Merzbow
+ Pándi duó
2009 december 12 - 20:00
Trafó
Úgy néz ki mostanában sorra jutnak el hozzánk a nemzetközileg
rendszeresen koncertező, de nálunk korábban még nem járt japán előadók.
Most Goth-Trad után a zajzene sokak
számára megfejthetetlen és értelmezhetetlen műfajának legnagyobb alakja,
Masami Akita, azaz ismertebb nevén Merzbow volt a soros, aki
decemberben, a Making New Waves fesztivál kereteiben járt Budapesten,
közös koncertet adva a korábbi koncertek kapcsán már jópárszor
emlegetett dobossal, Pándi Balázzsal. Hogy ki is az a Masami Akita,
mitől olyan közismert és mi is az a zajzene, arra most inkább ne térjünk
ki, mert nagyon messze vinne minket, meg egyszer úgyis lesz erről
elvileg egy külön cikk itt az oldalon, szóval röviden csak annyit, hogy
a noise gyakorlatilag az egyetlen olyan zenei irányzat melyben a japánok
hagyományosan központi szerepet játszanak világszinten és melynek
legközismertebb képviselője az 1980 környéke óta aktív Merzbow. Szóval
tényleg amolyan élő legenda tipusú ember, így nem csoda, hogy a régóta
esedékes első itteni fellépését is nagy várakozás övezte.
Az ezt az egy koncertet leszámítva sajna most
eléggé érdektelen programmal rendelkező négy napos Making New Waves
fesztivál a Trafó nagytermében zajlott, ami nem egy rossz hely igazából,
csak kicsit túlzottan körbelengi az alapfunkciójából (tánc- és
mozgásszínház) eredő feszélyezetten sznob atmoszféra. A nagy eseményre a
feszt harmadik napján, szombaton került sor, ami egyébként a közös
Pándi-Merzbow turné második állomása volt, de erről majd bővebben
később, a koncert utáni beszélgetésről szóló résznél.
A
kezdés nyolcra volt kiírva, szóval érkezés kicsit előbb, csevegés a nagy
számban jelen levő ismerősökkel, majd irány a terem és habár már kint,
az előtérben is látszott, hogy sokan leszünk, bent a teremben derült ki,
hogy gyakorlatilag teltház van. A Trafó nagyterme gyakorlatilag három
részből áll: van egy színpad az egyik végében, ami most le volt zárv és
el volt függönyözve, van egy nagyobb, üres placc, ahol fel volt már
állítva a dobszerkó és egy jókora asztal Merzbow kütyüivel, nomeg van a
meredeken, lelátószerűen emelkedő ülős rész. Nos, ez utóbbi
gyakorlatilag teljesen megtelt, és még a széksorok előtt és mellett is
ültek szép számmal. Fél kilenc előtt nem sokkal felbukkan egy, a
fesztiválszervezőket képviselő hölgy, aki mondott pár szót a napi
programról, meg arról, hogy mi is várható (szerencsére nem a fesztivál
oldalán levő zavarbaejtően bugyuta ajánlót próbálta élőben elismételni),
elmondta, hogy a bejáratnál nem véletlenül osztottak füldugókat, aki nem
kért az menjen vissza mindnképpen és szerezzen egyet, mert ő hallotta a
beállást és tudja, hogy ez fájni fog (ez valami extrabrutál hangerő
esetén igaz is lehetett volna, de itt erről közelsem volt szó), aztán
bejelentette a fellépőket mégegyszer és ünnepélyesen levonult.
Először Pándi bukkant fel, az
ONYX
pólójával megadva az alaphangulatot, majd Akita úr is elfoglalta a
helyét az asztal mögött és pontban fél nyolckor
nyakunkba szakadt a világegyetem. Eddig egyszer volt szerencsém élőben
látni Merzbow-t, pont pár hónappal az itteni fellépése előtt, Tokióban
és akkor lassabb, súlyos, pulzáló hangoktól szépen lassan építkezve
jutott el a töményebb zajtengerig, itt azonban erről szó sem volt és
másodpercek alatt körbeölelt minket az áthatolhatatlan, a mélytől a
magasig minden létező frekvencián egyszerre
támadó
hangáradat. Ebbe ráadásként Pándi is
becsatlakozott hamarosan és egy jó ideig az ő dobolása volt az egyetlen
kivehető ritmusszerűség a tömány zajáradatban. Nagyjából negyed órányi
tömény zaj után elkezdtek felbukkanni a különböző loopok is, amivel
nagyjából egy időben Pándi levonult egy kicsit és ekkor jött a koncert
egyik legjobb része, amikor olyan volt Merzbow amilyennek igazán
szeretem: az áramló zajfolyam alatt egy sor súlyos, folyton változó, hol
felszínre törő, hol elhallgató loop rétegződik egymásra és ezekből
alakult ki egy monotonan pulzáló, elementáris erejű hangmassza.
A
szűk negyed órás Merzbow szóló után Pándi is visszatért a dobok mögé és
újra becsatlakozott a káoszba, az ezúttal nagyrészt a dübörgő lábdob
által dominált játékával. Akita nagyrészt a két laptoppal keltette a
zajokat, a szinte védvegyének számító rezzenéstelen, érzelemmentes
arckifejezésével meredve a monitorokra, de gyakran előkerült a régi,
saját készítésű hangszerei közül az egyik, egy nyakbaakasztható,
bekábelezett, húrként szolgáló rugókkal és egy kontaktmikrofonnal
felszerelt fémlemez, amin egy kerek fémdobozszerűséget pengetőként
használva játszott. A közös rész alatt tovább folyt a zajkeltés, páran,
akik valószínűleg nem igazán tudták, hogy mire
is
jöttek pontosan, ekkoriban adták fel és szállingóztak ki a teremből, de
ez tényleg csak egy maroknyi ember volt, a többség teljesen az
áthatolhatatlan hangtenger hatása alatt bámulta a színpadi történéseket.
Ahogy Merzbownak, úgy Pándinak is megvolt a
szólószekciója, bő tíz percnyi hol súlyós ütemeket diktáló, hol inkább
kellemesen kaotikus dobinprovizációval. Ezalatt Akita továbbra is merev
arccal nézte hol az egyik, hol a másik monitort, néha klikkelve
egyet-egyet, majd újra beszállt ő is, eleinte halk, majd egyre
hangosabb, szétszórt, kattogó hangokkal, melyek fokozatosan egyre
töményebb masszává álltak össze és mikor újra előkerült az ős-hangszer,
átment újra tömény zajba a koncert.
A zaj gyakorlailag folyamatos volt, csak a dobszóló alatt voltak kis
szünetek, de a koncert egyik legemlékezetesebb pillanata mégis az volt,
amikor, valószínűleg véletlen egybeesésként, Pándi is pont egy rövidebb,
pár
ütemnyi
szünetet
tartott valamint Akita is hirtelen elvágta a zajfolyamot és a
meglepetésszerűen beállt, mindössze pár másodperces csend olyan volt,
mint valami vákum, egyrészt ekkor lehetett igazán rádöbbenni, hogy
mennyire tömény is volt a zajtömeg, másrészt furcsa hiányérzetet okozott
a pillanatnyi hiánya. De persze hamarosan újrakezdték és újra elöntött
mindent a tömény noise. Viszont pár perc híján egy órával a kezdés után
hirtelen, egymás után elhalak a hangok, míg végül mindössze csak egy
magasfrekvenciás sipolás maradt, de idővel az is elhalkult és Pándi és
Akita levonult a színpadról; ahogy Merzbow koncerten lenni szokott,
mindenféle érzelemnyilvánítás, meghajlás vagy hasonló nélkül. Villanyok
fel, közönség pedig még egy kicsit sokkban, szédelegve az élménytől
elindult az előtér felé. Hibátlan koncert volt, aminek az erejét az is
nagyszerűen jelzi, hogy azok az ismerősök, akik inkább csak
érdeklődőként jöttek el, szintén teljesen a hatása alá kerültek és
lelkesedtek, hogy mennyire tetszett nekik.
Miközben kint igyekeztünk feldolgozni az elmult szűk egy órát, bent
elkezdtek készülődni az est másik, Motorkoncert néven futó
produkciójához, ami tényleg az volt aminek a neve alapján tünik:
motorokkal, pontosabban négy bazinagy lóerőtúltengésben szenvedő Yamaha
monszterrel előadott zenének. Ami akár egy jó ötlet is lehetett volna,
mert ezeknek a dögöknek tényleg egészen elképesztő hangja van, ha
felpörgetik őket, de sajna több dolgon is elbukott a dolog.
Mindenekelőtt azon, hogy nem igazán volt az egészben semmi koncepció.
Eleinte még csak járatták a kitámasztott, bemikrofonozott motorokat,
aztán egyre durvább hangokat csiszoltak ki belőlük, innentől kezdve
ellenben nem ment az egész produkció sehova, olyan volt mintha találomra
egyszer egyik, egyszer másik ember lépett volna jobban a pedálra,
mindenféle rendszer nélkül, ami nagyon rövid időn belül vált nagyon
unalmassá. A másik gond pedig az volt, hogy ezt az egészet egy teremben
csinálták és annak ellenére, hogy nagy a hely, hogy minden motor előtt
volt egy-egy ventillátor és, hogy, ha jól emlékszem, még az oldalsó,
utcára néző ajtó is nyitva volt, már egy-két perc után elviselhetetlen
kipufogószag terjengett mindenhol, így sorra menekültek ki az emberek,
főleg, hogy ok se nagyon volt, amiért érdemes lett volna bentmaradni.

A többség ezután megindult hazafelé én viszont még
természetesen bevártam a behirdetett beszélgetést, amire egy emeleti
teremben került sor. Elég sokan összegyűltek itt is, bő negyven ember
lehetett ott körülbelül és maga a beszélgetés egész tűrhetően alakult,
ahhoz képest, ahogy időnként elsülnek az ilyen, egy nem igazán hozzáértő
valaki által dirigált kérdezz-felelek dolgok. A beszélgetést a már a
koncert előtti bevezető kapcsán ismert nő vezette, egy itt élő, angolul
is tökéletesen beszélő japán fordított, plusz ugye ott volt még maga a
halkszavú interjúalany és persze Pándi. Szerencsére még az elején
megállapították, hogy a magyarra fordításra nincs szükség, így azzal nem
ment az idő, és habár volt pár eléggé esetlen kérdés, azért egész
érdekes témák is előkerültek, szóval alább igyekszek körülbelül
összefoglalni, hogy mikről is volt szó.
Nyitókérdésnek jött a végülis érthető, de igazából feleslegesen
belemagyarázós kérdés, miszerintishogy "Mi a zaj jelentősége az
életében?" (Ez a mindent megmagyarázós hozzáállás tette nevetségessé a
fesztivál már emlegetett hivatalos koncertajánlóját is) Hát mit lehet
erre válaszolni? Azt kb. amit
Akita is válaszolt, hogy nincs semmi jelentése. Jó
mondjuk valószínű nem volt még tapasztalata az illetőnek japán
zenészekkel, akiknek (a nyugati interjúalanyokkal
ellentétben)
többnyire teljesen felesleges olyan kérdéseket feltenni, hogy mi a
jelentése egy zenekarnévnek, lemezcímnek vagy bárminek, mert esélyes,
hogy a "semmi, csak jól hangzott" választ kapjuk. Utána a Merzbow
karrier legnagyobb váltása került szóba, amikor nagyjából tíz évvel
ezelőtt az addigi hagyományos noise zajkeltőkről (vasak, torzítók,
kontaktmikrofonok, satöbbik) átváltott laptopra, elhagyva minden régi
eszközt. Mint kiderült Japánba akkoriban látogattak el külföldről az
első élőben laptopokat használó előadók, mint például a Mego kiadó
zenészei és az ő érdeklődését is felkeltette az akkor még új és izgalmas
lehetőség, ezért döntött a váltás mellett. Persze mára már megszünt a
dolog újdonság jellege és, mint később elmondta, amikor a koncerten
használt különleges hangszerről kérdezték, az utóbbi időben egyre
gyakrabban szedi elő újra a régi, analóg zajkeltő eszközeit és ötvözi
azokat a digitális zajforrásokkal.
Szóba kerültek persze a kedvenc zenéi is és mint, ahogy az a japán
zajzenészeknél szokásos, elsőként a '70-es évek rockzenéjét említette,
mint fő hatást, de mondta, hogy jazz és elektronikus zenéket
is
sokat hallgat abból a korszakból, meg melléjük sok heavy metalt is.
Szóval voltak kérdések, amin látszott, hogy a nő utánanézett annak, hogy
kicsoda-micsoda is ez a Merzbow... aztán voltak
amiken látszott, hogy azért vannak még homályos foltok (jó, persze, ez
egy harminc évet átívelő karriernél nagyon nem csoda), mint amikor
feltételezve, hogy ez valami új élmény volt, megkérdezte, hogy milyen
volt egy dobossal élőben együtt dolgozni, ami pedig ugyebár már
megtörtént korábban is, például a Boris / Merzbow lemezek, koncertek
esetében, plusz maga Akita is dobosként kezdte annak idején. Erre persze
említette is, hogy ő is dobol (a frissebb, Suzume című lemezén például
keveri is a dobolást és a zajokat), csak ugye élőben elég nehéz lenne a
kettőt egyszerre, nomeg Pándi amúgis jobb. Erre Pándi persze nagyban
vigyorgott, majd kapott ő is pár kérdést. Elsőnek nála is a zenei
preferenciák kerültek elő, hogy a rengeteg különféle stílusban mozgó
előadóval közös projektje hogy fér meg egymás mellett, amire az volt a
válasz, hogy neki gyakorlatilag mindegy a stílus, neki a különleges
hangok, hangzások a fontosak és olyanokkal szeret együtt dolgozni, akik
szintén hasonlóan gondokodnak. A másik kérdés meg persze az volt, hogy
honnan jött az ötlet a közös munkához. Erre Pándi nekiállt sztorizni,
hogy az úgy volt, hogy valami fesztiválon volt pár éve, ott látta
Merzbowt élőben először,
úgy,
hogy már három napja folyamatosan amfetaminszármazékokon pörgött (itt
néminemű zavart döbbenet uralkodott el a kérdéseket feltevő hölgy
arcán), már-már halálközeli állapotban és így pláne egészen elképesztő
élmény volt a koncert. Egyébként pedig már egy ideje emailben tartották
a kapcsolatot és hosszabb tervezés után sikerült összehozni végre a
turnét, ami közben arról is megbizonyosodott, hogy Merzbow amfetamin
nélkül is ugyanolyan letaglózó élmény. Plusz kiderült az is, hogy a
közös Európa-turnénak előző nap volt az első állomása egy fesztiválon,
ami előtt nem sokkal érkeztek csak mindketten a helyszínre, így az
végülis egy próba nélküli, full improvizáció volt, a pesti koncertre
azonban már megbeszéltek pár dolgot előre.
Ezek után jöttek a nézők kérdései, melyek közé becsúszott egy-egy
fájdalmas, vagy éppenséggel teljesen értelmezhetetlen is. Mint az első,
aminél valószínűleg tényleg nem értette senki, hogy mit is akar az
illető, csak annyi volt világos, hogy a zene
sebességével van kapcsolatban a kérdése és Akita is csak egy "Umm... so
what?" feleletet tudott rá reagálni. Egyébként kiderült, hogy relatíve
jól tud angolul, mert habár a válaszadást pár rövid kivételt leszámítva
mindig a tolmácson keresztül intézte, a kérdésekhez már nem volt
fordításra szüksége. Volt még valami olyasmi kérdés is, hogy a zene,
amit csinál az a hangerőre épít, rengeteg zajjal és, hogy nem jutott-e
eszébe a másik végletet, a halk, majdhogynem csendközeli zenék
készítését kipróbálni, amire megintcsak egy eléggé megjósolható és tömör
választ kaptunk ("No"). Egyébként a kérdezőnek innen is ajánlanám egy
másik japán noise nagyság, Aube lemezeit, akinek pont a majdnem-csend és
a totális zajkáosz közti átmenetek a specialitásai.
Persze én is készültem egy kérdéssel, ami a japán koncertjeivel volt
kapcsolatban: merthogy régebben szinte kizárólag más noise előadókkal
közösen lépet fel, az utóbbi pár évben ellenben egyre inkább
jellemző,
hogy teljesen más stílusú zenészek mellett szerepel. Én speciel egy
olyan rendezvényen láttam, ahol rajta kivül négy indie-rock csapat
játszott még, nem sokkal korábban a Liquid Room-ban olyan techno-electro
előadók társaságában bukkant fel, mint Takkyu Ishino vagy MEG, de
régebben például egy, az MSC, DJ Baku, stb. társaság által szervezett
abstract hip-hop rendezvényen is játszott. Szóval maga a kérdés az volt,
hogy mi alapján választja ki ezeket a helyeket, van-e valami koncepció
az egész mögött, hogy új közönségnek mutassa be a zenéjét. Habár a
kérdés a japán koncertekről szólt, mégis a külföldi fellépéseket
említette, hogy régebben itt is rendszeresen zajzenészekkel és
hasonlókkal játszott, de mostanság egyre többet játszik egyéb, főleg
rockzenei fesztiválokon is, mint például az előző nap, amikor a
Melvins-el szerepeltek egy színpadon, szóval igazából nem nagyon kaptam
választ arra amire kiváncsi lettem volna. Innentől kezdve szerencsére
többnyire jobb kérdések érkeztek, mint az első kettő, ekkor volt szó
volt többek a hangszerről amit használt, valamint a váltásra a teljesen
digitálisról a részben analóg zajforrásokra, plusz természetesen
előkerült az állatvédelem téma is, ami az utóbbi években egyre nagyobb
hangsúlyt kap a mindenben amit csinál. Elmondta, hogy azután került nála
egyre inkább előtérbe a vegetarianizmus és az állatok jogainak kérdése
miután elkezdett otthon csirkéket, ludakat és egyéb madarakat tartani és
amikor állati, azon belül is főleg madárhangokat épít be a zenéjébe,
akkor sem elsősorban maga a hang, vagy a szóbanforgó állat inspirálja,
hanem az a szándék, hogy az életmódja és nézetei megjelenjenek a zenéjén
keresztül. Bónuszba még befutott egy kérdés Péndinak is, a kábelekkel
kapcsolatban, amelyen a fejpántjából lógtak a fellépés alatt és mint
kiderült a koncert előtt a hangmérnökkel a cinekhez tartozó mikrofonokat
kivételesen így, a fejpántra szereték fel, egyrészt kisérletképpen,
másrészt mert így, időnként közelebb hajolva a dobokhoz jobban lehetett
a hangzással variálni. Mikor kifogytak a kérdések, páran még odamentek
fotózkodni, majd mindenki elindult hazafele a 2009-es hazai japán
koncert-évadot egészen tökéletes módon lezáró estéről, amire oly sokan,
oly sokáig vártak és ami szerencsére semmilyen téren nem okozott
csalódást. |