Az idei Sziget Fesztivál három Japánnal kapcsolatos programmal is szolgált. Az alább részletezett hétfői Electric Eel Shock koncert után egy nappal újra visszatért hozzánk a hard-techno zseni Takaaki Itoh, valamint a Fiksz Rádió Japanimánia műsora is kiköltözött a Szigetre ideiglenesen és vasárnap éjjel egyrészt egy igencsak rendhagyó és kaotikus adás keretében próbáltunk némi előzetest nyújtani a következő napi koncerthez, bemutatva a japán garage-rock színteret melyből az EES is érkezett, másrészt az adás utáni, néhány erősen szürreális élménnyel szolgáló éjszakán, hajnali hatig a legkülönbözőbb műfajokból válogatott japán zenékkel borzoltuk az arra járó szigetlakók idegeit.

Amíg az kétségtelenül igaz, hogy a Sziget Fesztivál évről évre kultráltabb keretek között kerül megrendezésre (idén leginkább a bejárat környékén eszközölt felújítások és átalakítások okoztak pozitív meglepetést) addig sajnos a programok és fellépők összeválogatása egyre gyakrabban elégedetlenkedésre ad okot. Annak, hogy most már gyakorlatilag minden zenei stílus képviselteti magát nyilvánvalóan az az oka, hogy a szervezők a lehető legszélesebb közönségnek próbálják vonzóvá tenni az eseményt, azonban ezzel törvényszerűen sokszor azt érik el, hogy bizonyos műfajokba eső programokból egyre kevesebb van és az a kevés is túlzottan szét van szórva különböző napokra. Az olyan műfajok rajongói mint például a metal, melyeknek külön sátor van fenntartva szerencsésnek mondhatóak, de például a korábbi években sokkal inkább dominánsnak számító punk/hardcore vonal idén alig-alig volt jelen. Vannak persze műfajok amelyekre ennek éppen a fordítottja igaz: az első években éppenhogy csak megtűrt elektronikus zenék mostanra az egyik fő irányzattá váltak. Természetesen egy bizonyos fokú átalakulás minden hasonló jellegű rendezvénynél természetes, azonban olyan húzásokkal mint a nagyszinpadon szerepeltetett slágerlistás lánybanda már igencsak túlzásokba estek a szervezők.

A fentiek következménye volt, hogy a hétfői napon két magyar hardcore csapaton kívül, akik közül az egyik az EES-el egyidőben játszott, a másik pedig késő este valamikor, semmi érdekes nem volt, kivéve a Jesus Christ Smokes Holy Gasoline nevű ilyen-névvel-nem-lehet-rossz kategóriába tartozó osztrák csapatot... akik persze megintcsak ugyanakkor léptek fel mint az EES. Azonban szerencsére a hosszadalmas Európa turné közepén tartó japán rockerek koncertje olyan élménynek bizonyult mely önmagában megérte a négyezres belépőt.

Ők nyitották a hétfői napot a Nagyszinpadon, vagyis elvileg 16.30-kor kezdtek, azonban szerencsére mi már jó egy órával előbb odaértünk, eredetileg azért, hogy meg tudjunk csípni egy helyet az első sorban, de ennek köszönhetően végignézhettük a zenekar hangpróbáját, mely közel olyan érdekes és mozgalmas (és persze szórakoztató) volt mint maga a koncert.

Szerencsére a korábbi évekkel ellentétben mikor a bejáratnál rendszeresen hosszadalmas sorbanállással kellett számolni, most is, mint az elöző két nap, simán, minden várakozás nélkül bejutottunk, így nem sokkal három óra után már útban voltunk a Sziget közepén található Nagyszinpad felé. Útközben megálltunk annál a pultnál, ahol a nagyszinpados fellépők termékeit árulják és legnagyob örömömre EES cuccokból is volt bőven választék. A háromféle poló mellett természetesen lehetett kapni az idei, gyakorlatilag az egész évet átfogó Európa turnéra kiadott Go Europe! CDt is. Már ekkor, vásárolgatás közben is gyanúsak voltak a szinpad felöl odaszűrödő hangfoszlányok és mikor egy CDvel és egy polóval megpakolva arrafelé vettük az utunkat bebizonyosodiott, hogy tényleg éppen az EES hangpróba folyik. Még csak valahol az elején tarthattak mert egyenlőre csak a hangszereket és mikrofonokat próbálgatták végig egyenként. A gitáros/énekes Akihito rögtönzött gitárszólójára a basszer Kazuto heves headbangelésbe kezdett, miközben hátul (az ekkor még teljesen felöltözött) Tomoharu békésen ütögette a tamokat és cineket. Ekkor még csak pár tucatnyi ember figyelte a történéseket, de azon kevesek akik ismerték a zenekart és már várták a koncertet heves üdvrivalgással üdvözöltek mindent ami a szinpadon történt, különösképpen egy csoportnyi német, akik gondolom már korábbi fellépéseikről ismerték a zenekart és akik végig a leghangosabbak maradtak, valamint egyikük nem sokkal később extra izgalmakkal szolgált...

Mikor már minden hangszer úgy szólt ahogy kell, lenyomtak egy teljes számot, elvileg azért, hogy kipróbálják, hogy hogyan is szól a cucc egyben. Ezt persze, a még mindig kicsi, de annál lelkesebb közönség megintcsak heves üdvrivalgással fogadta, amitől a zenekar is láthatóan belelkesedett és innentől nem úgy mentek a dolgok mint egy rendes beállás alatt kellene... Még egy kis állítgatás, majd csak úgy, a biztonság kedvéért még egy szám. Ekkor még mindig nem volt gyanús a dolog, de mikor ezután megkérdezték a hangtechnikusukat, hogy van-e elég idő eljátszani mégegy számot és a válasz az volt, hogy oh, még bőven (amire rögtön úgy döntöttek, hogy nah, akkor legyen inkább még két szám) egyértelművé vált, hogy most már nem hangpróbának vagyunk tanúi, hanem a koncert előtti ráadás vadiúj koncepcióját ismerteti meg velünk éppen a zenekar... mivel a nagyszinpados kezdőzenekarnak nincs extra ideje ráadást játszani, viszont idő és lelkes közönség is volt bőven, az EES meg olyan csapat akiknek ennyi bőven elég a boldogsághoz, így ahelyett, hogy elvonultak volna a szinfalak mögé pihenni, ottmaradtak játszani nekünk. A közönség persze nagyon hálás volt és már ekkor olyan hangulat volt, ami egy jobbfajta koncert közepefelé szokott uralkodni és az egyik német rajongó nagyszerű taktikai érzékkel ezt az időpontot választotta egyszemélyes gerilla-akciójához. Kihasználva, hogy a biztonságiak nem igazán figyeltek, mivel ugye elvileg, csak hangpróba van akkor meg minek, ő fogta magát, átugrott a kerítésen és rohanva megindult a zenekar felé és az őrök már csak akkor kaptak észbe mikor már a szinpadra kapaszkodott fel. Ott érték utól, de csak egy rövid, Aki és Kazuto körülötti szaladgálás és fogócska után tudták elkapni és levinni, vissza a közönség közé. A zenekart láthatólag nagyon szórakoztatta a közjáték és odavoltak a lelkesedéstől, de persze közben zavartalanul játszottak tovább.

Mikor befejezték a szokatlan ráadást levonultak a szinpadról. Rövid várakozás után felbukkant egy emberke és elmondta, hogy kik lesznek aznap a nagyszinpadon, majd bejelentette, hogy most pedig következik az Electric Eel Shock Japánból és fel is hangzott az intro... ami nem volt más, mint a Black Sabbath klasszikus Paranoid. Fura intro választásnak tünhet, de ismerve a zenekar tagjainak Sabbath mániáját csöppet sem meglepő és nagyon hatásosnak bizonyult és mire a zenekar bevonult a szinpadra és nekikezdett az első számnak már meg is volt az alaphangulat.

Mindegyikük hatalmas lelkesedéssel játszott, Akihito vagy vigyorgott, vagy grimaszolt és gitárját a fején egyensúlyozva, vagy éppen fejéhez csapkodva kacsázott erre-arra a szinpadon, Kazuto folyton a tradícionális metal kéztartással (lásd a jobboldali illusztrációt) integetett a közönség felé, Tomoharu pedig immár mindösszesen egy trikóban (és persze a taktikai pontra húzott zokniban) ütötte a dobokat. Szenzációs hangulatot teremtettek és habár egy kis klubban az egész biztos, hogy sokkal jobban működött volna, így is nagyon átjött a zenekar lelkesedése, meg azért látszott, hogy nem egy hasonló nagyságú fesztiválon játszottak már és abszolúte nem voltak megilletődve a hatalmas szinpadtól, hanem összevissza rohangálva belakták az egészet és Kazuto, majd őt követve, egy gitárszóló erejéig Akihito, a szinpad alsó szintjére is lejött. Tömeg a koncert végére sem lett, olyan 400-500 ember ha lehetett beleszámítva a környéken tébláboló nézelődőket is, de az ottlevők mind láthatóan jól érezték magukat és lelkesen ugráltak és headbangeltek az EES nyers, tradícionalista metáljára.

Mert zeneileg végig a tradicionális metal vonalon volt a hangsúly (pontosabban annak jóadag iróniával megdobott, jellegzetesen Electric Eel Shock-os változatán) és a zenekarra egykor oly jellemző garage-rock hangzás most maximum ha nyomokban volt fellelhető. Ennek következménye volt az is, hogy nagy bánatomra a kedvenc EES dalom a Let's Go To The Beach kimaradt a programból, csakúgy mint a csapat garage mesterművének, a Slayer's Bay Blues albumnak többi darabja. A számok nagy része az év elején kiadott Go Europe! albumról lett válogatva, de rengeteg új dal is szerepelt a programban, amik majd feltehetőleg az őszre tervezett új lemezen lesznek hallhatóak. Ezek hangzásban tovább követik a Go Europe!-ról ismert irányvonalat és szövegben is többnyire ugyanaz a főtéma mint eddig: a rock'n'roll. Azért akadnak kivételek is, mint a 'Bush Down!' aktuálpolitikai dühöngése, de zeneileg ez is tipikus EES darab. Talán ha egy órát játszottak, majd eljött az utolsó szám ideje, mely alatt Akihito felkapaszkodott a dobszerkó és az (ekkorra már tényleg csak egy zoknit viselő) Tomoharu melletti hangfalakra és bemutatta hírneves halálugrását, majd befejezték a számot és vigyorogva és integetve levonultak a szinpadról, most már végleg. Jó lett volna még egy kis ráadás, de persze nem volt rá idő, meg hát végülis megkaptuk előre bőven, tehát semmi ok nem volt panaszra.

A közönség kisrészt elszállingózott, nagyrészt maradt a következő fellépőre. Mi szállingóztunk és átmentünk a Fiksz sátorhoz cseverészni és kipihenni a koncertet, majd miután mégegyszer végigböngésztük a programot és megállapítottuk, hogy tényleg abszolúte semmi program nincs amiért érdemes lenne maradni megindultunk kifelé. Egy random megérzést követve elkerültünk mégegyszer a Nagyszinpad felé, ahol az EES utáni zenekar koncertje folyt éppen és a backstage sátrai mellett elhaladva kémleltük hátha felbukkan valamelyik együttestag, de nem láttunk senkit és már éppen feladtam volna, mikor kiszúrtam pár méterrel elöttünk az úton Akihito eltéveszthetetlen hajkoronáját és sikerült még egy autogrammot szerezni a CDre, mielőtt a barátnőjét követve eliramodott megcsodálni a felfújható focipályát.

Vagyis a Sziget első japán fellépőjének koncertje a lehető legjobban sikerült szerencsére és most már csak azon reménykedhetünk, hogy jövőre mások is követik őket (meg persze a beszámolók szerint szenzációs és hírnevéhez illően brutális szettet produkáló Takaaki Itoh-t), EES-ék pedig reméljük elkeverednek még majd mifelénk végeláthatatlan turnéik során.