A Calmando Qual nem az a fajta csapat amelynek különösebben nagy rajongótábora lenne, ellenben akik szeretik, azok annál fanatikusabbak. És mivel ez így van itthon is, természetesen nagy volt az öröm, amikor 2006 elején elöször felbukkantak a hírek, hogy a goth és a visual kei színtér határán egyensúlyozó zenekar ellátogat Európába. Eleinte úgy tünt, hogy már márciusban, az első itteni turnéjuk alatt sikerül elcsípni őket, de végülis, egy sor különböző kavarodás után, csak júliusban jutottunk el egy koncertjükre, az ellenben a lehető legtökéletesebbre sikeredett majd' minden szempontból. A turnét egyébként az az Astan magazin szervezte, amely az Eve Of Destiny-vel kiépített kapcsolata óta különös figyelmet szentel a japán goth- és visual kei színtérnek. Egy idő után, amellett, hogy természetesen az újság egyre nagyobb részét ez a téma töltötte ki, koncerteket is elkezdtek szervezni és a Calmando Qual-al is így kerültek kapcsolatba. Az első, márciusi turné alatt már felbukkant egy bécsi időpont a koncertnaptárban, de ezt végülis lemondták, amikor kiderült, hogy ugyanazon a napon, vagyis 19-én, lesz, a mindössze két állomásos Moi dix Mois turné német állomása és a szervezők úgy gondolták, hogy Bécsből majd úgyis inkább Berlinbe megy mindenki megnézni Manáékat, így nem lenne elég közönség a Calmando koncerten. Hogy ez mennyire volt reális ok, az nem tudom, de nem volt mit tenni, várnunk kellett az esetleges következő turnéra, mivel sajnos Németországban csak olyan városokban lépett fel a banda, ahova egy kisebb vagyon lett volna eljutni.

A második forduló április vége felé következett, amikor, alig egy hónappal a sikeres márciusi kiruccanás után, újabb dátumok bukkantak fel az Astan oldalán, köztük egy fellépés a legnagyobb és legfontosabb német goth / industrial fesztiválon, a Wave-Gotik-Treffen-en. Azonban hiába vártunk újabb hírekre, végülis még ezek az időpontok is lekerültek az oldalról és nemcsak a turné, de maga a WGT-s szereplés is elmaradt. Szerencsére nem kellett sokáig várni az újabb hírekre és a zenekar végülis egy július végétől augusztus elejéig tartó, nagyon korrekt, kilenc állomásos turnéra jött Európába, ami júli 22-én, a kölni Amphi fesztiválon kezdődött és nagyrészt egyébként is Németországra koncentrált, azoban az ottani dátumok mellé becsúszott még egy-egy koncert Francia- és Lengyelországba is, nomeg, ami számunkra a legfontosabb, július 28, péntekre beírva ott díszelgett a listában Bécs is, így végre tényleg elkezdhettük a visszaszámlálást a koncertig.

Végülis öten mentünk a koncerte, Bylon és Erisz egy korábbi vonattal, hogy legyen idejük egy kis városnézésre is, Kagero, Zoska és én pedig később délután követtük őket, hogy a pályaudvari találka után még együtt kavarjunk a városban pár órát. Különböző kalandok (egy gyorsétterem asztalának spontán sminkszobává alakítása, mini városnézés és némi ücsörgés a hírneves Stadtpark-ban) után célbavettük a klubbot, ami egyik kedvenc bécsi helyem, a The Monastery volt, mely korábban többek közt az Eve Of Destiny-t és a Melt-Banana-t is vendégül látta. Jóval a nyitás előtt értünk oda, így természetesen még nem találtunk ott mást csak néhány a bejárat környékén lézengő helyi vk fant, köztük két kiugróan rettenetes kinézettel rendelkezőt, akik a csiri-csáré színekről, valamint csatok és egyéb random kiegészítők tucatjairól ismert japán decora streetfashion irányzatot próbálták adoptálni katasztrofális következményekkel. A látvány által kicsit sokkalva figyeltük tovább, ahogy gyülekezett szépen lassan az elég vegyes helyi közönség. A visual kei rajongókat leszámítva természetesen képviseltették magukat a gothok is, de odakeveredett néhány random érdeklödő is, azonban mire kis késéssel kinyitották a klubbot sem gyűlt össze százegynénánynál sokkal több ember, vagyis (a Balzac koncerthez hasonlóan) újra szomorkodtam egy sort, hogy ennyi erővel simán lehetett volna a koncert Pesten is, mert itt simán több embert lehetett volna becsalogatni, mint amennyi Bécsben felbukkant.

A régi bérházak alatt megbúvó középkori pincékbe található klub most is pont ugyanolyan hangulatos volt mint máskor; a mélybe tekergő lépcsősorok, az évszázados falak, a félhomályos világítás nagyon furcsa, de ugyanakkor nagyon baráti és kellemes atmoszférát kölcsönözött a helynek, a párszáz fős terem és a kis színpad pedig tökéletes fellépőhellyé teszi a Monastery-t kisebb bandák számára. A kezdés kilencre volt kiírva és, az itthon megszokott gyakorlattal ellentétben, szinte nem volt semmi csúszás, így kilenc után nem sokkal már a színpadra is lépett az öt zenész: a gitáros Tak, a basszeros Kenka, az akkor még relatíve újoncnak számító dobos Shio, a szintis Task és persze végül az énekes Hibiki, akiről kiderült, hogy ő is a kiugróan alacsony japán rock-énekesek hosszú-hosszú sorát gyarapítja.

Nagyon kiváncsi voltam, hogy miket játszanak majd, nomeg, hogy hogyan hangzanak majd élőben, mivel a páréves fennállásuk alatt sokat változtak zeneileg. A korai kislemezeikről nekem sokszor az ugrott be, hogy olyanok mintha a DéspairsRay kissé még kiforratlan kistestvérei lennének, ellenben a 2005 nyarán megjelent debüt-album, a Heretical God már egészen más képet mutatott. Ott sokkal profibbnak és összeszedettebbnek tűntek, mint addig bármikor, viszont a lemez néhány számot leszámítva meglepően visszafogottra sikeredett és nem volt annyira átütően energikus mint a korábbi dolgaik. Hogy még kiszámíthatatlanabb legyen a dolog, 2005 végén kihoztak egy remixalbumot is, ami ellenben nagyon húzósra sikeredett és amin egy-két abszolút telitalálat új szám mellett a Heretical God dalainak egy része, valamint pár régebbi darab volt újrakeverve, felturbózva, nomeg megdobva egy adag elektronikával és ez már maximálisan az a fajta zene volt, amit nagyon is el tudtam képzelni egy pokoli jó kis zúzós koncert alapanyagként. Mint kiderült láthatólag a zenekar is így gondolta a dolgot és a koncert gerincét ezek az átdolgozott számok adták, kiegészítve néhány eltaláltabb régebbi darabbal, vagyis maximálisan kihasználták a repertoárjukat úgy, hogy a lehető legütősebb és legemlékezetesebb estet lehessen kerekíteni belőle. Nekem az abszolút csúcspont a nagy kedvencem, a 'bigaku' volt, a felejthetetlen kis zongorabetéttel a közepén, de az egész koncert úgy volt tökéletes, ahogy volt.

A közönség az első pár szám alatt még eléggé bizonytalan volt, de aztán egész tűrhetően beindultak, a zenekar ellenben végig az abszolút maximumot hozta. Az elvadult ősember style-ban nyomuló Kenka még viszonylag nyugisan elvolt a színpad balfelén, azonban Tak néha már a Dir en grey-es Kaoru színpadi ego-akcióit megszégyenítően sztároltatta magát a közönség nagy örömére, de mindmellett a gitárjátéka is iszonyat precíz és pontos volt, vagyis végülis meg is érdemelte a bálványozást. Task megpróbált komornak és szigorúnak tünni, de közben végig sütött róla, hogy mennyire jól érzi magát és mennyire élvezi a koncertet, Shio csendesen, visszafogottan és precízen dolgozott a dobok mögött, de jó frontemberhez méltóan Hibiki volt az aki gyakorlatilag egymaga betöltötte a színpadot és szinte szétrobbant az enegriától. Rajta is nagyon látszott, hogy menyire élvezi a koncertet és, hogy  maximálisan elemében van, mert gyakorlatilag az egész fellépést végigpörögte, rohangált fel-alá, grimaszolt, hergelte a közönséget és általában úgy viselkedett, mintha nem egy electro-goth-rock zenekarban lenne, hanem valami hardcore bandában. Már ekkor egyértelmű lett, hogy nem csak zeneileg, de emberileg is abszolút szimpatikusak és, hogy ez mennyire igaz, azt később még bőven volt alkalmunk megtapasztani. A koncert egyetlen negatívuma egyébként a relatív rövidsége volt: egy rövid ráadással együtt is alig játszottak többet, mint egy órát, pedig simán el bírtunk volna viselni többet is. No, de ezzel szerencsére nem volt még vége az estének.

Az utolsó szám után a banda egy időre elvonult a backstage részbe rendbeszedni magát, meg pihenni egy kicsit, ezalatt mi becéloztuk a merchandise pultot, ahol a legutóbbi pár CD és a három PV-t tartalmazó Inner Trip DVD mellett posztert, valamint két, pokoli jó, fotó-szettet árultak. Bő negyed órával később kijött a zenekar az öltözőből, elfoglaltak egy nagyobb asztalt és elkezdődött a hosszas autogrammosztogatás. Ez abszolút nem valami kényszeredett, "aláírunk gyorsan mindent és megyünk haza" stílusban zajlott, hanem éppen ellenkezőleg: mindenkivel hosszasan fotózkodtak, cseverésztek és úgy általában látszott rajtuk, hogy pokolian élvezik az egészet. Vagy háromnegyed órán át állták a közönség rohamát mire sorra került mindenki, de még később is ki-kinéztek az öltözőből és akárki leállíthatta őket a bárpultnál egy-két szóra, vagy egy közös fényképre. Időközben beindult az afterparty is, random visual kei és JRock zenékkel, azonban míg nálunk ugyebár többnyire tele van a tánctér az ilyen bulikban egészen hajnalig, itt a közönség jórésze lelépett rögtön azután, hogy a zenekar végleg eltünt a színpad mögött és még az a pár tucatnyi ember is, aki ottmaradt, nagyon ímmel-ámmal mozdult csak meg. Inkább csak ücsörögtek és látványosan unatkoztak, mintha kényszerből lennének ott. Mondjuk a zenei kinálat is hagyott némi kivánni valót maga után, túl sok szinte teljesen ismeretlen és érdektelen darab csússzant be a playlist-be, de még a legnagyobb közkedvencek alatt is alig-alig volt bármi mozgolódás.

Ez még egy ideig így ment tovább, de végül a pultosok feladták a dolgot, látva, hogy nincs se közönség, se fogyasztás és szóltak a DJ-nek, hogy szüntesse be magát. Ez, a Monastery-ben is standardnak számító, négy körüli zárás helyett valamikor két óra körül lehetett. Ez számunkra azért volt különösen kellemetlen, mivel gondolva, hogy a klubban úgyis elleszünk hajnalig, nem foglaltunk magunknak szállást, hanem az első reggeli vonattal akartunk hazamenni, az viszont csak hat után indult, így nem maradt más választásunk, mint, hogy bóklásszunk pár órát a városban éjszaka. Még a pályaudvar épülete is zárva volt hajnali négyig, tehát megpróbáltunk a lehető leglassabban haladni, beiktatva egy újabb ücsörgést a Stadtpark-ban, de így is eléggé kínszenvedés volt hullafáradtan, céltalanul ténferegni az Opera környéki központot leszámítva szinte teljesen kihalt városban. Végül persze csak túléltük a dolgot és eljött a várva várt pillanat, amikor végre befutott a vonat. A bécsi közönség hozzáállásán azóta is értetlenkedem, főleg, hogy ráadásul pénteken volt a koncert, vagyis a következő napi korai keléssel sem lehetett bajuk, így abszolúte nem tudtam mire vélni a feltünő passzítást. Node, ez persze igazából teljesen mellékes és jelentéktelen probléma, merthogy amúgyis a koncert volt a lényeg, az pedig 100%-osra sikeredett, panaszra tehát semmi okunk nem lehetett.