A MUCC Budapesten

2011 január 19, szerda, Diesel Club

(A cikk eredeti verziója a Mondo magazin 2010 márciusi számában jelent meg. Szöveg: Case, képek: Baldy (koncertfotók) és Case (külső képek).

Alig két-három évvel ezelőtt ugyebár még az is hihetetlennek tünt, hogy egyáltalán ellátogasson hozzánk egy visual kei zenekar, nemhogy az, hogy túladagolás közeli állapotba kerüljünk a rengeteg koncert miatt. Pedig mostanában pontosan ez történik: áprilisban Miyavi jön újra (nomeg persze Nana Kitade), márciusban a Girugamesh, januárra pedig rögtön két koncert is jutott ráadásul ugyanarra a hétre: 19-én, szerdán a Mucc, 23-án pedig az -OZ- tette tiszteletét nálunk. Nem csoda, hogy ezek után az egyszeri vk rajongó csak a fejét kapkodja a hirtelen jött túlkinálattól, egyszerre örülve annak, hogy sorra házhoz jönnek a favoritok és szomorúan amiatt, hogy ez milyen hatással lesz a házikasszára.

Az elsőként, a Concerto szervezésében érkezett Mucc mára már igazi veteránnak számít: közel tizenöt éve aktívak és tíz nagylemez van a hátuk mögött, a Mondo lapjain ellenben eddig még nem esett szó róluk bővebben, így érdemes kicsit jobban megismerkedni velük, mielőtt rátérnénk a koncertre. '97-ben alakultak és a kezdetektől fogva mindig is kilógtak egy kicsit a többi visual kei csapat közül: sem kinézetileg, sem pedig zeneileg nem igazán követték a szokásos trendeket, hanem a saját útjukat járták és ebben a korábban bemutatt zenekarok közül leginkább talán a Plastic Treehez (Mondo 2010/jan) hasonlítanak. Nomeg abban is, hogy pont a fősodortól való elszakadásnak köszönhetően a zenéjük közel sem biztos, hogy mindenkinek tetszik, aki egyébként szereti a műfajt.

A kezdetek kezdetén még az eroguro al-műfajjal is hírbe hozták őket a régi német expresszionista horrorfilmeket idéző fotósorozataik és elmaszatolt fekete sminkjeik miatt, nomeg mivel közismerten jó batátságban voltak a cali=gari tagjaival, akikkel egy ideig egy kiadónál is voltak. Azonban hamar kiderült, hogy nem igen lehet őket bepaszírozni se az eroguro kategóriába, se máshova, így nem is csoda, hogy idővel átszerződtek a Danger Crue kiadóhoz, amely elsősorban onnan ismert, hogy hozzájuk tartozik egy sor, a L'Arc~en~Cielhez kapcsolódó zenekar és szólóprojekt, valamint olyan, stílusilag szintén kissé nehezen belőhető zenekarok otthonául szolgálnak, mint a Sid, vagy a Girugamesh. Itt már jobban otthon érezhették magukat és egyedi hangzásuknak köszönhetően rövid távon bekerültek a legnépszerűbb J-Rock bandák közé. Amikor pedig az évtized közepén bekövetkezett a nemzetközi vk áttörés, ők is ott voltak a tengerentúlra először átmerészkedő úttörők közt, a Dir en grey, a DéspairsRay és pár más zenekar oldalán és azóta is rendszeresen, majd minden évben visszalátogatnak Európába.

A vk színtérre koncentráló német Gan-Shin kiadónál szintén ott voltak az első leszerződtetett bandák közt, így a lemezeik gond nélkül beszerezhetőek azóta is Nyugat-Európa nagyobb CD boltjaiban és ezek közül a legutóbbi, a Karma bemutató-turnéján végre eljutottak hozzánk is. A 2010 októberi Karma fogadtatása meglehetősen vegyes volt és az eddigi lemezeik közül talán ez volt az ami legjobban megosztotta a rajongótábort. Az kétségtelen, hogy már korábban sem voltak tőlük szokatlanok a stílusbeli kalandozások, pont ezért is voltak mindig is olyan nehezen behatárolhatóak, mert az altern-rock hatásoktól kezdve, a durvulós-hörgős megmozdulásokon és balladákon át a tingli-tangli pop-dalokig minden megtalálható volt a repertoárjukban, de a nagyon populáris, nagyon visszafogott vonal az új lemezen minden eddiginél erősebben képviseltette magát, ráadásul befigyelt mellé némi electro küttyögés is itt-ott, ami szintén nem aratott egyöntetű sikert és sokak szerint, egy-két jobban eltalált szerzeményt kivéve hiányoztak a lemezről az igazán kiemelkedő pillanatok is.

Persze az, hogy a Karma megosztotta a közönséget, egyben azt is jelenti, hogy a fanyalgók mellett bőven voltak olyanok is, akiknek meg nagyon is, hogy tetszett az album, nomeg a régi, elkötelezett rajongókat, akik éveket vártak arra, hogy valamelyik európai kiruccanása alatt végre hozzánk is elkeveredjen a csapat, amúgy sem tántorította el a koncerttől az, hogy nem feltétlen ez lett az eddigi legerősebb lemezük. Hogy a koncerten ettől függetlenül eléggé kevesen voltunk, az (a hirtelen jött túladagolás mellett) sokkal inkább annak tudható be, hogy a Mucc, függetlenül attól, hogy milyen régi csapat és külföldön mennyire népszerű, itthon valahogy soha nem került be az igazi nagy közkedvencek közé. Van persze egy nagyon elkötelezett, stabil rajongói bázisuk, de ez kevés volt ahhoz, hogy megtöltsék a Diesel klubot: míg tavaly mindhárom nagy hazai J-Rock koncerten bő hatszázan voltunk, most alig több mint kétszáz ember gyűlt össze, hogy megnézze, hogy mit tud a zenekar élőben.

Szerencsére azonban az együttesen egyáltalán nem látszott, hogy zavarná őket a teltház hiánya, nomeg a koncertterem sajátos elrendezése miatt annyira azért nem is volt feltünő, hogy a szokásos tömegnek jó ha a harmada gyűlt össze. Ráadásul akik ott voltak, azok maximálisan kitettek magukért: a kezdetektől fogva hatalmas lelkesedéssel fogadták a csapat minden megmozdulását és hamar olyan hangulat lett, hogy az ember el is felejtette, hogy nem hatalmas, tomboló tömeg veszi körül és ez a határtalan lelkesedés láthatóan hamar átragadt a négy zenészre is, akik azért az elején még egy kicsit mintha bizonytalannak tüntek volna, hogy hogyan fogadja majd őket a közönség a számukra új territóriumnak számító kis országban.

A hét órás kapunyitás utáni bő egy órában az új lemez stílusbéli kalandozásaihoz abszolúte passzoló electro és house zenék dübörögtek, majd elsötétült a terem és felhangzott a Karma intrója, a Chemical Parade, ami szintén ezt az irányvonalat képviselte. Ez szinte észrevétlenül váltott át az albumot is nyitó Falling Downba, ahol azért persze már a hangszerek is előkerültek és ezután a vissza-visszatérő diszkós alap, valamint az ős-metal gitárzsonglőrködés szokatlan kettősét egyesítő stílusgyakorlat után még egy ideig követték tovább a Karma számsorrendjét, így ezután a lemez talán legdögösebb száma, az instant közkedvenc zeroshiki következett. A tavaly idelátogató három csapattal ellentétben ők nem amolyan "best of" tipusú koncertet adtak, hanem végig az új album dalaira koncentráltak, de azért persze fel-fel bukkantak a régi sikerek közül is néhány. Ezek közül a sorban a legnagyobb favoritok közé tartozó Fuzz volt az első, ami annak idején J-Rock rajongók tömegét csábította be a moziba, a Cloverfield című amerikai óriásszörnyes középszerre, aminek elvileg felhangzott az egyik jelenetében (gyakorlatilag a pontos kordináták ismeretében se igen bírta senki kihallani a számot az adott jelenetben uralkodó hangzavarból), majd ezt nem sokkal később követte a megtévesztően dallamosan kezdődő, de egyébként a legfajsúlyosabb Mucc számok közé tartozó Ageha, ami egyértelműen az este egyik csúcspontja volt.

Kinézetileg, a korai eroguro behatású korszakot és az ahhoz való időnkénti visszatéréseket leszámítva soha nem tartoztak az extrémebb csapatok közé és most is meglehetősen visszafogottak voltak, főleg a dobok mögül csak néha előtünő Satochi és a régi bilifrizurája nélkül is egy nagyranőtt, jóllakott óvodásra emlékeztető basszeros Yukke (aki kicsit olyan, mint Angus, az AC/DC-ből, aki szintén nem képes megöregedni). A többiek viszont, ha nem is a vk csapatokra jellemző módon, de azért kitettek magukért: a gitáros Miya némi csillogós diszkósminkkel és egy zavarbaejtően izléstelen, csiricsáré inggel igyekezett sokkolni a népet, a prímet azonban Tatsurou vitte, aki a buggyosnadrág + pincérmellény kombó mellé valami, a Karib Tenget kalózait idéző kreálmányt hozott össze a fejére, ami olyan hatást keltett, mintha most mászott volna ki egy elfeledett, titokzatos lápmező legmélyebb bugyraiból és még nem lett volna ideje kigyomlálni a hajába ragadt moszatokat és hínárkötegeket.

A közönséget természetesen nagyrészt ő tartotta szóval, de a végefelé átadta a szót a többieknek is, és míg Miya csak némi összefüggéstelen, de annál szórakoztatóbb hadoválást hozott össze, Satochi pedig jóformán csak a bemutatkozásra szorítkozott, addig a nagyban vigyorgó Yukke teljesen levette a lábáról a közönséget a mondandójával, főleg a "Sziasztok! How old are you?" kérdéssel, amire bő kétszázan próbáltak egyszerre válaszolni a legkülönfélébb nyelveken, valamint a magyar kosztot méltató megjegyzéseivel.

Hogy a koncert mennyire nem a durvulós rockerkedésről szólt, azt legjobban talán az mutatja, hogy a közönségre a megszokott headbangelés és tombolás helyett sokkal inkább az önfeledt ugrálás és táncikálás volt a jellemző, még akkor is, amikor az utolsó harmadban azért már inkább a rockosabb témáké lett a főszerep. Ekkor, a ráadás első számaként került elő egy újabb régi közönségfavorit, a dallamvilágában egyértelműen a japán háziasszonyok és nyugdíjasok kedvenc műfajának számító, áltradicionális enka dalokat megidéző saishuu ressha is, a koncertet pedig, a lemezhez hasonlóan, a csapat dallamosabb számai közül az egyik legsikerültebb, a freesia zárta. A természetesen megint nagyon hosszúra nyúlt búcsuzkodás alatt Miya ipari mennyiségű gitárpengetőt szórt szét a közönség közt, volt közös fotó a tömeggel és a rajongók által készített zászlókkal, majd idővel kiürült a terem és az emberek, az elképesztő mennyiségű és fajtájú cuccal teletömött merch-pult felé tett kitérők után szépen lassan megindultak hazafelé... hogy aztán jópáran alig pár nappal később felbukkanjanak az A38 Hajón, az -OZ- koncerten is.

setlist:
- Chemical Parade (intro)
01.Falling down
02.zeroshiki
03.Chemical Parade Blue Day
04.Fuzz
05.Daraku
06.Ageha
07.Circus
08.I Am Computer
09.Polaris
10.hane
11.yakusoku
12.shoufu
13.Shiva
14.houkou
15.Lion

ráadás:
16.saishuu ressha
17.ranchuu
18.Freesia
- Karma (outro)

Mucc hivatalos oldal