A hír, hogy a zenekar újra Európába látogat először február elején bukkant fel és hamarosan kiderült, hogy  összesen négy koncertet adnak majd: kettőt újra a Rock-am-Ring / Rock-im-Park fesztiválpároson június elején (ahol annyi változás volt az elöző évhez képest, hogy idén már a nagyszinpadon jutott hely nekik), egy héttel korábban pedig két külön fellépésük lesz, egy május 27-én Berlinben, egy pedig következő nap Kölnben. Mivel Köln messzebb van és drágább lett volna odajutni, így maradt a jól bevált Berlin úticélnak, ahol legalább már a helyismeret is megvolt. Annak ellenére, hogy a tavalyi tizenegy fős hazai különítményből csak hatan döntöttek az ismétlés mellett, mégis rekord lett a dologból és végülis tizenhatan indultunk útnak (Amiyade, An/Tenshi, Ariana, Erisz, Jude, Megumi, Nanami, Neko, Newra, Rin/Mana, Setsuna, Starry, Tokubei, Tsukasa-chan, Zoska, nomeg persze én). Most nem volt olyan szerencsénk a szállással mint tavaly és nem sikerült ingyen elvegetálnunk ismerősnél, így maradt a hostel, de szerencsére sikerült egy kifejezetten igényes (ha olcsónak nem is igazán nevezhető) helyet találni, közvetlenül a hírneves Alexanderplatz mellett, vagyis alig pár percnyire onnan ahol tavaly laktunk. Néhányan most is elgondolkodtak a repülős utazgatáson, de szerencsére rövid idő alatt feladták az ötletet, így a teljes társaság vonattal indult neki az útnak. Sikerült egy kupacba helyjegyeket szerezni és így természetesen folyamatos volt az ide-oda mászkálás a négy kabin közt amit elfoglaltunk és mivel szerencsére a tavalyi gyilkos kánikula is elmaradt, így az út is sokkal kevésbé tűnt hosszadalmas kínszenvedésnek mint akkor.

No, de nem hiszem, hogy itt bárki az utazásról szeretne olvasni, így ugrojunk is egyet előre egészen a megérkezésig. Ami persze alapjában véve ugyanolyan érdektelen, ellenben kissé kalandosra sikeredett. Már a jegyvásárlásnál éreztem, hogy itt biza valami kavarás lesz. A furcsaságok ott kezdődtek, amikor a jegyirodában a gép nem volt hajlandó megtalálni a pályaudvart a visszaúthoz és némi bogarászás után kiderült, hogy pont azon a hétvégén (mert mikor máskor) nyílik meg a jóideje tervezgetett vadiúj központi pályaudvar Berlinben, az pedig, ahonnan eddig indultak a vonatok mifelénk, ezzel egy időben bezár. Vagyis várható volt, hogy a visszaút némileg komplikált lesz majd, de az odaútnak teljes lelkinyugalommal vágtunk neki, azzal a meggyőződéssel, hogy ott még nem lehet probléma. Ez a vidám tudatlan idill egész pontosan addig tartott míg az egyik kalauz el nem hadart nekünk valamit németül arról, hogy ez a vonat sem megy már el az Ostbahnhof-ig, hanem valahol máshol kell majd leszállni, amit meg persze nem tudtunk, hogy hol van. Szerencsére nem hallgattunk rá és az általa ajánlott megállóban "mások se szállnak le, akko' mi se szálljunk le" alapon a vonaton maradtunk és tovább zötyögtünk ismeretlen célunk felé, majd nem sokkal később megérkeztünk a ténylegesen az aznapra kiszabott végállomásnak tűnő, Berlin-Lichtenberg néven futó helyre. Miután lekászálódtunk a szerelvényről kibogarásztuk a térképről, hogy végülis nem is vagyunk olyan vészesen elveszve és mindössze pár metrómegálló onnan az Alexanderplatz. Már itt az állomáson is minden tele volt a közelgő focivébére utaló jelekkel: zászlók lógtak a plafonról, meg úgy általában is minden labda alakú volt, ami labda alakú lehetett, de az igazi sokk a metróból kilépve ért minket, mikor az Alexanderplatzon központi helyet elfoglaló gigászi tv-torony teteje is hatalmas rózsaszín focilabda formájában pislogott le ránk a magasból. A körünkben levő focirajongók vidoran lelkesedtek a látvány miatt, mi pedig megrettenve, a szemünket takarva futottunk a hostel feltételezett irányába, mely mint kiderült közvetlenül a hírneves tér tündöklő gyönygyszeme, a Haus Ungarn, vagyis a helyi magyar kulturház mögött volt. Habár már meglehetősen késő volt, azért még elbóklásztunk páran egy kis esti sétára, majd a hosszadalmas utazástól erősen elpilledve kidőltünk aluszni.

Reggel persze mindenkinek egy dolog járt a fejében: Shopping! Így nagylelkesen, de mint rájöttünk túl korán indultunk neki a NeoTokyo felé vezető rövidke útnak, ahonnan, mikor kiderült, hogy az biza még zárva van visszatértünk az Alexanderplatz-ra kaját venni. Ekkor, útközben szúrtam ki egy oszlopon a napokkal korábban lezajlott Boredoms koncert plakátját ami hosszadalmas szomorkodásra kényszerített, hogy oh, vajh miért is nem tudtam én erről időben!? A bevásárlás után újfent célba vettük a berlini JRock mennyországnak kikiáltott, de valójában attól továbbra is igencsak távol álló üzletet. Csakúgy mint tavaly, a CDket idén is teljesen abszurd árakon kínálták és most még mintha a választék is kisebb lett volna, de azért majd' mindenki talált magának egyéb ez-azt, valaki magazint, valaki mangát, én pedig egy Gothic Lolita Bible-t és egy Mucc turnépólót. Innen persze idén is  átmentünk a Grober Unfug-ba, ahol, legalábbis CD-k szempontjából, újfent sokkal korrektebb kínálat és árak fogadtak minket. Néhányan még tettek egy kitérőt az X-Tra-X goth-szakbolt felé, majd mindeki visszatért a szállásra pihengetni, vagy éppen készülődni, aztán, mikor mindenki összekapta magát valamikor négy és öt közt felkerekedtünk és elindultunk A Célpont felé.

Mint a beszámoló elejefelé már említve lett, a helyszín ugyanaz volt mint tavaly és ez alapból némi félelemre adott okot, emlékezve arra, hogy mik történtek az egy évvel ezelőtti finoman szólva is felejthetetlen körülmények közt lezajlott koncert előtt és alatt. Mondjuk az kétségkívűl jó előjel volt, hogy az időjárás határozotan barátibb volt, mint az akkori szaharai döglődés és mint kiderült a pozitív különbségeknek itt nem volt vége. Node ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottunk ugyebár, hogy a szokásos jegyautomatával lefolytatott küzdelem után elmetrózgattunk a célállomásunkig, majd megindultunk a Columbiahalle felé. A tavalyival ellentétben most útközben még nem nagyon láttunk kósza vk-addiktokat, de amint felértünk a metróból és megintdultunk az épület felé azonnal kiszúrtuk az eltéveszthetetlen és aggasztóan nagy tömeget, mely természetesen már ekkor bőven lelógott az útra is, az autósok nem kis bosszúságára.

A tömeg nagyságából már ekkor nyilvánvaló volt, hogy újra teltház, vagy legalábbis majdnem teltház lesz és így újra lehetett volna aggodalmaskodni, hogy milyen kaotikus állapotok uralkodnak majd a koncert alatt, de szerencsére a szervezők láthatóan tanultak a tavalyi eseményekből és mindent megtettek, hogy elkerüljék az akkori hisztérikus jeleneteket. Már a bejutás is sokkal kontrolláltabban folyt és a "mindenki nyomakszik az egyszem bejárat felé" megoldás helyett most kordonokkal osztották ketté a tömeget, mely így nem a bejárat előtt tülekedett, hanem a járdán állt két irányba, jó száz méteres, tömött sorokat alkotva és csak a kordonok végénél kanyargó későn érkezettek (köztük persze mi is) lógtak le az úttestre. Az esetleges vészhelyzetre felkészülve már ekkor ott állt egy mentőautó, de szerencsére nem nagyon volt rá szükség sem ekkor, sem később. Egyébként az elöző évi berlini koncertről felbukkantak részletek a legutóbbi Dir en grey turné DVD-n és kivülállók számára valószínüleg inkább tűnhetett úgy az egész, mint egy terrortámadásról készült dokumentumfilm, a sötétben cikázó tucatnyi mentővel és a hordágyakon fekvő és orvosok által támogatott fiatalok tömegével.

Mikor megérkeztünk kissé elmentem bóklászni, meg felderíteni, hogy mekkora a tömeg (nagy) és újra kénytelen voltam megállapítani, hogy a német vk fanok továbbra is verhetetlenül a legrosszabbul öltözöttek. Pedig a tavalyi Kagerou/DéspairsRay koncertnél már kezdtem bizakodni, de úgy tünik csak annyiról volt szó, hogy az részben másfajta közönséget vonzott. Itt újra ledöbbentő mértékben és brutalitással döngölték a földbe az izlést a rettenetesen összeválogatott ruhák, az igénytelen sminkek, nomeg persze az elmaradhatatlan, teledekorált nasty oldaltáskák. Persze volt egy-két kivétel, de még a kifejezetten korrekt ruhákban pompázó kisebbség egy része sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy valami izléstelen aprósággal rontsa az összképet. Visszatérve a többiekhez megkezdtük a vagy két órás sorbanállást, amit mindenféle apró kalandok tarkítottak, feldobva az ácsorgás unalmát. Először egy már korábban is a környéken bóklászó és többek közt a mentősöket is letámadó mini tv-stáb talált meg minket, mindenféle okos kérdéseket feltéve és meglepődve azon, hogy igen, mi bizony a messzi-messzi magyarföldről egészen idáig képesek voltunk elbóklászni egy gyanús japán zenekar kedvéért. Valamikor hét előtt, nagy örömújjongás közepedte kinyitották a kapukat és elkezdődött a csigalassú araszolás befelé. Ennyie ember (elvileg bő háromezren voltunk) egyébként is szép kis idő míg bejut valahova, de itt persze még a szokásos alapos biztonsági ellenőrzés is tovább lassította a dolgokat, így tényleg nagyjából tíz percenként egy méter tempóban csoszogtuk végig a vagy száz méteres és jó négy-öt méter széles sort, amiben ráadásul, ki tudja miért, még egy rejtett akadályt is elrejtettek a vicces kedvű szervezők egy keresztbe lerakott kerítés formájában. Természetesen pont mikor a korlát környékére értünk jött a következő kalandos közjáték és elkezdett zuhogni az eső. Szerencsére csak amolyan rövid nyári zápor volt, de a meglehetősen intenzív fajtóból és habár a szardíniásdoboz stílusú tömeg, nomeg a fölénk tornyosulú fák védtek valamennyire, ahhoz így is éppen elég volt, hogy elázzunk, nomeg, hogy a fentemlített korlát és környéke vízes, nyálkás és csúszos legyen, hogy még nehezebben lehessen átjutni rajta. De aztán valahogy csak sikerült mindenkinek kikerülni vagy átmászni és egyre közelebb kerültünk a bejárathoz, miközben vészesen közeledett a nyolc órára kiírt kezdés. Természetesen menet közben szétszóródott a kis csapatunk és mikor a sor végére, a bejárat előtt kialakított nagyobb, üres rész szélére értem már nagyrészt elszakadtam a többiektől. Próbáltam megállapítani, hogy vajh, van-e olyan szigorú az ellenörzés mint tavaly és mikor arra jutottam, hogy talán nem, gondosan elrejtettem a fényképezőgépet és mikor végre sorra kerültem, széles, bizalomgerjesztő mosoly kíséretében célba vettem egy szimpatikus biztonságit, aki, miután látta, hogy nincs semmi csomagom, kabátom, megstb gyorsan be is engedett.

Szinte percre pontosan ekkor lett nyolc óra, a konferanszié hangját már kintről hallottam és pillanatokkal azután, hogy beléptem felgyulladtak a színpadon a fények és feldörrentek az első hangok, majd színpadra lépett a zenekar... ami nem a Dir en grey volt, hanem valami helyi, berlini banda, akiről, habár emlegették itt-ott, hogy lesznek, sikerült teljesen elfeledkeznem, de így legalább nem kellett attól félni, hogy a még kint ácsorgó százak lemaradnak bármi fontosról. Természetesen most is a bal oldalt vettem célba, ahol Toshiya felbukkanása várható volt és a tömeg szélén lavírozva előre is jutottam, majd hat-hét méterre a színpadtól fentakadtam egy köríves kerítésra tapadva ácsorgó embertömegen. Merthogy, mint kiderült, a tavaly az első pártucat sorban uralkodó hisztériából és agyatlan nyomakodásból okulva, most előrelátóak voltak a szervezők és a színpad előtti részből elkerítettek egy plusz kerítéssel egy jókora részt, amin belülre nagyrészt csak a korábban érkezettek kerültek, ezzel lecsökkentve és félbeválasztva a nyomakodó tömeget. Mivel én, valamint a különítményünk többi, szintén ezen oldalra pályázó tagja, akikkel szerencsére gyorsan megtaláltuk egymást, már eléggé a végefele jutottunk csak be, így az extra kerítésen kívülre szorultunk, de mint később kiderült ennek is megvolt a maga előnye.

No, de erről majd kicsit később, először pár szó az előzenekarról. A kinézetre hetvenes évek retróban, zeneileg meg valami döngölős electro-punkrock szerűségben nyomuló (a Kraftwerk-et és az AC/DC-t említík legfőbb kedvenceikként és ez a zenéjükön is nagyon átjön ) és Berlin egyik városrészéhez hasonlóan Ostkreutz néven futó kéttagú banda a közönség német része számára láthatólag közismert volt, mert sokan örvendeztek vala feltünően, meg énekelgették a szövegeket. Már amikor németül voltak. Merthogy a zenekar a 70s' retro mellett az orosz komcsi image-re is nagyon rágyúrt és ez a szövegekben is érződött, merthogy jórészt oroszul voltak. Pillangószemüveg, szőrmekucsma és hangos, de igencsak egyhangú és jellegtelen rock. Nekem egy-két jobb pillanatot leszámítva nagyon nem jött be, habár azért menekülési vágy sem tört rám tőlük, azonban kis csapatunk egy-két tagjának kifejezetten tetszettek. A jópár ósdi tv-vel és háttérvetítéssel megdobott színpadkép mindenesetre érdekes, meg látványos volt a maga módján. A 30-40 perc amit játszottak bőven elég volt belőlük és miután a szintis és az énekes-gitáros is levonult és a díszleteket is letolták, mindeki gyorsan el is felejtette ezt a kis közjátékot és fokozódó izgalommal várta tovább az est fénypontját. Egyébként, mint várható volt, most is teltház volt, lent is majdnem az ajtókig álltak az emberek és a körgaléria is tele volt, nomeg újfent nagyon nemzetközi társaság gyűlt össze és folyton mindenféle fura nyelveken beszélő és különböző európai országokat képviselő zászlókkal integető emberek bukkantak fel itt-ott.

Az átszerelés szerencsére nagyon rövid volt és nemsokára felbukkant a konferanszié, aki nagylelkesen elmondta a kötelező szövegeit, elsősorban azt, hogy a koncert alatt tilos mindenféle fényképezgetés vagy hangrögzítés. Az esetleges problémákat elkerülendő inkább meg sem próbáltam fotózgatni, így a koncertről szóló alábbi rész egyhangúságát nem koncertképek, hanem Clever Sleazoid PV screencap-ek dobják majd fel. Miután elmondott mindent amit akart, végre lekapcsolódtak a fények és beindult az intro, vagyis a Saku kislemezt záró G.D.S instrumentális verziója, ami gyakorlatilag nem más mint pár percnyi súlyos, repetitív techno-zúzás. A közönség persze azonnal elkezdett tombolni, üvölteni és ugrálni, plusz a fények is villogtak össze-vissza, amitől igencsak szórakoztató módon olyan hangulat lett, mintha nem is Deg koncerten, hanem valamelyik Mayday vagy Hyperspace partyn lettünk volna. Persze ez az illúzió nem tartott sokáig, mert mikor felért a színpadra mindenki véget ért az intro és elkezdődött maga a koncert. Ráadásul úgy, hogy egy pillanat alatt mindenki elfelejtette a hosszas sorbanállást, az esőt, az előzenekart, meg úgy általában mindent, mert a tavaly óta megjelent egyetlen kislemez egyetlen új száma, a Clever Sleazoid úgy vágot gyomron mindenkit, hogy csak néztünk, hogy mi van. Már a szám stúdióverziója is nemkicsit brutális volt, de élőben, megdobva az extra hangerővel, a színpadon ügyködő zenekarral és a lökdösődős koncertélménnyel még sokkal ütősebb volt és egy pillanat alatt hangulatba hozta a tömeget. Ennél tökéletesebb kezdés képtelenség lett volna elképzelni, főleg, hogy megdöbbentő módon, Kyo angol kiejtése, mely a kislemezverziónál olyan sokkolóan borzasztó és teljesen kivehetetlen volt, most sokkal érthetőbbnek tünt, valamint úgy általában, a tavalyi, jórészt artikulátlanul végigüvöltözött koncerthez képest összehasonlíthatatlanul tisztábban énekelt és úgy általában a hangzás is sokkal jobb volt, nem kásás, mint legutóbb. Szerencsére ez végig így maradt és kristálytisztán szólt minden és leszámítva egypár üvöltözős részt, mikor olyan hangokat csalogatott elő magából, hogy még a tapasztalt Deg-rajongók is csak pislogtak, a kis vadember is tisztán és érthetően énekelte az összes számot.

Annak az előnye is itt jött elő, hogy nem a színpad elé kerültem a szokásos nyomulás közepébe, hanem relatíve messzebb, ahol kisebb volt a tolakodás. Ráadásul, míg ahol tavaly álltunk, onnan igazából csak a színpad bal oldalát lehetett látni, innen most be lehetett látni az egészet, főleg miután a koncert fele környékén egypár fanleány előlem inkább hátrébb, a nyugisabb részek felé távozott és így sikeresen előreküzdöttem magam a korlátig. A tavalyi koncertnek persze volt egy felejthetetlen feelingje, bent nyomakodva az első sorokban, a negyven fok körüli hőségben, a tomboló káosz és hisztéria közepén, de bármennyire is szeretem az ilyesmit, most mégis jobb volt így, nyugisan is végignézni kvázi ugyanazt a koncertet. Merthogy a kezdő Clever Sleazoid-on kívül (ami mondjuk már önmagában elég volt ahhoz, hogy még véletlenül se bánjam meg az utazást) zeneileg sok változás nem volt a tavalyihoz képest, gyakorlatilag majdhogynem csak a számok sorrendje volt más. Most is lement talán az egész Withering To Death album, valamint még egy adag ez-az a Vulgar-ról, de a régebbi anyagokat sajna újfent hanyagolták. De ez igazából várható volt, tehát különösebben nem szomorított el, meg egyébként is, a Withering egy pokoli jól sikerült album, tehát a fene se bánta, hogy mégegyszer végig lehetett tombolni élőben.

A tavalyihoz képest kinézetben is sokkalta visszafogottabb volt mindenki, teljesen egyszerű ruhákban, szinte nulla sminkkel, az egyetlen feltünősködő Toshiya volt a Gene Simmons fejes Kiss pólójával, de ezt leszámítva, a tavalyi brutál-cool kinézetéhez képest ő is nagyon semmi-extrán nézett ki. Die és Shinya békésen elzenélgetett a másik oldalon és most még mintha Kaoru is kevésbé játszot volna rá a nagymenő rocker szerepre mint tavaly, de azért legnagyobb örömünkre most is megeresztett néhány 'Kaoru vagyok, imádjatok' pózt. Kyo volt az egyetlen aki hozta a szokásos formáját. Mostanra megszabadult a tavalyi irreális hajszerkezetétől, ellenben beszerzett egy újabb piercinget, most éppen a szemöldökei közé és jó szokás szerint két-három szám után megszabadult az öltönytől, majd az ingtől is és elkezdte a szokásos mellkaskarmolászós, üvöltős, rohangászós, örjöngős show-műsort. Teljesen belakta a színpadot és bőven kárpótolt mindenkit, aki esetleg csalódott volt a többiek inaktivitása miatt.

Szerencsére a koncert közben sem fordultak elő a tavalyihoz hasonló jelenetek és nem kezdtek el tömegesen beájulni a rajongók, habár egy-két embernek az első sorokból azért csak-csak sikerült valahogy. A biztonságiak persze pillanatok alatt kiszedték őket, meg még egypár mást is, akik inkább feladták a küzdelmet a tömeggel, viszont nem tudtak hátrébbmenni a tülekedés miatt, de ezt leszámítva semmi probléma nem volt, tehát szerencsére jól működött a szervezők korlátos megoldása (nomeg persze az is a kezükre játszott, hogy az előző évi súlyos kánikulával szemben most kifejezetten kellemes idő volt). Mindeközben a zenekar a színpadon zúzott és egymás után nyomták az utolsó két lemez számait, majd olyan szűk háromnegyed óra után levonultak öt-tíz percre. Ehhez hasonló szünetek tavaly is voltak és akkor sem nagyon értettem, hogy mi is volt az értelmük, de mint kiderült, most legalább valami koncepció volt a dologban. Merthogy addig csupa brutálzúzda darab ment, viszont mikor visszatértek rendbeszedett ruhákban, nem a durvulás folytatása következett, hanem az "Itoshisa wa fuhai nitsuki" és a "Higeki wa mabuta o oroshita yasashiki utsu", vagyis a Withering lemez két lassú, már-már lírai száma. Most még Kyo is visszafogta magát és megállta, hogy a felsőruházatot újfent leszerelje magáról, ellenben az öltönyhöz felvett, sakktáblakockás szalaggal díszített kalapban úgy mutatott mint aki most szabadult egy ska-zenekarból és csak véletlen keveredett fel a színpadra érzelgős rockdalokat énekelni.  A közönség természertesen (mint egyébként végig az egész koncert alatt) együtt énekelte Kyo-val a szövegeket és részben ennek köszönhetően ez a két szám nagyon kis hangulatosra sikeredett. Ezekután újabb szünet következett és mikor újra felbukkant a banda onnan folytatták, ahol a kis közjáték előtt abbahagyták vagyis, brutálkodtak tovább és Kyo-nak természetesen megint csak pár perc kellett ahhoz, hogy félmeztelenül, vért köpdösve rohangáljon a színpadon felalá, néha becélozva a kis emelvényét, hogy azon egyensúlyozva üvöltsön a mikrofonjába. Persze a közönség is rögtön felvette újra a tempót és megint beindult a nyomakodás és tombolás, de továbbra is csak a normális keretek közt, leszámítva egykét egocentrikus idiótát, akiknek látványosan fogalma sem volt arról, hogy hogyan is kellene viselkedni egy koncerten. Mint utóbb kiderült, időközben volt egy új szám is, a "ryoujoku no ame" amit akkor nem szúrtam ki, mert elveszett a nem igazán hallgatott Vulgar albumról származó számok tengerében, de az azóta megjelent kislemezt ismerve végülis sokat nem vesztettem, mert habár alapjában véve korrekt kis szerzemény, meg sem közelíti a Clever Sleazoid elborult zsenialitását.

Újabb szűk háromnegyed óra után elkezdtek integetni és búcsúzkodni a zenekar tagjai, ki csak simán integetve és lesétálva a színpadról, ki pengetőket dobálgatva (Kaoru Teh Rockstar!), ki pedig örjöngve, egy vödör vizet a fejére borítva, majd az üres fémvödröt a fejébe húzva és azzal botorkálva ide-oda (Kyo, ki más?). Persze a közönség még egy ideig követelte a folytatást, de a felgyulladó világítás végleg nyilvánvalóvá tette, hogy ennyi volt és nem jönnek vissza újra. Vagyis nem volt a hagyományos értelemben vett ráadás, ami kicsit fura, de igazából panaszra nem lehetett okunk egyáltalán, mert így is majd két órányit játszottak. Ezek után már nem maradt más, mint becélozni a merchendise pultot, ahol szerencsére jóval szélesebb kínálat volt mint elöző évben. Akkor a turnépoló már bőven a koncert előtt elfogyott, most viszont még volt bőven, ráadásul rögtön három fajtából is lehetett választani. Én becéloztam a koponyás verziót, majd kivergődtem a pult körül kavargó tömegből, majd ki a klub elé, megkeresni a többieket, meg bevárni azokat akik még nem kerültek elő. Mire mindenki megkerült már megint olyan késő volt, hogy nem járt a metró, így maradt újra a hosszú séta bele az éjszakába. Míg tavaly nem voltunk előre felkészülve a gyalogtúrára és csak útközben néztük a térképet, hogy merre is kell mennünk, most már délután megnéztem alaposabban a lehetőségeket és sikerült egy némileg rövidebb és egyszerűbb útvonalra akadni, így nem volt olyan vészes a dolog. Nagyjából az út felétől pedig már nem is nagyon volt más dolgunk mint becélozni a kivilágított, az izléstelenség tündöklő pompájában a város felé magasodó, rózsaszín labdává átlényegült tv-tornyot és összesen talán egy órányi kellemes séta után haza is értünk és azonnal ki is döltünk aludni, mint egy csapat hulla.

Következő reggel némileg kókadtan gyülekezett a még mindig erősen kómás társaságunk a hostel halljában, majd a recepcióstól kért újabb útbaigazítás után célba vettük a vadiúj, gigantikus központi pályaudvart, ami mint kiderült csak egypár metrómegállónyira volt tölünk. Ugyanúgy mint tavaly, a visszaúton most sem kabinos, hanem egybenyitott vonatban utaztunk, de így legalább könnyebben lehetett egymással cseverészni, meg cserélgetni ide-oda a Berlinben beszerzett újságokat és egyéb ezt-azt. Az előző év rettenetes, szauna-szerű visszaútja után most, az általános fáradtság ellenére kifejezetten kellemesen telt az út és egész gyorsan elment az a fél nap, amit a vonaton töltöttünk és a friss élményeken is sokkal lelkesebben tudtunk elpörögni úgy, hogy nem azon kellett aggódni, hogy sikerül-e úgy kihúzni Pestig, hogy nem sülünk oda az ülésekhez. Mivel a beszámolók szerint a kölni koncert is teltházzal ment, valamint a két későbbi fesztiválfellépés is nagy siker volt, ezért szinte biztos, hogy jövőre is visszatér a zenekar, ráadásul akkora már várhatóan új lemez is lesz, tehát minden esély megvan rá, hogy nem ez lesz az utolsó Dir en grey beszámoló az oldal történetében.