D wrote:
Zoska wrote:
Ő tipikusan az a lányok álma típus
Szerintem élvezni fogod az önéletrajzát, mert a szavaidból úgy tűnik, sok érdekességgel fog szolgálni. Persze attól függ, hogyan definiáljuk a "lányok álma típus"-t
A Malice-es korszak előtti életéről elég kimerítő mennyiségű infóm van. Na az tényleg távol áll a tökéletestől (most a kis tengerbe fulladós, depressziós dolgokra, meg a feleségére-válására, átmeneti munkáira meg a szüleire gondolok). De amilyen most, az tökéletes. Műanyag. Biztos sokáig küzdött ezért, csak talán pont az egyénisége veszett el. De hozzáteszem, én bírom a pasit. Rendszeresen meghallgatom a ténykedéseit, megvan kismillió pv-je, koncertje, de ettől függetlenül nem vagyok elvakult. Bocsánat, tudom, hogy rajongó vagy, és tudom, hogy nem esik jól a dolog, és nem sértésnek szántam, meg nem is Gackt ellen indított támadásnak, mert mondtam, nincs gondom vele (heh, mondjuk akkor mit írnék valaki olyanról - khmm Psycho le Cému khmmm - akit tényleg nem szeretek?).
A Ji-féle példára visszatérve: Shinya motivációjára tényleg kíváncsi lennék. Az egész vk-iparban talán pont ő tűnik a legnyugisabb, legkiszámíthatóbb embernek, az interjúkból is az jön le, hogy alapvetően unalmas (vagy csak pokoli zárkózott). Miért pont ő került be egy olyan bandába, mint a Deg (ahol durvák a szövegek, a kis Kyo meg elég beteg dolgokat produkál)? Egyáltalán hogy tűrik a többiek Kyo ténykedéseit?
Jah, hirtelen bevillant az a kérdés, ami már nagyon régóta foglalkoztat: észrevettétek, hogy a japán újságokban a kérdések milyen idegesítőek tudnak lenni (legalábbis a legtöbb lefordított interjúban)? Megtudhatjuk belőle, hogy mi a bandatagok kedvenc színe, meg mi jut eszükbe egy virágzó cseresznyefáról, de olyan konkrétumokra, ami a bandával, vagy az emberekkel kapcsoaltos, nagyon ritkán kérdeznek rá. Kicsit olyan az egész, mintha Bravo-szintű újságokba olvasna bele az ember.
A másik kérdés meg nem is igazán a japán zenei élethez, hanem a közönséghez kapcsolódik: miért divat nem szeretni a japánok körében a japán zenét (ok, vannak ötleteim, és azok visszavezethetőek a mai fiatalok nagy lázadozására a hagyományok ellen, de tényleg csak ennyi volna)? Mailezgetek egy pár japánkával, és jónéhányan ki merték ezt így jelenteni, hogy ők kimondottan utálják a saját országuk zenéjét. Ezek szerint a rock-vk-miegyéb keményebb zenéért rajongók rétege igencsak szűk lehet. Ők vajon nem veszik észre, hogy az az igazi lázadás, amit ezek a bandák csinálnak? Vagy csak ennyire nem ismerők őket? Nem furcsa az valahol, hogy az átlag japánoknál sokkal több, de még a nagy rajongóknál is valószínűleg behatóbb ismeretünk van a könnyűzenéről?
Bocsi, kicsit elragadtattam magam, de sok dolog felmerült. Hmmm... Mégis van értelme a topicnak. Jókat lehet benne vitakozni, filozofálni, meg offolni. ^^
Login
Register
FAQ
Search
, persze, hogy utána lefejezzetek) Én szerencsés helyzetben voltam (anno, mikor lövésem nem volt még a jmuzsikáról) mer én először egy deg cdt kaptam, és miután meghallgattam (és tetszett), csak akkor láttam, hogy hogy néznek ki, meg Kyo váladékaival is csak ez után szenbesültem....tehát nem voltak igazán előítéleteim...szerintem a degnél mind a külsőségek, mind a zene el van találvaaa.....de amit én eddig láttam a jbandeknél legtöbben naaaagyon odafigyelnek a kinézetükre, sokkal több fotózáson mennek keresztül, mint akármelyik nemjapó zenekar.....jaaaa
azért itt közlsem ugyanarról van szó. egyrészt ott van a kettö közti alapvetö különbség, hogy a BSB egy producerek által összepakolt, a kezdetektöl fogva maximális média-propagandát kapó kreatúra, a Deg ellenben utolsó semmi kis zenekarból küzdötte fel magát odáig ahol most tart. Másrészt meg Japánban is ugyanúgy megvannak a amcsi boybandek pontos másai (SMAP, Arashi, News, V6, meg a többi hasonló iszonyat) és amcsiknál is ugyanúgy vannak sokkerkedö zenekarok. tehát ebben igazából nincs különbség.
:D:D:D