Végülis hárman vágtunk neki a majd félnapos vonatútnak és mivel a két város közti egyetlen közvetlen járat meglehetősen későn ér Frankfurtba, már szombat este odaértünk, mikor a zenekar még bőven Párizsban játszott. Azonban ennek köszönhetően el tudtunk menni a vasárnap koradélután tartott dedikálásra is, amit egy-két héttel a koncert előtt jelentettek be. A helyszín mindössze pár percnyire volt a hostelünktől, egy, a pályaudvar melletti, Hotel Monopol néven futó csilli-villi szállodában és habár a kezdés 13:45-re volt kiírva, mikor mi odaértünk bő egy órával korábban, már tömve volt a hall a gyanús öltözetű fiatalokkal. A hotel személyzete, nomeg persze a vendégek döbbent és hihetlenkedő arckifejezéssel kerülgették a delikvenseket, mi pedig célbavettük az emeletekre vezető lépcső mellett felállított merch pultot. Szerencsére a jegyet is meg lehetett venni az esti koncertre, plusz persze egypár más ezt-azt is. Habár nagyon reménykedtem, hogy régebbi dolgok is felbukkannak majd, csak az új lemezt, a decemberben megjelent 'in the direction of sunrise and night light'-ot lehetett kapni, valamint két mini-albumot (şC és 701125+2), nomeg nagy örömömre turné-pólót. Ellenben kitűző és egyéb random merch-apróság sajna nem volt, a plakátokat pedig, amire sokan pályáztak volna, a reptéren felejtették, így azokat csak este a koncerten lehetett beszerezni. Kiderítettük, hogy a dedikálás a félemeleten lesz egy kisebb tárgyalóteremben, így a lépcső közelében maradtunk, nomeg persze, még mielőtt beindult a nagyobb tülekedés mentem egy kört és csináltam pár képet. Azonban nem nagyon volt mit fotózni, hacsak nem elrettentés volt a célom, mivel egy-két kivételtől eltekintve (lásd jobboldali fotót) megint a tipikus európai vk-rajongó kinézet legeslegalját hozta a közönség... félelmetes izléstelenséggel összeállított ruhák, borzasztó sminkek és az elmaradhatatlan gyűrőtt, nejlontasakba csúsztatott fotók a kedvencekről a szakadt táskákra erősítve. Elborzasztó volt az összhatás, pedig a Kagerou/DéspirsRay koncerten már kezdtem reménykedni, hogy fejlődtek kicsit a németek, mert ott határozottan kevésbé igénytelen ruhákban bukkant fel a közönség nagy része.

Maga a dedikálás kis késéssel kezdődött és az összesereglett nagyjából kétszáz ember hatalmas tolongásba és nyomakodásba kezdett a lépcsőn (nem igazán értem, hogy mire volt jó ez a hisztéria. itt még az sem volt ami egy koncerten, hogy a jobb helyekért kellene tülekedni, mert úgyis mindenki sorrakerült, a sorrend meg aztán igazán nem számít. nahmindegy.). Az embereket kis csoportokban engedték be a pici tárgyalóterembe, ahol egy hosszú asztal mögött ült sorban a négy zenekartag: elsőnek a dobos Toki, majd a gitáros aie (baseballsapkában, amin egy 'ska' feliratú kitűző viritott), a tavaly kivált Takamasa helyére érkezett Kazuya, aki sorban a csapat harmadik basszgitárosa, majd végül az énekes Mako. Ő, a teljesen hétköznapi kinézettel nyomuló többiek mellett, mint mindig most is teljes sminkben volt, a jellegzetes ajakfestéssel és hosszú fehér szempillákkal. Én az együttes 2003-as lemezének, a No Alternative-nak a bookletjét hoztam magammal ezen csodás alkalomra, de egyébként is a legtöbben CD boritókat dugtak a zenekar orra alá, de volt aki az esti jegyet, vagy éppen az emlékkönyvét iratta alá és habár a szervezők előre kikötötték, hogy mindenki csak egyvalamit vihet oda és az csakis hivatalos Deadman CD vagy merchendise lehet, Mako-ék már közelsem vették ilyen szigorúan a dolgot és lelkesen aláírtak mindent amit eléjük raktak, rövid 'thank you'-k kiséretében, Mako és a kicsit még zavarban levő Takuya pedig kezet is rázott a legtöbekkel.

Délután én még mászkáltam egy kört a közelben levő, ultra-modern toronyházakkal telezsúfult üzleti nyegyedbe, sajnálkoztam egy sort, hogy a történelmi városrészt már nincs idő megnézni, majd kocogtam vissza a hostelbe készülődni. A klub elvileg 19:00-kor nyitott, így mi szűk egy órával előtte indultunk útnak és rögtön el is akadtunk a metrónál, ahol hosszadalmas és kilátástalan küzdelmet folytattunk azért, hogy megfejtsük Frankfurt tömegközlekedési szisztémájának logikáját. A próbálkozások frusztrálóan eredménytelenek maradtak, hogy egyáltalán milyen jegyet kell venni azt is csak egy helyi utas segítségével sikerült kideríteni, de az például, hogy a jegyet hol kell érvényesíteni már mindörökre titok marad számunkra. Ilyenkor (is) rájön az ember, hogy mekkora mázlink is van nekünk a BKV-val. Szerencsére azonban nem találkoztunk ellenőrökkel mialatt a metró és HÉV keverékének megfelelő S-Bahn-nal elrobogtunk négy megállónyit a külváros felé. A nyelvtörő Batschkapp nevet viselő klub Frankfurt északkeleti csücskében volt, közvetlenül az S-Bahn megálló mellett és mivel a tömeget már messziről ki lehetett szúrni hang alapján is, el sem téveszthettük volna az irányt.

Felfurakodtunk a kapuhoz vezető kis lépcsőn, majd az ajtó előtt gyülekező tömeget megkerülve át a másik oldalra, ahol a legkisebb volt a tolakodás. Szerencsére nem volt késés és nem sokkal hét után ki is nyitották a kapukat és elkezdődött a hosszadalmas nyomakodás befelé. Csigalassan engedték be az embereket, mindenkinek átnézve a ruháját, fényképezőgépeket és hasonlókat keresve és emiatt jó félóra volt mire végre bekeveredtünk. Bent rögtön kezdhettük is az újabb sorbanállást a ruhatárhoz, ahol egy lány egyedül próbálta kezelni a kabátok és táskák tömegét, aminek következtében persze itt is hihetetlen lassan haladt a sor, de legalább a kisérőzene feldobta a várakozást (a koncert előtt és után is Shena Ringo szólt a háttérben), valamint kiderült, hogy rajtunk kivül is voltak még páran külfödiek, köztük egy finn, néhány hollland, öten Bécsből, meg még ki tudja ki más. Egy idő után egyre aggodalmasabban pillantgattam az órámra, mert vészesen közeledett a koncertkezdés és pár perccel nyolc előtt el is kezdődött a mozgolódás a szinpadon és a bevonulásról sikeresen le is maradtam, mert pont akkor kerültünk sorra végre-valahára. Amint megszabadultam a kabátoktól rohantam is előre és mivel nem volt tömve a terem és mindenki inkább középre csoportosult, simán sikerült a színpad közvetlen közelébe jutni jobboldalon, alig pár méterre a gitáros aie-tól.

Kezdésnek pont a három kedvencem ment le az új albumról (a 'Rip Roll Soil', a 'Raison d'etre' nomeg a durvulós 'Dim Quiet') megadva a kellő alaphangulatot, valamint közelebb vive ahhoz, hogy jobban megszeressem az új lemezt. Mindigis inkább a Deadman durvább dolgait kedveltem jobban és ezt az irányt egyre inkább kezdik elhagyni újabban. Vagyis nagyon jól jött nekem ez így az elejére, főleg, hogy a koncert első felében éppen, hogy az újabb dalokra, valamint néhány régebbi nyugisabb darabra koncetráltak, de a szenzációs kezdés után ezeket is sokkal jobban élveztem, főleg, hogy élőben még a szerintem egyébként kevésbé eltalált számok is sokkal jobban szóltak. Mako hangja élőben is pont ugyanolyan tiszta és erőteljes volt mint stúdióban, a többiek pedig precízen, néha egy-két random újítással megdobva nyomták le sorban a számokat, valamint aie majd minden számban besegített háttérvokálokkal is. Ő és a basszgitáros Kazuya is fehér pólóban, plusz fekete ingben volt, Toki pedig fehérben és ennek köszönhetően nem tünt el teljesen a színpad végében a dobok mögött. Mako, aki leszámítva a szinte védjegynek számító csikos zoknikat (most éppen zöld-fekete és rózsaszín-fekete verziókban), full feketében volt, zsabós ingben és mellényben, feltupírozott, kócos hajjal, a jellegzetes sminkjében és hosszú, fehér műszempilláiban. Egyébként kiemelkedően jó frontember, néha már-már félelmetes amit művel a színpadon; időnként olyan mint valami marionettbábú, máskor mint egy ámokfutó, hibás android, megint máskor pedig mint egy elmegyószintézetből szabadult közveszélyes őrült, letörölhetetlen, vérfagyasztó vigyorral az arcán. Habár a koncertképekről ismert lufik most hiányoztak, a 'follow the night light' PV-ből már ismerős tripla mikrofonállványt viszontláthattuk és a 'Maze Room' alatt a standard színpadi kelléknek számító kis kézilámpa is előkerült.

A klub egyébként maximum 7-800 fős lehetett, nagyjából akkora mint az A38 nagyterme és maximum háromnegyedig lehetett tele, így leszámítva az közvetlenül a színpad előtti részt, most nyoma sem volt annak a tülekedésnek és tömegnek ami a Dir en grey és Kagerou/DéspairsRay koncerteket kicsit nehezen elviselhetővé tette. A közönség pedig amilyen kétségbeejtőnek tűnt délután, annyira kiválló volt a koncert alatt. Végig mozogtak, bíztatták a zenekart és nagyon jó hangulatot csináltak és szerencsére elmaradt az a tömeghisztéria is, ami a fent említett két koncertet jellemezte és azokkal ellentétben egyébként is sokkal inkább klub-koncert jellege volt az egésznek: nem voltak közönséget fürkésző morcos staffosok, sem nagydarab biztonsági emberek, sőt még kordon sem volt a színpad előtt és Mako rendszeresen előre is jött a közönséghez.

Míg a koncert első fele inkább az újabb számoké volt, addig később sorra kerültek elő a régi kedvencek, gyakorlatilag felölelve a teljes eddigi munkásságukat. Természetesen jópár szám előkerült a No Alternative albumról is, többek közt a 'Lunch Box', a 'jukeisha no nikki', a 'Quo Vadis' valamint a személyes favorit, a 'Through The Looking Glass', ami alatt Mako, utalva a szám alapjául szolgáló Alice könyvek Fehér Nyuszijára, tapsifülesként ugrabugrált a színpadon. De még a Site Of Scaffold mini-albumról is felbukkant egy szám, a 'oboreru sakana', de nagy örömömre még a különösképpen elvetemült Bodybag No.-t is előszedték. Zárásnak az 'arizuka' szólt és nekem meggyöződésem, hogy a legvégén pluszba volt még egy mini-zúzda 'Star Baby' is, de több forrás is az ellenkezőjét állítja, tehát lehet, hogy csak összekavarodtam kissé, azonban, hogy az arizuka eredetileg nem úgy ér véget, ahogy itt tette, az teljesen biztos. Mako elbúcsuzott tőlünk és szépen sorban levonultak a színpadról mind a négyen, de a közönség természetesen még mielőtt egyáltalán leértek volna, elkezdte az 'encore, encore' kórust és végül, habár csak jópár perc várakozás után, persze vissza is jöttek. Sajna ráadásnak csak egy számot kaptunk, de legalább egy olyat aminél nem nagyon lehet tökéletesebb zárást elképzelni: a szintén a 2001-es Site Of Scaffold-ról származó Re:Make a zenekar egyik legdurvább száma, ami élőben ha lehet még jobban ütött mint egyébként, vagyis a végére jutott még egy kis zúzás, a közönség is tombolt még egy utolsót, majd az összesen majd két órás koncert tényleg végetért.

Még a zseniális koncert hatása alatt bolyongtunk kicsit a teremben, összekaptuk magunkat, majd elidultunk az errefelé már a felszinen közlekedő S-Bahn állomás felé, mely inkább hasonlított valami nagyon külvárosi, sivár és lepukkant HÉV-megállóra. Párpercnyi várakozás után heves, össznépi sikitozást hallottunk a klub irányából és gondolkodtunk egy sort, hogy visszamenjün-e megnézni, hogy mire a nagy izgalom, azonban már jött a metró és mivel nem akartunk egy sokkal hosszabb várakozást megkockáztatni a brutál hidegben, ezért inkább felszálltunk és visszaindultunk a központi pályaudvar és a vöröslámpás negyed közé beékelt szállásunkra és mint utóbb kiderült semmi különösebben izgalmasról nem maradtunk le, csak a zenekar tagjai bukkantak fel a klub valamelyik emeleti ablakában és fényképezgették a lelkes tömeget. Ennél az esténél nem nagyon lehetett volna jobb kezdést elképzelni az idei koncertévadnak és mivel láthatólag a zenekar is jól érezte magát lehet reménykedni, hogy idővel újra ellátogatnak a kontinensre egy-pár hasonlóan lenyűgöző fellépés erejéig, időközben pedig várhatunk arra, hogy hátha megjelenik végre egy Deadman koncertvideó, hogy azok is láthassák, hogy mire képesek élőben, akik nem jutottak el a messzi Frankfurtba.