Arisztokrata esztrédműsor
A Versailles Budapesten

2010 július 11

Diesel Club

Nem egyszerű dolog egy koncert szervezőjeként beszámolót írni... ott van először is az, hogy könnyen felmerülhet az elfogultság vádja, az esetleges problémákat is másképpen látja az ember, nomeg a koncertszervezés keserű aranyszabálya az, hogy az ember sose tudja normálisan megnézni a koncertet, mert azalattra is jut bőven rohangásznivaló. Szóval talán jobb és érdekesebb is lesz, ha meg sem próbálok egy hagyományos "kijötek a színpadra, zenéltek, jó volt, levonultak" típusú irományt összehozni, inkább valami kis életképet arról, hogy milyen is volt az a bő másfél nap amig itt volt a zenekar és, hogy milyen is egy koncert a backstageből nézve...

Rengeteg munka és nagyon hosszú várakozás végére rakott pontot ez a brutálisan forró, de egyébként minden szempontból fantasztikusan sikerült nyári este. A koncert szervezése majd másfél éve kezdődött, még valamikor 2009 tavaszán, mivel eredetileg akkor, késő ősszel jött volna hozzánk a zenekar, azonban augusztusban, amikorra már le volt fixálva minden, a helyszíntől kezdve az időpontig, beütött a tragédia és megdöbbentően hirtelen és fiatalon elhunyt Jasmine You, a csapat basszusgitárosa. A zenekar ezek után érthető mód leállt egy időre és a turné is halasztva lett és végül az év elején indult újra a munka. A koncertre kiszemelt dátum július 11, vasárnap lett... amiről hamarosan kiderült, hogy egyben a foci vb döntőjének is a napja. Ez mondjuk elvileg igazából sok vizet nem zavart volna, mert esélyes, hogy nem sok átfedés van a két esemény célközönsége közt, azonban az eredetileg lefoglalt helyszínen, a Dürer Kertben össznépi focinézős rendezvény lett volna aznap, ami viszont már problémásabb dolog, így emiatt, meg más okok miatt is, végül átkerült az esemény a Népligetben levő Diesel klubba.

A Diesel már csak azért is jobb választásnak bizonyult, mert itt a közönség is sokkal kényelmesebben és nyugisabban tudott gyülekezni, mint a forgalmas autóútra néző Dürer előtt, amire szükség is volt, mivel voltak akik már előző nap (!) késő délután letáboroztak a klub környékén, sokan pedig reggel és később a nap folyamán, de még mindig bőven hosszú órákkal a hétre kiírt kapunyitás előtt csatlakoztak hozzájuk. Délutánra egész kellemes kis piknik hangulat alakult ki és míg a többség az ekkorra a bejárat előtt tömörülő hosszú, tömött sorokban cseverészett az ismerősökkel, addig mások a fák alatt hűsöltek, vagy legalábbis próbálkoztak vele, mondjuk valószínű, hogy kevés sikerrel, mivel ez volt a nyár addigi talán legmelegebb napja. A várakozás már a koncert előtt hónapokkal is nagy volt, főleg, hogy köztudott volt, hogy az előző évi elmaradt turnénál Budapest is a tervezett célpontok közt volt, így már az újabb turné bejelentése előtt is sokan nagyban készültek a zenekar hazai látogatására, remélve, hogy most is bekerülünk majd az utitervbe. És persze bele is kerültünk és a februári bejelentés után, ahogy várható volt, kitört az általános online örömújongás, a színfalak mögött pedig beindult a kőkemény szervezői munka. És végül, több hónapnyi várakozás és szervezkedés után este hétkor nagy üdvrivalgás kiséretében kinyílt a kapu és elkezdett özönleni befele a nép a Diesel különleges koncerttermébe.

A zenekar gépe már szombat délben landolt Budapesten és egész komoly kihívás volt beazonosítani az eddig inkább csak képeken, smink és kosztümhegyek alatt látott tagokat a hétköznapi valójukban, a kisérőszemélyzet és a csomaghegyek gyűrűjében. Miután sikeresen befurikáztuk őket a bevárosi szállodájukba, volt aki elvonult közülük kipihenni az utazgatás és az előző napi koncert fáradalmait, de volt aki vállalkozóbb szelleműbb volt és térképekkel felszerelkezve, vagy egyedűl, vagy kisebb csapattal nekivágott a városnak. Mint az idelátogatók általában, ők is odavoltak a belvárosért és a Dunapart környékéért és míg a többiek csak szóban áradoztak utólag, a mobiljával mindent következetesen végigfotózgató Teru egy maratoni blogbejegyzésben emlékezett meg a kalandjairól.

Este találkoztunk velük újra, amikor elvittük őket vacsorázni egy hangulatos kis  teraszos étterembe és míg az érkezéskor még mindenki láthatóan fáradt és elnyűtt volt, ekkorra már majd kicsattantak az energiától és tényleg érezni lehetett, hogy nagyon jót tett nekik a laza délutáni program, ami kicsit kizökkentette őket a turnézás sokszor azért nagyon fárasztó rutinjából (kivéve Kamijo-t, aki inkább a hotelben maradt, mert nem érezte valami jól magát - lásd bővebben az interjúban). Mondjuk a feltöltődésre szükség is volt, mert vasárnap nagyon hosszú napnak néztek elébe: dél után nem sokkal értünk a klubhoz, mivel az előkészületekre 7-8 órát kértek, ami elsőre talán soknak tünhet, de igazából nem volt az: ők is és a teljes személyzet is gőzerővel dolgozta végig ezt az időt, hogy tökéletesek legyenek a sminkek és a kosztümök és az utolsó csavarig ellenőriztek mindent, hogy rendben menjen a koncert és ne okozzanak semmivel csalódást. Az utolsó pillanatig folytak az előkészületek és mikor elérkezett a fél kilences koncertkezdés, a zenekar kérésére lekapcsoltuk a világítást a backstageben, kint beindult az intro és az előző nap még vígan a városban fel-alá rohangászó zenészek teljesen átalakulva, a hétköznapi valójuk utolsó morzsáit is maguk mögött hagyva felvonultak a színpadra, hogy valami olyat prezentáljanak, amihez hasonlót se láttunk még itthon.

Persze járt már nálunk több, a visual kei színtérhez tartozó előadó is, de a Versailles volt az első olyan, akik a műfaj leglátványosabb hagyományait követő nagyságok közül elkeveredtek mifelénk. Így végre kicsit itthon is belekóstolhattunk abba, hogy milyen is az igazi, a látványt és a zenét ugyanolyan maximalista módon kezelő vk showműsor, ami néha már-már olyan volt inkább, mint egy, az utolsó pillanatig gondosan megkomponált grandiózus színházi produkció. Pontban fél kilenckor elsötétült a terem, és az ekkorra már az egész termet megtöltő rajongók hangos ovációjával kisérve egyenként bevonultak a tagok a vérvörös fényben úszó színpadra. Mindenki kecses mozdulatokkal köszöntötte a közönséget, majd mikor Kamijo is elfoglalta a helyét, felcsendült a Versailles lényegét zeneileg és címében is talán legjobb összefoglaló Aristocrat's Symphony és elkezdődött a varázslat. A Versailles repertoárnak megvannak a maga kihagyhatatlan darabjai, vagyis voltak olyan dalok, amikben mindenki biztos volt, hogy sorrakerülnek majd, viszont a turné alatt koncertről koncertre változott a setlist, így mindenki csak tippelgetett, hogy ezeken a legfőbb közkedvenceken kívűl miket játszanak majd, de a felhozatalra nem igen lehet senkinek panasza: a lehető legjobb válogatást kaptuk a csapat három nagylemeznyi anyagából, köztük olyanokat, mint a durvulós, menetelős ritmusú Zombie, vagy a könnyfakasztó Serenade.

A színpadon a központi szerep természetesen Kamijoé volt, akinek minden mozdulatán látszott a bő tizenöt évnyi frontemberi tapasztalat, mimikájában, mozgásában pedig tökéletesen hozta azt az előkelő, arisztokratikus szerepet, amit az évek alatt felépített magának. Jobbján az előben is egy törékeny porcelánbabához hasonlatos Hizaki pörgött-forgott, miközben könnyedén tolta azokat a szólókat, amik miatt joggal tartják a vk színtér egyik legjobb gitárosának. A színpad balfélen az ifjonc nemesúrfira emlékeztető Teru és a csak az idei turnék alatt a zenekaral tartó beugró basszgitáros, az ennek megfelelően nagyrészt a háttérben maradó és kevésbé feltűnő, fekete ruhát viselő Masashi tüsténkedett, hátul Yuki pedig szinte eltűnt a dobok rengetegében és a mögötte ragyogó reflektorok vontak fényglóriát köré, ami kétségkívűl felemelő látvány volt, csak éppen nem nagyon látszott emiatt semmi belőle, node ez a dobosok sanyarú sorsa: ők felelősek az alapritmusért amire a zene egésze ráépül, mégis mindig hátul, a közönségtől távolra eldugva tengetik szomorú perceiket, míg a többiek a színpad elején learatják a dicsőséget és a pancsikolnak a rajongók túláradó szeretetében.

Persze egy Versailles koncertnek a zenén és a zenészeken kívűl van még egy fontos főszereplője: a csapat ruhatára. A kosztümök a régebbi fotósorozatokról és koncertfelvételekről persze már ismerősek voltak, de lenyűgöző élmény volt így élőben, testközelből látni őket. Így látszott csak igazán, hogy milyen gondosan összeválogatott anyagokból elkészített, a legapróbb részletekig kidolgozott, elképesztő alapossággal megcsinált műremek az összes. Nomeg persze ezeknek a lélegzetelállító kosztümöknek van mégegy jellemző tulajdonsága: az, hogy elképesztően melegek. Maximum egy téli, szabadtéri fellépés esetén lennének ezek kellemes viseletek, de azt, hogy itt, hogy bírtak bennük megmaradni a színpadon, az számomra teljességgel érthetetlen. Persze van a klubnak légkondija, node a kinti harminc fok feletti dögletes kánikulával és a bent levő bő hatszáz emberrel az sem tud megbirkózni és a színpadon még ehhez jön pluszba az állandó szaladgászás, nomeg a reflektorok össztüze, ami önmagában képes közel elviselheteten hőséget termelni, még lényegesen barátibb időjárás mellett is. A hőséget a közönség sem bírta persze gondok nélkül, páran rosszul is lettek a koncert alatt, de szerencsére semmi komolyabb gond nem volt, köszönhetően annak, hogy felkészültünk a helyzetre, így a biztonságiak folyamatosan itatták a könönséget és locsolták az elől, a legnagyobb hőségben és nyomakodásban állókat.

A Princess előtt Kamijo elhintett egy "last song" megjegyzést, amiről persze tudta mindenki, hogy csak félig igaz, mert ott van még az elmaradhatatlan ráadás. Így habár tényleg ünnepélyesen levonultak a színpadról, persze hamarosan vissza is tértek és következett az a két szám melyekről mindenki tudta, hogy nem maradhatnak ki: a The Red Carpet Day és az itt zárásként szereplő, de annak idején a csapat pályáját elindító The Revenant Choir, melynek elnyújtott befejezése igazán katartikusra sikeredett. Mikor azt hitte az ember, hogy már vége, a közönség tombolásával kisérve mindig csavartak rajta még egyet és még hosszabbra és hosszabbra húzták. De azért persze egyszercsak tényleg végetért, de még utána is hosszasan időztek a színpadon, mintha nem tudták volna magukat rászánni az indulásra: egy sor közös fotót csináltak a rajongókkal, Hizaki még le is mászott a közönség előtti kordonhoz, de a többiek is hosszasan búcsuzkodtak a színpadról. Hibátlan koncert volt, tele olyan különlegesen emlékezetes pillanatokkal, mint a Serenade szívszaggató pillanatai vagy Teru szólója, ami alatt a többiek levonultak az öltözőbe és csak ő állt ott egyedűl a gitárjával, a színpadot pásztázó színes reflektorok gyűrűjében, a minden elborító sűrű füstfelhő közepén. Vagyis pontosan azt kaptuk amit vártunk: a tökéletes átmenetet egy koncert és egy teátrális esztrádműsor között.

És ezek után még ott volt a meet & greet a kisteremben, amit annak ellenére vállalt el a zenekar, hogy reggel kora hajnalban kellett kelniük, hogy kiérjenek időben a reggeli repülőjükhöz. Miután lezajlott a koncert, le lett zárva a nagyterem alsó része, ahol elkezdődött a pakolás a színpad körül, mi pedig gyorsan átrendeztük a kistermet, bekerült egy hosszú asztal, négy székkel (Masashi, mint support tag nem vett részt a meet & greet-en), majd igyekeztünk a nagyterem emeleti részén át egészen a bejárat környékéig kanyargó sort rendbeterelgetni és amikor a tagok kicsit iihenték és rendbeszedték magukat, megkezdődött a várva várt rajongói találka. Persze sok mindenre nem volt idő, mert akkor tényleg reggelig ott ültek volna és egy percet se tudtak volna aludni az utazás előtt, így csak egy gyors kézfogásra volt idő, meg pár szóra és persze arra, hogy aki hozott a tagoknak ajándékot, az személyesen nekik tudja odaadni. És persze ajándékból volt szép számmal, több, kismilló ember által aláírt zászló, valamint rajzok és egyéb apróságok, meg volt pár olyan dolog is, amit már megkaptak korábban, mint a hazai (a szervezés hónapjai alatt is nagyon aktív, főleg a koncertre ideutazó külföldieknek rengeteget segítő) Versailles Street Team által összehozott gyönyörű, rószadíszítéses torta, plusz egy-egy névre szóló gravírozott pohár minden tagnak némi hazai belevalóval (bor + pálesz) együtt, aminek egy részét már előző nap bepusztították, a többit pedig a klubban, koncert előtt és után, ami megmaradt bontatlanul, azt pedig a többi ajándékkal együtt vitték magukkal. Mert helyük amúgy is volt a visszaúton bőven: rengeteg merchendise cuccot hoztak magukkal, CDket, posztereket, törcsit, imádnivalóan giccses világítós műrózsát, Versailles logós kistáskát, nomeg két fajta pólót és a koncert végére gyakorlatilag minden elfogyott. Végül valamikor éjfél után vonultak csak vissza végleg a backstage részbe, kényelmesebb viseletre váltottak, gondosan elcsomagolták a kapott ajándékokat, majd a hátsó bejárat körül nyüzsgő rajongók gyűrűjében beszálltak a buszba és elindultak vissza a hotelbe. Mi pedig persze még maradtunk és a Diesel kistermében egy hajnalba nyúló afterpartival zártuk a napot.

Minél ismertebb egy zenekar, többnyire annál népesebb kisérősereg nyüzsög körülöttük a turnék alatt. Jelen esetben a teljes kompánia tizenkét főre rugott, amiben az öt zenekartagon kívül egy japán és egy európai turnémanager, egy zenekari manager, egy fény-, egy hang- és egy színpadtechnikus jutott, nomeg persze ott volt még a tündéri sminkes kisasszony. És sokszor a személyzet tagjai is legalább annyira érdekes figurák, mint maguk a zenekartagok. A sminkes kishölgyről például kiderült, hogy mostanában olyanokkal dolgozik még mint a Deluhi, a Matenrou Opera és Kaya, régebben pedig többek közt a Luna Sea tag gitároslegenda Sugizo is megfordult a kezei közt, de a többiek is mind sokat tapasztalt alakok voltak, rengeteg izgalmas sztorival és tapasztalattal. Melyekből a koncert előtti nap hallhattunk elég sokat, amikor a közös vacsora után a stáb egy részének eszébe sem volt pihenni, így inkább egy kicsit bizarr kiruccanás keretei közt elmentünk velük felderíteni a Diesel klubot, ahol először belefutottunk a már ekkor is a klub előtt táborozó rajongókba, majd bent megnézhettük, hogy mi a fene is az a habparty, amely kifejezéssel én speciel korábban még csak buliplakátokon találkoztam, node lehet jobb is volt úgy nekem.

Szóval igen, ennek a koncertszervezősdi dolognak vannak ilyen igencsak fura pillanatai is, mint például amikor az ember egy klubban áll és pár tapasztalt, JRock körökben otthonosan mozgó európai és japán technikussal, managerrel és egy sminkes kisasszonnyal együtt megilletődve nézi amint két-három finoman szólva is illuminált állapotban levő kigyúrt diszkótöltelék derékig habban ácsorogva gagyibb fajta house zenékre hadonászik. Szürreális. Meg vannak mélypontok is, mint amikor 24 órás ébrenlét és non-stop rohangászás után az ember a mindent elborító ólmos fáradtsággal és kómaközeli állapottal küzdve utazik haza a reptérről metróval és a Klinikák után azonnal a Deák tér jön és fogalmad nincs, hogy mi történt közben, hova tönt a közben levő négy megálló. Persze ezzel, meg a többi gonddal, problémával együtt is megéri ez bőven, mert semmi nem pótolhatja azt az érzést amikor megy a koncert, amivel sokaknak az egyik legfőbb álma vált valóra és a sok hónapnyi munka és egyeztetés és problémamegoldás után minden rendben megy és mind a zenekar, mind a közönség láthatóan hihetetlenül jól érzi magát.

A zenekar eredetileg egy kicsit aggódva érkezett Budapestre, mert a turné korábbi állomásain majd mindenhol volt valami kisebb-nagyobb probléma: hol technikában nem azt kapták amit kértek, hol légkondi nem volt a klubban, hol meg a színpad nem volt az igazi, vagy éppen a rajongók közül nem voltak képesek páran normálisan viselkedni. Nálunk viszont miután látták, hogy minden rendben van és megnyugodtak, látszott rajtuk, hogy nagyszerűen érzik magukat és, hogy ez nem csak a szokásos japán udvariassági látszat volt, azt tökéletesen bizonyítja, hogy a hivatalos zenekari blogba a turné egyetlen állomása kapott csak külön bejegyzést, a budapesti, ráadásul nem is akármilyet:

Versailles hivatalos blog, 2010 07 12

Isteni volt a mai koncert!

Elképesztő volt, ahogy a közönség teljesen eggyé olvadt, és ettől szinte vibrált az energia, a hangulat a maximumon volt!

Én is nagyon a toppon voltam!
És először éreztem úgy egy fellépés közben, hogy nem akarom, hogy vége legyen!

A legjobb rajongók, a legjobb személyzet gyűrűjében, és a legklasszabb bandatagokkal körülvéve úgy érzem borzasztóan boldog vagyok!

Nagyon sűrű a beosztásunk, de beleadunk mindent, és nem hagyjuk magunkat lenyomni!
Most pedig indulunk a turné utolsó állomáshoz, Párizsba.
(Hizaki)

(fordította MaKo)

setlist:

SE
Aristocrat's Symphony
Shout & Bites
gekkakou
Zombie
Prince
The Umbrella of Glass
Reminiscence
SE (pilgrim~des)
God Palace
Ascendead Master
Amorphous
Serenade
Princess

ráadás:
The Red Carpet Day
The Revenant Choir

A cikk eredeti verziója a Mondo magazin 2010 augusztusi számában jelent meg.
Szöveg: Case
Képek: Baldy és Case (a filenevekből kiderül, hogy melyiket ki követte el.)
A zenekar énekesével, Kamijo-val készült interjút itt olvashatjátok)

A koncert info-oldala

Versailles hivatalos oldal
Myspace

Klikk a képre a nagyobb verzióért.