2011 július 7, csütörtök
Balaton Sound, OTP Stage, Zamárdi
A hazai fesztiválok közül mindig is a Balaton Sound volt az amelyikkel a
legkevésbé se szerettem volna közelebbi ismerettségbe kerülni. No nem a
zene miatt, azzal sose volt semmi gond, sőt. Hanem egyrészt maga a helyszín
nem az én világom, másrészt meg attól a közönségtől ráz ki a hideg
is, akiket a rendezvény jórészt vonz és akik miatt egy nagyobb techno
buliba se lehet itthon elmenni anélkül, hogy az ember ne akarna sikítva
menekülni még a környékről is. Azonban amikor megláttam a plakátokon a
fellépők közt a Tokyo Ska Paradise Orchestra nevét, a pillanat tört része alatt tettem
félre minden ellenérzésem és egyértelmű volt, hogy ide biza menni kell. A
zenekarral jó tíz éve kerülgetjük egymást, egyszer csak pár napon
múlott, hogy nem sikerült őket elcsípni Berlinben, máskor viszont csak a koncertnaptárakban
lestem, hogy az aktuális nyári európai kiruccanásaik alkalmával a
kontinens távoli szegleteiben folyó fesztiválok közül éppen melyiken
lépnek fel. Egy önálló koncert
kedvéért simán bevállaltam volna egy hosszabb utazást is, de egy
extra-drága és rövidebb fesztiválos szereplésért azért nem, így maradt a sóvárgás, meg a
koncertvideók nézegetése. Ezek után érthető, hogy nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy
most végre mi is bekerültünk utitervbe. Főleg úgy, hogy még egy DJ Krush
fellépés (nemeg egy Snoop Dogg) is jutott ugyanarra a napra.
Japán legrégebbi és messze meghíresebb ska zenekarának koncertje rögtön
a nyitónapon, csütörtökön volt, 21:30-as kezdéssel, és habár megfordult
a fejemben, hogy le kellene már menni korán, alaposabban körülnézni a
helyzsínen,
végül szerencsére csak szépen, kényelmesen, egy koradélutáni vonattal
céloztam be
Zamárdit. Ez nem csak amiatt bizonyult jó döntésnek, mert így
sikeresen elkerültem a gyilkos hőséget, hanem azért is, mert így is bőven
túl sok volt az az
idő amit el kellett tölteni ezen a fesztiválszerű képződményen... amivel
végülis még csak nem is a hely, vagy a közönség volt a legnagyobb gond. Az
előbbi a maga még hangulatos is lehetett volna a maga módján, ha lett volna
bármi tényleges strand jellege, nem olyan lett volna az egész mintha
találomra leszórtak volna a partra egy rakat sátornak, színpadnak,
kempingszéknek és ki tudja még minek álcázott reklámhordózót, az utóbbi
meg keveréke volt a hagyományosabb hazai fesztiválközönségbek, a
Balatonpartos suttyóturistának és persze a legordenárébb diszkókat idéző,
kitágult pupillájú, aranynyakláncos konditeremszökevényeknek és a
hozzájuk tartozó szilikonborzalmaknak.
Ezeket még simán lehetett volna ignorálni, node az igazi problémák éppen ott
kezdődtek, hogy nem volt ami elvonja az ember figyelmét, mivel a legtöbb
színpad az élvezhetetlenségig alul volt hangosítva.
Színpadból pedig
számolatlanul sok volt, voltak helyek, ahol kb. minden 15 méteren volt
egy, így a rossz hangosítás mellé még egymásnak is bezavartak a
különböző helyszínek. Így fordulhatott elő, hogy például a Radio Bro kis udvarának
hangfalai előtt (!) jobban lehetett hallani, hogy mi megy a szemben levő
d'n'b színpadon (pedig ott is rettenet ócskán szólt a hangcucc, ráadásul
basszus végképp alig volt),
miközben minkettőt elnyomta a mellettük levő, Burn Arena néven futó
bazinagy party-sátorból kiszűrődő dübörgés... de ha bementél oda, hamar
rájöttél, hogy igazából ott is csapnivaló a hangosítás és csak a DJ pult előtti
pár méteren szól úgy a zene, ami a normális kellene, hogy legyen. Az
indok gondolom az, hogy
nem lehet úgy igazán megereszteni a
hangerőt,
mert zavarja a környéken lakókat, de számos helyen indokolatlanul le
volt folytva a hang, annyira, hogy nem, hogy a városig, de pár méterre
sem hallataszott el belőle semmi. És akik a fent említett helyeken játszottak, azok még
mindig a szerencsésebbek közé tartoztak. A világhírű, az óriásplakátokon
is bereklámozott angol DJ Food-ot (vagyis Strictly Kev-et)
alig találtam meg,
mert annyira eldugott helyen játszott: valami kis partmenti bárszerűségben
felállított rozoga viskóban akadtam rá nagynehezen, ahol a kb. tíz-tizenöt
körülötte ácsorgó embernek, és néhány, a közelben koktélozó látogatónak
nyomta töretlen lelkesedéssel a pokoli jó breakbeat, hip-hop és trip-hop
zenéket. Igazából lehetne még tömegével sorolni
a fesztivál hibáit, de ez a beszámoló elvileg ugyebár nem erről szól, szóval
röviden csak annyit, hogy közel élvezhetetlen az egész, nekem speciel a
délutánt csak egy SkaPara turnépóló beszerzése dobta fel, nomeg
az a bizarr élmény, hogy láthattam a zenekar harsonazsenijét, Masahiko
Kitahara-t csirircsáré fürdőgatyában nagy lelkesen a víz felé igyekezni.
DJ Food és a népes közönség
A Snoop koncert titkos sztárja: biztonsági őr
deluxe
Pedig a helyszín nem rossz...
Ez itt mind a d'n'b sátor
Burn!
Radio Bro színpad, ahol a hangerő garantáltan nem zavarta a
kikapcsolódást
A zenei mélypont: Radio 1
"A sikosító nyertese pedig..." (Durex színpad
a parton)
T-Mobile techno stage, az elviselhetőbb
helyek egyike
Az egész, a part mentén sokszáz méteren keresztül elterpeszkedő placcon összesen
két helyszín volt normálisan hangosítva: a nagyszínpad és az otp
bank színpad néven futó hely, ahol jellemzően inkább élőzenés produkciók
voltak, így szerencsére itt lépett fel a SkaPara is. A
céltalan téblábolásnak azonban
nem az ő koncertjük, hanem Snoop Dogg
fellépése vetett véget, aki a hozzánk látogató amcsi hip-hop hírességektől
megszokottal ellentétben nem hakniműsorral érkezett, hanem hibátlan,
tényleg fullextrás produkcióval, teljes zenekarral, táncosokkal és egy,
az egész "azért túl komolyan ne vedd" jellegét alátámasztó, végig a
színpadon tébláboló kutyajelmezes kabala-emberkével. Még a ki tudja hány
vendégrapper közt is igazi hírességek voltak (Warren G, Kurupt és
társaik) és a régebbi rajongók nagy örömére a kötelező közönségsikerek
mellé olyan klasszikusokat is előszedtek, mint az ősrégi Deep Cover,
szóval hibátlan volt a koncert, csak ezt is a szervezés vágta haza némileg.
Merthogy a példul a Szigeten, vagy a Volton megszokottal ellentétben
itt nem több méter magas volt a nagyszínpad, hanem kb. fejmagasságban volt,
ami egy klubban teljesen oké, egy sokezres fesztiválon azonban nagyon
nem az, így ennek köszönhetően, leszámítva azokat, akik az első sorokban
voltak, mindenki másnak igazából csak a kivetítőt bámulása maradt
opcióként, ha ténylegesen látni is akarták, hogy mi történik éppen.
Snoop nyolckor kezdett, így bő egy óra után leléptem, hogy időben
odaérjek a TSPO koncertre, lehetőleg az első sorba, de utóbbi miatt
igazán nem kellett aggódnom, mivel még kilenc harminckor is alig-alig
lézengett valaki a színpad előtt. Attól persze nem féltem, hogy majd nem
lesz kiváncsi rájuk senki, mert szépen lassan azért érkezgettek az
emberek, meg egyértelmű volt, hogy amint beindul a koncert, úgyis
odagyűlik majd a nép. Mikor odaértem már nagyban dolgoztak a Ska Crew pólós technikusok, így
nem volt késés, percre pontosan bukkantak fel a színpadon a zenekar tagjai és pillanatok alatt elfeledtették
az elmúlt pár óra viszontagságait. A ska alapvetően is egy nagyon bulizós műfaj
és ahogy az lenni szokott az ilyesmi zenékkel, ez is élőben üt igazán, ők meg nemzetközi szinten
is a stílus legjobb és legelismertebb képviselői közé tartoznak, több mint
huszonöt évnyi (!) tapasztalattal a hátuk mögött, így nem csoda, hogy
még le se ment az első szám, az ekkor még mindig maximum ha 40-50 főre
rugó közönség már teljesen felpörögve ugrabugrált és táncolt.
Persze a pangás
nem tartott sokáig, ahogy várható volt a zene mágnesként vonzotta az embereket,
így pár
számmal később már egész szép kis tömeg gyűlt össze, de nem az a
nyomakodós fajta, inkább szellősen
ácsorogtak az emberek, hogy mindenkinek legyen helye táncolni, egyedűl,
ismerősökkel vagy ismeretlenekkel. A közönségben a leglelkesebb talán az a
két japán kishölgy volt, akik az ottlevők nagy részével ellentétben
nagyon is tisztában voltak azzal, hogy kik is vannak a színpadon és
elképesztő energiával ugrálták végig a koncertet. Zeneileg egyébként a TSPO lemezekhez hasonlóan váltogatták
egymást a visszafogottabb, lassabb, vagy középtempós számok és a totális
adrenalinbombák (köztük legnagyobb örömöre két személyes favorit, a Down
Beat Stomp és a 5 Days Of Tequila) és persze a koncert legemlékezetesebb
pillanatait is az utóbbiaknak köszönhettük, ekkor őrült meg végképp a
közönség is, nomeg a zenészek is láthatóan ezek alatt voltak leginkább
elemükben. Az önfeledt bulizást csak az a szívszorító pillanat törte
meg, amikor a tavaszi földrengés után írt számot konferálták fel... ami
egyébként jól illeszkedett a rengeteg hasonló japán szám sorába és egy
lendületes, mindenféle giccstől mentes, abszolúte pozitív dal volt, ahol
nem a sajnálkozáson és a tragédia súlyán volt a hangsúly, hanem sokkal
inkább az összefogás fontosságán és azon, hogy nem szabad feladni a
reményt és a pozitív hozzáállást. Node nem hiába járt a csodájára az
egész világ annak, ahogy a japánok reagáltak a katasztrófára.
A zenekar egyébként maga volt a
megtestesült coolság: kék
egyenöltönyeikben úgy néztek ki, mintha egy elit titkösügynökosztag,
akik egy hatvanas évek végi japán kémfilmből keveredtek át valahogy a
színpadra.
A koncert előtt a bariton szaxofonos posztot betöltő Atsushi Yanaka
adott egy rövid kis mini-interjút a fesztivál youtube csatornájának (link a cikk végén) és vicces volt, hogy mennyire látható volt rajtuk
az, amit ott is említett, hogy a tagok lehető legkülönbözőbb zenei
izléssel rendelkeznek; mert példul a gitáros (Takashi Kato) le sem
tagadhatná a punk gyökereit, annyira benne van a játékában és minden
mozdulatában a színtiszta punkrocker hozzáállás, de a többiek közül is a
többségről jó eséllyel helyesen lehetne megtippelni, hogy milyen zenei
közegből érkeztek. A csapat otthoni és nemzetközi sikere is részben ennek az
eklektikus zenei világnak köszönhető, ezért van az, hogy a
SkaPara nem csak egy a sok tipikusabb ska zenekar közül (no nem mintha
azokkal bármi baj lenne), hanem zeneileg jóval változatosabbak és populárisabbak (elég csak a zseniális, Puffy duóval közös
Hazumu Rhythm című kis csodára gondolni).
Egy óra elteltével azonban,
amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan véget is
ért a koncert. Bejelentették, hogy az utolsó szám következik, majd még
egy utolsó nagy tombolás után elköszöntek, meghajoltak és levonultak a színpadról, a közönség üdvrivalgásától
kísérve... ami ki is tartott még jó ideig, mivel mindenki biztos volt
benne, hogy visszajönnek még egy-két szám erejéig. De nem, csak a
technikusok bukkantak fel lecuccolni a hangszereket. Nem tudom, hogy a
csapat, vagy a szervezők miatt lett csak ilyen kis rövidke a koncert, de
a dolog már csak azért is értehetlen volt, mivel a programban két óra
volt meghagyva a zenekarnak, így utánuk egy órán át (egy max negyed órás
átszerelést leszámítva), a következő fellépőig töküresen állt a színpad.
A teljesen felpörgetett közönség még pár percig kitartott, de mikor
beindult valami háttérzene is, lassan, csalódottan szétszéledtek az
emberek, számomra pedig megint kezdődött a kényszerű csatangolás.
Kínomban még Tiesto nagyszínpadon folyó produkciójába is belelestem, de
egy perc után menekülőre is fogtam a dolgot. Még pár kör, némi ücsörgés a parton, majd
végre eljött az egy óra és a következő kiszemelt produkció (megintcsak
az otp-s színpadon), a Cadik
Travel Agency, Mango és D Stu
közreműködésével. Ami sajna egy kissé
csalódás volt. Igaz, hogy külön-külön Cadik és Mango talán a két
kedvenc hazai DJ-m, de amit itt csináltak, az habár technikailag
zseniális volt, zeneileg nekem sokszor zavaróan öncélúnak tünt. Majd egy
órányi tömény törtütem, egy raklap egymásra halmozott hangmintával,
számrészlettel, scratchel és ki tudja még mi mindennel, de szinte
táncolható ritmus, vagy úgy általában bármi ritmus csak nagyritkán
bukkant fel, majd amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tünt a breakek rengetegében. Mondjuk a
közönség nagyobb része láthatólag élvezte a dolgot, szóval lehet velem
volt a baj, de nekem végig az járt a fejemben, hogy ez technikai
bemutatónak hibátlan, de egy óra bőven túl sok belőle.
A végére kicsit már bezsibbadtam, de mikor, egy kis csúszás után, negyed
három fele átvette a színpadot DJ Krush persze
rövid távon magamhoz tértem. A lemezjátszók messze leghíresebb
japán nagymestere most már tényleg számolni se lehet, hogy
hanyadszor jár nálunk (csak tavaly háromszor
volt itt), de még mindig nem lehet megunni amit csinál. Azok a
leheletfinom, bevisszhangosított scratchek, a lusta, abstract hip-hop
ütemek és a kitérői a lehető legkülönfélébb egyéb zenék irányába, amikből még
vad stílusváltások mellett is képes egységet kovácsolni úgy, hogy a
végeredmény 100% színtiszta Krush lesz. Ezek olyan dolgok, amiket
akármikor szívesen megtapasztal az ember újra és újra, így nem
csoda, hogy a késői időpont ellenére is hatalmas
tömeg várta a színpad
előtt. Mondjuk mindettől függetlenül nekem most mégis kicsit hiányzott valami,
de inkább az lehetett csak a probléma, hogy még túl
élénken élt bennem a két tavalyi pesti fellépés emléke: a Zöld Pardonos
akciója, ahol olyan műfajsokkot adott a közönségnek egy hosszabb house
kitérő formájában, hogy mindenkinek az álla leesett (függetlenül attól,
hogy tetszett-e nekik ez a kis kalandozás vagy sem), majd az A38-as
szett, ami pedig maga volt a színtiszta, esszenciális Krush utazás az
életmű legemlékezetesebb pillanatainak segítségével. Ezek után ez a
mostani "csak" egy szimpla, jól sikerült Krush szett volt,
hibátlan zenékkel, hibátlan keverésekkel, de különleges extrák nélkül.
Persze azért emlékezetes pillanatok itt is voltak és azután, hogy
előkerült egy Tha Blue Herb szám, majd valami másik japán hip-hop track
is, amit hosszas agyalás után sem tudtam hova tenni, valahogy
helyrebillent minden és innentől kezdve lett igazán tízpontos a szett.
Jellemző, hogy nekem meg persze pont ezután nem sokkal kellett lelépnem:
mivel mindenképpen el akartam csípni a négy órás vonatot (a következő bő
két órával később indult volna csak), így kénytelen-kelletlen ottahgytam
Krush, jó negyed órával a befejezés előtt és elvágtattam az állomás
felé.
Maga a TSPO
koncert fenomenális volt, de a körülmények, vagyis a Balaton Sound még a
várakozásokat is messze alulmúlóan tré mivolta, nomeg a rövidség miatt
ettől függetlenül inkább csak izelítőnek volt jó. Jó lett volna, ha nem
ilyen körülmények közt került sor a csapat első itteni látogatására, de
a lényeg azért akkor is az, hogy végre eljöttek hozzánk és nem maradtak
meg a szokásos nyugat-európai célpontoknál.
Nem tudom mennyire jelenti azt a mostani látogatásuk, hogy Magyarország
és Közép-Európa is bekerült a standard
turnécélpontok közé, de nagyon remélem, hogy elkeverednek majd valamelyik normálisabb fesztiválunkra
is, vagy legalább
valahova a környékre (mert pénteken például, DJ Krush-hoz hasonlóan, egy
pozsonyi fesztiválon folytatták az EU túrát). Zárásként még pár kép,
plusz néhány videó, ami eléggé jól visszaadja a SkaPara és a DJ Krush
szett koncert hangulatát.
Tokyo Ska Paradise Orchestra: Down
Beat Stomp & Call From Rio
Tokyo Ska Paradise Orchestra: 5 Days
Of Tequila
DJ Krush
Az legalább biztos, hogy Krush jól érezte magát, node ő
köztudottan nagyon szereti az itteni közönséget:
Tokyo
Ska Paradise Orchestra
