A japán indie-rock szintér már eddig is jópár zenekart uszított a világra akiknél a nagyszerű zene mellett a végletesen különc viselkedés is nagyban hozzájárult a sikerhez, elég csak a szinpompás ruhákban parádézó, bölényekről, biciklizésről és ételekről éneklő, imádnivaló Shonen Knife-ra, vagy a zúzós garage-rock nagymestereire, a fekete napszemüvegeikhez és a coolos rocker-image egyéb kellékeihez minden körülmények között ragaszkodó Guitar Wolf-ra gondolni. Ezen zenekarok sorához csatlakozott az utóbbi néhány évben egy új csapat, akik végeláthatatlan turnéikkal, vad koncertjeikkel és furcsa humorú dalszövegeikkel szereztek maguknak hírnevet. Ez a csapat az Electric Eel Shock, a róluk szóló irásnak pedig az adott különleges apropót, hogy 2004 augusztus kilencedikén tiszteletüket tették nálunk is és felléptek a Sziget Fesztiválon.

Az oszakai csapat az induláskor még tizenegy tagot számlált, orgonistával, szaxofonistával, ésatöbbivel kiegészülve, de hamarosan rájöttek, hogy ez nem igazán az ő világuk és kialakult a mindmáig stabil háromtagú felállás: Kazuto Maekawa (basszusgitár), Tomoharu 'Gian' Ito (dobok), valamint a fő szövegíró és zeneszerző Akihito Morimoto (ének, gitár). A zenekar első, mára beszerezhetetlen, szerényen csak 'Maybe... I Think We Can Beat Nirvana' címmel ellátott lemezét is már ebben a felállásban adta ki, még 1997 márciusában. A magánkiadásban megjelent, sok későbbi kedvenc kezdetleges verzióit tartalmazó album boritóján az együttestagok anyukái pózolnak, borzaszó giccses dizájnba illesztve. Ezt egy koncertalbum követte következő év februárjában, ami mostanra szintén csak szerencsés gyűjtők polcain lelhető fel. Már ekkoriban is nagy klubkedvencek voltak otthon és Tokióban, de még csak egy viszonylag szűk közönség ismerte őket, azonban ezután egyre inkább felpörögtek körölöttük az események.

1999-ben megalapították saját kiadójukat, a Micro Music-ot és megjelentettek egy válogatást Shit Associated Music Vol. 1 címmel, melyen rajtuk kívül még többek közt szerepelt, az azóta szintén nemzetközi ismertségre szert tett Peelander-Z is. Ez év áprilisában lépnek fel először New York-ban, ahol az indie szintéren a japán zenekarokra a kora nyolcvanas évek óta különleges figyelmet fordítanak, köszönhetően olyan csapatoknak mint a legendás Plastics. A nyers, némi metál behatással megdobott garage-rock hangzás és a hisztérikuisan energikus előadásmód meghozza számukra a sikert és elismerést. Sok ismeretséget kötnek, amik később még majd nagyon hasznossá válnak és pár számot is felvesznek New York-ban, melyek aztán egy halom más, már Tokióban felvett anyaggal együtt felkerülnek a zenekar első tisztességes terjesztést kapó albumára, a brilliáns Slayer's Bay Blues-ra.

A mindössze szűk félórás Slayer's Bay Blues igazi garage-rock gyöngyszem. Minden megvan benne ami a műfaj legjobbjait jellemzi: pokoli jól megírt dalok, nyers hangzás, rekedtes ének/üvöltözés, agyontorzított gitárok, furcsa szövegek, önirónia és iszonyú mennyiségű erő és energia. A zene a punk és hardcore között van valahol félúton, keverve az elegyet némi ősmetal, hardrock és tradícionális 50es évekbeli rock'n'roll hatással. A később sokkal meghatározóbb metal hatás itt még csak elvétve bukkan fel, az elvileg a műfaj nagyszerűségéről szóló, az album legszórakoztatóbb darabjai közé tartozó Heavy Metal Vagabond is minden csak nem metal... inkább hasonlít valami fura, erősen ittas állapotban felvett jazzdarabra. Vannak majdhogynem slágeres dalok is, mint a grooveos, már annak idején az első albumukon is felbukkanó, Let's Go To The Beach, mely a refrénjének és telitalálat gitártémájának köszönhetően elsőre megragad a hallgató fejében és vannak egészen elborult számok, mint például a viszafogott gitározgatás és kaotikus zúzás között váltogató Overkill. A szövegek fele angolul, mások fele japánul, olyan címekkel miny Jumping Akihito Flash, Turbo Slayer, Bingo-Shoot vagy Orange Is Back... Tökéletes album, mely végig változatos és izgalmas és mindmáig a csapat legjobbja maradt.

Innentől kezdve rendszeresen hívják őket koncertezni Amerikába, de többször eljutnak Kanadába is. 2000-ben, mikor már harmadik ottani turnéjukat bonyolítják le, megismerkednek a San Francisco-i illetőségű The Get-Go-val, akik meghívják őket koncertezni a szülővárosukba, következő év júniusában pedig split lemezt adnak ki együtt, amit közös amerikai és japán turné követ.

2002-ben, Japánban kiadnak egy, találóan 'Go America!'-nak elnevezett ötszámos EP-t, majd ezt kiegészítve hét másik, korábban szintén csak Japánban hozzáférhető dallal, év végén kihozzák az album amerikai kiadását és ekkortól kezdve csak nagyritkán térnek vissza Japánba, akkor is csak rövid pihenőre, hogy utána rögtön újra nekivágjanak az amerikai és kanadai országutaknak.

A Go America! nagy irányváltást jelentett a korábbi munkáikhoz képest. A lemezeken addig főszerepet kapó nyers garage-rock helyett sokkal inkább előtérbe került a tagok régi heavy metal/stoner rock zenék (és azokon belül is elsősorban a korai Black Sabbath) iránti rajongása és a hangzás is sokkalta letisztultabb lett mint korábban. A zene továbbra is jó, főleg, hogy a számok egy része újra az első albumon szereplő dalok újrafelvett verziója, de hiányzik a lemezből az az átütő energia, ami a 'Slayer's Bay Blues'-t olyan nagyszerüvé tette. Ami menti a helyzetet, az az, hogy szerencsére a humorérzéküket továbbra sem vesztették el, amit a Heavy Metal Vagabond témáját újrahasznosító Rock'n'Roll Can Rescue the World típusú elmebeteg darabok bizonyítanak legjobban.

A Go America! ismeretében nem csoda, hogy nem a lemezzel tettek szert komoly hírnévre, hanem a koncertjeikkel. A beszámolók szerint a zene élőben sokkalta jobban üt, de a sikerhez nagyban hozzájárultak a tagok vad szinpadi akciói is. Akihito üvölt, rázza nagy afrofrizuráját és fejéhez csapkodja gitárját, Kazuto fel-alá rohangál és hangfalak tetejéről ugrál, Tomoharu pedig egyszál zokniban (csakazért sem írjuk ide, hogy hol viseli azt a zoknit... lehet találgatni) püföli a dobokat. Kihagyhatatlan élmény.

2002 januárjába járnak először Nagy Britanniában és habár eredetileg csak három fellépés volt betervezve ekkorra, a hírük olyan gyorsan terjedt, hogy végül tiznekét nap alatt tizenöt (!) koncertet nyomnak le. Ezután persze többször is visszatérnek, turnéznak pár zenekarral és 2003 nyarán először ruccannak át más európai országokba is. A Németországot, Dániát és Hollandiát érintő turné csúcspontja a dán Roskilde fesztivál, ahol 7000 ember előtt játszanak. Ezutóbbi fellépésről megjelentetnek egy DVD-t is, majd újfent hosszas turnékba kezdenek az Atlanti óceán mindkét partján.

2003 novemberében további lépéseket tesznek Európa felé, mikor kiválasztanak három, számot a Go America! albumról és megjelentetik a brit Mighty Atom kiadónál a Do The Metal kislemezt, melynek boritója nagyszerűen jellemzi a zenekart: az abszolúte jellegzetes ősmetalos betűtípussal szedett 'Do The Metal' felirat alapján még azt hihetné az ember, hogy valami nagykomoly rockercsapattal van dolga, de az alatta levő idétlen (a csapat logójaként szolgáló) Double Peace jel nyilvánvalóvá teszi, hogy komolyságról itt szó sincs.

Az addig központjukként szolgáló USA-ból 2003 második felében egy kis Hong Kong-i kiruccanás után áthelyezik székhelyüket Angliába és az év utolsó két hónapját a hard-core legenda Danko Jones-szal közös európaturnéval töltik, ami néhány Németországi fellépés erejéig csatlakozik a Sepultura éppen futó koncertsorozatához.

2004 elején kis ideig leállnak a szüntelen koncertezéssel, hogy a londoni 2KHz stódióban felvegyék a megintcsak igen találóan elnevezett Go Europe! című új albumot, mely végre normális nemzetközi terjesztést kap (a Go America! csak koncerteken és egy-két online boltban volt beszerezhető, korábbi kiadványaik pedig csak Japánban jelentek meg). A lemez megintcsak régebbi számaik újrafelvett verzióit tartalmazza és továbbra is inkább a metálba hajló irányvonalat követi, de jóval erőteljesebb lett mint némileg steril hangzású elődje és jóval változatosabb és kiforrottabb is anyag. A felvételek befejezése után nem sokat vacakolnak, hanem még márciusban újfent hosszadalmas turnéba kezdenek, amely során számtalan klubban és fesztiválon lépnek fel szerte Európában. Ez a turné azóta is folyamatosan tart és augusztus kilencedikén fellépnek nálunk is, a Sziget Fesztiválon, ahol végre mi is megtapasztalhatjuk, hogy élőben mennyivel ütősebbek mint a stúdiófelvételeken.