Majdnem sikerült lemaradtam valami nagyszerűről... Szombat reggel még azzal a tudattal ébredtem, hogy semmi különlegesebb program nem lesz estére és még délutánba is a boldog tudatlanság állapotában vetődtem bele. Aztán jött a sokk mikor egy ismerős kezembe nyomott egy kis szórólapot "valami japán zenész, ismered?" kérdéssel kísérve... A flyer-en takaros kis zöld betűkkel a techno-zseni Takaaki Itoh neve viritott, én meg erre persze majd' bezuhantam az asztal alá a meglepetéstől... föleg mikor megláttam, hogy ez bizony egy aznap esti party hirdetése, ami ráadásul kint van valahol a világ végén Budafokon. Persze sem ez, sem a kint tomboló hideg nem tudott eltántorítani attól, hogy hazarohanjak, összekapjam magam (közben morogjak egy sort azon, hogy a fényképezőgépben persze pont ilyankor nincs film) majd fél tizenegy tájban egy minden belső világításától megfosztott 47-es villamoson beleszáguldjak a fagyos és kietlen budafoki éjszakába.

Itoh egyszer járt már nálunk. Idén tavasszal a Mayday-en szerepelt, de akkor kihagytam mert elriasztott a fellépők listájában fellelhető borzasztó mennyiségű, rettenetesen igénytelen, kommersz DJ, azonban szerencsére most a helyszin és a többi DJ is igéretesnek tünt. A klub kellemes meglepetést okozott. Amennyire tudom vadiúj hely és habár nagyon kint van a városból, a hangulata ezért bűven kárpótlást nyújt. Mint ahogy a nevéből is sejthető régi katakombákból lett átalakítva és már ez ad neki egy igen különleges atmoszférát, amit szerencsére meg sem próbáltak elrontani valami ócska dekorációkkal, hanem inkább egyszerű, de pont odaillő világítást használnak és hallhatóan inkább az egészen kíválló hangberendezésre fordították a pénzt. Két nagyobb terem van, meg még egy-két kisebb helyiség ahol ücsörögni lehet vagy éppen venni ezt-azt. Nem egy nagy hely az igaz, de az ezen estén összegyűlt néhányszáz embernek bőven elég volt.

Dylan DrazenMivel az első száz vendég között sikerűlt befutnom, a belépő mellé a kezembe nyomtak egy Dylan Drazen mix CDt is. Jó kis hely ez mondomén... Mikor odaértem (és még jóideig utána) a bemelegitő DJk szórakoztatták a népet lélekmelengetően brutális minimal-technoval. Körbebóklásztam a helyet majd visszamentem a nagyterembe, ledekkoltam valahova a fal mellé, elmerűltem a szigorú zúzásban és elgondolkodtam, hogy milyen rég is voltam utoljára ilyesmi klubban, annak ellenére mennyire közel áll hozzám ez a fajta zene... De amint körűlnéztem rögtön eszembe jutott, hogy mi is ennek az oka... a közönség. Itt is hatalmas koncentrátumban volt jelen az összes olyan embertípus ami oly visszataszítóvá teszi a hazai techno klubbokat. Agyonszolizott hölgyemények, végtelenűl visszataszító kopasz, izompópós létformák, a magukba tömött szemetektől kitágult pupillájú idióták akik nevetséges, fluoreszkáló vackokat maguk előtt lóbálva masíroznak fel-alá, ésatöbbi... Nopersze nyugaton is megvannak a megfelelőik, de ott azért mindig simán meg lehet találni azokat a klubbokat amiket elkerülnek, míg nálunk ez már hosszú évek óta lehetetlen sajnos.

Valamikor egy óra körül vette át az irányítást a pult mögött az est Itoh melletti főattrakciója, az amerikai Dylan Drazen. Az addigi agysúlykoló minimallal ellentétben az ő szettjének fő irányvonala inkább a hard-techno volt, megvadítva néhány klasszikus kedvenc brutalizált verzióival (pl. Underworld-Pearls Girl és az őrűlt zseni Green Velvet La La Land-ja) Az amerikai fiú három Technicsről nyomta és nagyon rendben volt amit csinált. A közönség is nagyon belendűlt, nopersze ilyesmi helyeken sose lehet tudni, hogy ez a zene miatt van, vagy egyszerűen csak a hatalmas mennyiségekben elfogyasztott tudatmodosítók mellékhatásaként, de itt nyilvánvalóan az előbbi volt az ok, ellentétben azokkal a bulikkal, ahol a hazai house és techno DJk önjelölt vezéralakjai nyomják a zenéket olyan alacsony szinvonalon, hogy azt tiszta aggyal képtelenség élvezni.

Ekkorra azonban már előjöttek a klub negatívumai is... az egyik, hogy a két terem közvetlenül egymás mellett van és így mikor egy-két pillanatra elül a zene mindent betöltő dübörgése roppant zavaróan áthallatszik ami a másik teremben szól. Hogy ez ellen mit lehetne tenni azt nem tudom, a másik probléma viszont egy sokkal egyszerübben kezelhető dolog: a DJ pult túlzott átjárhatósága és megközelíthetősége. Már az is eléggé fura volt, hogy a DJk mögötti részt jónéhányan ruhatárnak használták, de amikor sorra bukkantak fel az emberek, akik úgy gondolták, hogy autogram kérésre az a legmegfelelőbb pillanat, mikor a DJ éppen egy átkeverés közepén van, az már azért igen idegesítő volt. Azonban a fődíjjat kétségtelenül az a két roppant ellenszenves hölgyemény érdemli akik önjelölt go-go girlként beálltak a pult mögé táncikálni és pózolni, pontosan félúton Dylan és a lemezesládája közé...

Takaaki ItohFél négy előtt nem sokkal megjelent az akire egész este vártam. Itoh japánhoz képest is alacsony termetével és pufók arcával nem az a fajta ember akiből kinézi az ember, hogy DJ, azt meg főleg nem, hogy a műfaj legszigorúbb irányzatának egyik nagymestere. Japánban már jóideje ismert a neve, nemzetközileg azonban csak az utóbbi években kezdtek felfigyelni rá, mikor egyedi stílusú számainak köszönhetően, a szigetország minimal-techno gurujának, Fumiya Tanakának nyomdokain elindult a világhír felé. Egyre tőbb és tőbb meghívást kapott nyugatról és így bebizonyította, hogy nem csak a stúdióban, hanem a lemezjátszók mögött is ott van a legjobbak között. Itt két órán keresztül játszott, keveréseivel jónéhányszor hangos ovációt kiváltva a közönségből és egy pillanatra sem hagyta, hogy alább hagyjon a hangulat. Tökéletes érzékkel keverte és válogatta ki a lemezeket, félkézzel és pókerarccal matatva a keverőn. Egyetlen amit kicsit sajnáltam, hogy az igazi jó kis kegyetlen minimal-technoból nem sokat játszott, viszont az a nagyon húzos hard-techno szett amit kaptunk helyette bőven kárpótolt mindenért. Megvolt a szinte kötelező tisztelgés az irányzat legnagyobbja, Jeff Mills előtt (Bells), volt pár saját szerzemény is (Wols!!!) meg még egy halom nagy kedvenc. Az pedig, hogy a legsúlyosabb és legegyedibb hangzású lemezek közűl jónéhány japán kiadvány volt, egyáltalán nem volt meglepő, ismerve az ottani DJk kisérletező kedvét.

Mikor vége lett a szettnek megkerestem a buli alatt fényképezgető embereket, hogy megkérdezzem hova kerülnek majd fel a képeik (linkek az oldal alján), szereztem egyet a buli plakátjából, majd a tél első hóesésében, roppant elégedetten hazasuhantam, remélve, hogy a jövő évben is érnek majd olyan kellemes meglepetések, mint ez az kiváló kis party.


Kapcsolódó linkek:
A party hirdetése a DJ-Zone oldalán
Képek a partyról:
partyarcok.hu
soundhead.hu
noise.hu