: Szerintem a kultúra különlegessége volt az ok, de nem hinném, hogy olyan nagyon népszerű lenne világszerte, szerintem ez még mindig inkább csak egy szubkultúra. Persze ettől függetlenül nagyon örülök, hogy az embereket ennyire érdekli Japán és valahol büszke is vagyok rá, valamint úgy érzem nekem is felelősségem, hogy hozzájáruljak ehhez valamivel és valami olyat csináljak, amire felfigyelnek az emberek..

- Mára családos ember lettél: feleséged van és két gyereked, akik közül a kisebb mindössze pár hónapos. Milyen érzés apának lenni és hogy sikerül megosztani az idődet a család és a munka közt?
M: Nagyon fontos számomra a család, a legjobbat akarom adni nekik, ugyanakkor, pont emiatt is, úgy érzem, hogy dupla annyit kell dolgoznom, mint korábban. Heh, szóval nehéz ügy.

- Míg a rajongóid nagy része örült, amikor megházasodtál és családot alapítottál, voltak, akik nagyon negatívan reagálták le a dolgot. Hogy érezted magad, amikor láttad ezeket az ellenséges reakciókat?
M: Mindenek előtt, mint ember, nem akartam megtagadni az érzéseimet, ugyanakkor azok elől az emberek elől sem akartam semmit titkolni, akik annyi éven át támogattak, még akkor sem, ha ez esetleg megbántotta közülük néhánynak az érzéseit. Nem csak Miyavi, hanem minden más zenész és művész is elsősorban egy emberi lény és ez fontosabb, mint a közszereplés. Főleg, hogy végső soron, amiről éneklünk, vagy amit alkotunk, az mind ezeken a személyes élményeken alapul; ezek befolyásolnak mindent. Ezért döntötem úgy, hogy a szívemet követem inkább.

- 2009-ben, az eddigi leghosszabb európai turnéd alatt, egyszer már felléptél Budapesten, több mint ezer rajongó előtt. Van bármi emléked arról a koncertről vagy a városról?
M: Az igazat megvallva, az akkori időbeosztás olyan szinten volt szoros, hogy egyáltalán semmi időm nem volt arra, hogy egy kicsit is eleresszem magam, arra azonban még így is tisztán emlékszem, hogy mennyire meglepődtem, hogy ennyire rengeteg ember jött el a koncertre. Igazából egy kicsit fura érzés amikor ilyen sok követőd van egy olyan helyen, ahol nem jártál korábban soha, de nagyon örültem, hogy együtt tudtunk bulizni aznap.

- Milyen showt várhatunk tőled a mostani turnén? Várható valami extra látványosság, vagy inkább visszafogottabb, földhözragadtabb fellépés lesz, ami jobban illik a "What's My Name?" nyersebb, egyszerűbb zenei világához?
M: Utóbbi, állok majd és azt kiabálom, hogy "WHAT'S MY NAME?"!! ;)

- És végül a kötelező kérdés: van a zenédnek valami általános üzenete, valami amit a dalaidon keresztül akarsz közölni, megosztani az emberekkel?
M: Hogy mindig maradjon meg a pozitív hozzáállásotok. Még egy olyan katasztrófa után is, ami pár napja sújtotta Japánt és így is, hogy a világ egyre keményebb lesz körülöttünk. Még ilyenkor sem szabad negatívnak lenni, még amikor szavakat nem is találsz, akkor is, a reményt nem szabad feladni. Köszönöm.

- Köszönjük az interjút!

(Köszönet a LiveSound stábjának az interjú leszervezéséért.)