A Niji és a Reincarnation koncert viharos sikere megmutatta, hogy a Larukunek még mindig van helye a japán zenei színtéren. Ezért aztán, hogy megtépázott hírnevüket helyreállítsák, és a Sakura-incidenst elfeledtessék, a zenekar (és a produkciós cég) hihetetlen tempóra kapcsolt: minden hónapra jutott legalább egy kislemez, koncert, videó vagy turné. 1998. január elsején hivatalosan is bejelentették, hogy a dobok mögé új tag, Yukihiro kerül, a hónap végén kiadtak egy kislemezt, februárban pedig Heart címmel megjelentették ötödik albumukat.

A Heartnak szinte semmi köze nincs a "régi" Larukuhöz. Ennek ellenére ez az egyik legjobb és legváltozatosabb albumuk, a rocktól a jazzen keresztül az álmodozó popzenén át a nagyívű, vonósokkal megspékelt balladáig minden van rajta, és minden egyes szám a stílus egyik gyöngyszeme. Az album fénypontja az első dal, a Loreley: szinte magába szívja a hallgatót, és azt az érzést kelti benne, mintha egy hatalmas folyón ringatózna. A dúdolgatnivaló JPopot a Winter fall és a Milky way képviseli, a rock-számok közül pedig a legkiemelkedőbb a Shout at the Devil (nem, nem a Mötley Crüe-szám remake-je), a kicsit elborult Promised Land (amiben Hyde a vallást drogfüggéshez hasonlítja), és a sötét, romantikus Fate. A lemez talán legnagyobb meglepetése a Singin' in the Rain (nem, NEM a klasszikus remake-je...), ami vérbeli jazz - természetesen Laruku-stílusban.

A Laruku megújulásában az új szemlélet mellett (erről majd később) természetesen nagy szerepe volt az új dobosnak, Yukihirónak is. Yukihiro, aki korábban a Zi:Kill és Die in Cries visual kei együttesekben dobolt, a Laruku régi ismerőse volt, és miután már a Reincarnation koncerten is ő dobolt nekik, nem volt különösebben váratlan - bár nagy felzúdulást keltett -, hogy végül ő lépett Sakura megürült helyére. Yukihiro erőteljes, lendületes dobolása és a többiekétől nagyban különböző zenei ízlése - "mellékállásban" DJ - nagy változást hozott a Laruku stílusában. Nemcsak új, szinte már fiatalos energiát hozott az együttes zenei világába, hanem modernebb hangzást is: ahogy az az ark, ray és Real albumokon látszik, sok dalnak adott technós ízt.

A Heart után egy hónappal megjelent a Laruku új kislemeze, a teljesen új korszak kezdetét jelző Dive to Blue, amihez hasonló sehol nem volt még az együttes korábbi lemezein. Ez a dal, köszönhetően a később jellegzetessé váló Larukus pop-hangzásnak, hihetetlenül népszerű lett, és rengeteg új rajongót szerzett az együttesnek. A fokozott tempót tartva pedig a Laruku az elkövetkezendő hónapokban megállás nélkül tört a csúcs felé: folyamatosan adták ki a kislemezeket, videókat tartottak koncerteket. Májusban elindult a Heart ni hi wo tsukero! ("Light My Fire!") turné, ami október végéig tartott, és 47 helyszínen előadott 56 koncertből állt. De a tempót és a sikert az is jól jellemzi, hogy július 8-án három kislemezük jelent meg egy napon (!), amelyek közül kettő egyszerre ért el első és második helyet az Oricon toplistán - a toplista történetében először tartotta egy előadó egyszerre az első és második helyet. A decemberben megjelent Light My Fire! koncertvideó négy hétig tartotta meg első helyét az Oricon videó-toplistáján, év végén pedig a Laruku történetében először léphetett fel az évente megrendezett, nagynevű Kouhaku Utagassen zenei fesztiválon.

V. A világ (de legalábbis Ázsia) tetején

Az 1998-as sikersorozat ellenére a Laruku "legnagyobb" éve vitathatatlanul 1999 volt. A zenekar ekkor érte el népszerűségének csúcsát, és talán népszerűbb volt, mint bármelyik másik JRock együttes vagy előadó. Szinte minden díjat elnyertek, amit lehetett, hihetetlen mennyiségű velük kapcsolatos merchandise került piacra (fotóalbumok, kártyák, telefonkártyák, mindenféle mütyürkék, ésatöbbi), újságok, rádió-és tévéműsorok szinte állandó szereplői voltak. A népszerűségi mutatók az egekbe szöktek, a csapból is ők folytak. (Ez Japánban majdnem szó szerint értendő: a megasztároktól nincs menekvés, a tévében reklámokból, az utcákon hatalmas plakátokról merednek az emberre, a rádiót pedig elárasztja a zenéjük és az interjúik.)

Végül az együttesnek ismét sikerült meglepnie a rajongókat: július elsején egy napon két albumot jelentettek meg egyszerre, egy, külön ez alkalomra készített weboldal kíséretében. Az ark, és "testvére", a ray nemcsak a Laruku karrierjének csúcspontját jelzik, de azt is egyértelművé teszik, hogy a siker, pénz és csillogás egyáltalán nem volt rossz hatással az együttes zenéjére sem. Ez a két lemez talán a legerősebb, "leghúzósabb" anyag, amit a Laruku valaha is megjelentetett, és megérdemlik, hogy kicsit részletesebben foglalkozzunk velük...

ark

Az arkot gyakran elintézik annyival, hogy az egyértelműen rockos ray pop testvére, ám ennél távolabb nem is lehetnénk a valóságtól. Az arkon jelenik meg leginkább a Laruku kísérletezgetős oldala, az eredmény pedig egy fantasztikus, bár kicsit nehezen befogadható album, amelyen annyiféle hangulat és stílus van, hogy csak a zenekar hihetetlen tehetsége és profizmusa menti meg a széteséstől - így azonban egy egységes, nagyon ütős egészet alkot.

Az album a Forbidden Lover-rel indít, és nem túl vidáman: ebben a sötét, kétségbeesett hangulatú dalban, ami talán a legjobb az albumon, mintha mindegyik hangszer más-más ritmust és dallamot játszana, és Hyde éneke az egyetlen, ami összetartja őket. Ezután meglepően hat a Heaven's Drive, ami egy vagány, igazi "tököscsávós" rockszám, fülbemászó refrénnel és kórussal. A következő dal már a pop kategóriájába tartozik: a Driver's High tipikus "road movie-zene". Gyors, felpörgetett, és vidám (a dal PV-jében a Laruku mint autóban menekülő rablók vidám csapata jelenik meg, a klip vége pedig a Thelma és Louise-t idézi: az együttes autójával szakadékba hajt), nem véletlen, hogy pont ezt választották a GTO című anime első openingjének. Mindezek után az ember csak bámul, mikor következőnek egy lassú, szinte éteri dal, a Cradle csendül fel. Hyde falsettóban énekel az elektronikus háttér előtt, a hangja mintha hatalmas űrben úszna... és ez a gyönyörű dal mégis szinte bizarrul hat, hála annak, hogy a nagyon vidám, nagyon pop, nagyon fülbemászó Dive to Blue követi, amely azóta is a Laruku egyik legnépszerűbb dala. Ezután az ember már maga sem tudja, mit várjon, aztán mégis felkapja a fejét, mikor meghallja a Larvát, ami... egy instrumentális techno szám. (Szerintem itt emberek százai vették ki a CD-t a lejátszóból, hogy meggyőződjenek róla: tényleg Larukut hallgatnak...)

A Larva egyenesen vezet át a veszélyesen sötét, néha metal felé kacsintgató hard rock Butterfly's Sleep-be. A Butterfly's Sleep után pedig... na, ki találja el, mi jön? Igen, pontosan: egy hawaii stílusú, trópusi álomhajózós dalocska. A Perfect Blue, amiről már csak a hula-hulázó, fűszoknyás lánykórus hiányzik, egy álomvilágba viszi az embert - amíg ki nem derül, hogy a mézesmázos felszín alatt kemény, nagyon cinikus szöveg rejtőzik, amiben Tetsu az együttesről kitalált sztorikat terjesztő rajongókat ostorozza (Hyde édes-mézes hangon énekli: "Csak annyit tehetek, hogy bemutatok nektek..."). A Perfect Blue után ismét egy rockos-elektronikus szám következik, a Shinjitsu to gensou to, ami, mint egy erős, nyugodt folyó, "beállítja" az embert egy ritmusra - csak azért, hogy a következő dal, a What is love, folyamatos ritmusváltásaival minél jobban összezavarja. Az album utolsó száma a Pieces, egy nagyon szép ballada, amely azonban nem szerelemről szól, hanem egy szülő érzelmeiről, akinek a gyereke "kirepül".

ray

A két album közül egyértelműen a ray a "hagyományosabb", és könnyebben megközelíthetőbb. Inkább rock, mint pop, és sokkal egységesebb, mint az ezerfelé húzó ark. De ez az album sem indul vidámabban: az első szám, a Shi no hai egy elég kiégett dal egy világról, amiben már nincs csillogás, és az a fő kérdés, hogy "ki lesz az, aki utoljára nevet". Az ezt követő It's the end gyorsabb és lendületesebb, de - mint ahogy a címéből is látszik - nem sokkal vidámabb. Ezután következik a Honey, egy rockos popdal, ami a Laruku egyik legnagyobb sikere volt, és nem véletlenül: nagyon fülbemászó, a gitár inkább a háttérben marad, a középpontba pedig erős, dallamos basszusgitár kerül. A Honey után jön a Sell My Soul, amelyben jelentős szerepet kap a zongora, és ismét központba kerül a basszusgitár. A zene nagyon laza és kellemes, mint valami, amit az ember egy jobb bárban hallhat egy nyári este. A Sell My Soul-t egy újabb single, a Snow Drop követi: jellegzetesen Tetsus, vidám, optimista dal, amit az ember képtelen úgy hallgatni, hogy közben ne mosolyogjon szélesen.

Az ezután következő L'heure, egy nyugis, instrumentális szám, francia dialógussal, egyfajta választóvonalként szolgál, utána ugyanis a sötétebb hangzás dominál. A Kasou egy nyugtalanítóan szép, sötét dal, és a sodró ritmus, a síró gitár és Hyde hangja szinte belerántja az embert a dalba. A Kasou-t a Shinshoku ~Lose Control~ követi, egy ijesztő dal, ami ide-oda váltogat a lassabb szakaszok és a hirtelen kitörések között. Az ezt követő Trick egy nem túl bonyolult, ám hatásos, gitáralapú, néha metalos jegyeket mutató szám, utána pedig jön az album egyik legjobb száma, a fura, a Larukutől szokatlan hangzású Ibara no namida. A rayt szintén egy ballada zárja, talán a legszebb, amit a Laruku valaha írt. A The silver shining, amely szintetizátorra, basszusgitárra és Hyde több oktávot átfogó hangjára épül, tökéletes befejezettség-érzést ad a hallgatónak az album végén.

Az ark és a ray természetesen hatalmas sikert arattak, és azonnal elfoglalták az Oricon első helyeit. És nem csak Japánban lettek sikeresek: a slágerlisták elején landoltak mind a hét ázsiai országban, ahol ugyanaznap megjelentették őket, rengeteg új rajongót szerezve az együttesnek. (Csak 1999-ben összesen több mint hatmillió példányt adtak el belőlük.) Nem kellett sokáig várni az ázsiai promóciós körútra sem, amelynek során Tetsu és Hyde ellátogattak Thaiföldre, Hongkongba és Tajvanba. Azonban ezt még megelőzte az év megkoronázása, a Grand Cross turné, amely júliustól augusztus végéig tartott, és aminek végén a Laruku népszerűsége csúcsára ért: a turné több mint 650 ezer rajongó előtt zajlott, az augusztus 8-i zárókoncertet pedig, a tévés közvetítésnek köszönhetően hét ázsiai országban nézhették a rajongók. És nem mintha az együttes ezek után pihent volna. Szeptemberben sor került az ázsiai körútra, októberben elindult új rádióműsoruk, a Flying L'Arc Attack, a hónap végén megjelent új kislemezük, decemberben Grand Cross Conclusion című koncertvideójuk, december 31-én pedig másodszorra vehettek részt a Kouhaku Utagassen fesztiválon.

És hogy mindez után mi jöhet még? Miután a '99-es diadalmenet eredményei az asztalon voltak, 2000-ben a Laruku jelentősen visszavett a tempóból. Január elején megjelentettek egy maxit, és elindult hivatalos weboldaluk, ám ezután a különböző díjak elnyerését, merchandise-ok tömkelegét és hasonlókat leszámítva nem sok minden történt nyár végéig. Igaz, június végén Ectomorphed Works címmel megjelent az első Laruku remixalbum, de se a rajongók, se a kritikusok nem ájuldoztak tőle, így nagyobb visszhang nélkül eltűnt a süllyesztőben. Bár tény, hogy a remixek (amik Yukihiro munkái) nem kifejezetten a nagyközönségnek készültek: legtöbbjük a techno-industrial stílus elég elvont vonalát követi.

A 2000. augusztus végén megjelent Real stílusra leginkább a rayre hajaz, bár a Real keményebb és sokkal sötétebb hangulatú. Címéhez illően inkább "realista", földhözragadt: nincs meg benne az az álmodozó, valóságtól elrugaszkodott hangulat, ami az előző lemezeket jellemzi. Viszont végig nagyon lendületes, csak kétszer lassul be igazán: egyszer a közepénél, egyszer pedig a végén, egy-egy szám erejéig Az első szám, a Get out of the Shell, egy industrial-rock dalocska, lassan indul, ám úgy a felénél egyértelművé válik, hogy a zúzósabb fajtából való. Ez folytatódik a The Nepenthes-szel, aztán a harmadik számnál leáll a zúzda: a Neo Universe egy vidám és optimista dal. Ez nem az egyetlen ilyen kellemes szám az albumon: a Bravery és a Love Flies "hagyományos" rockzenéje könnyedebb a két nyitódalhoz képest, a Stay Away pedig kifejezetten pop-rock, jellegzetesen erős basszus-dallammal. A sötétség csak egyszer tér vissza, a Finale-val, a Route 666 pedig még egyszer felpörgeti a hallgatót, mielőtt a lemez a vége felé belassul. A Time Slip egy visszafogott, kicsit magába forduló dal az emberi kapcsolatok kihűléséről, az A silent letter pedig egy megdöbbentően szép ballada, ami szinte elhomályosítja az összes többi dalt az lemezen. És, a Laruku történetében először, az album egy lendületes, optimista dallal végződik: az All Year Around Falling in Love magával repíti a hallgatót, és feldobott hangulatban zárja az albumot.

VI. Bukások és hanyatlás

A világ persze nem csak sikerből és ragyogásból áll. Bár az előjeleket nem nagyon lehetett észrevenni, mégis, a 2000-2001-es időszak végére a Laruku ismét hullámvölgybe került, ami ezúttal végzetesnek bizonyult. Természetesen jogos a csodálkozás: hogyhogy?

Vannak, akik szerint a Laruku egyszerűen csak "kifutotta" magát 1999-2000-ben, ám ez nem teljesen igaz. Tény, hogy a Real, akármilyen jó album, nem folytatja azt a hagyományt, hogy minden új album teljesen más stílusú, mint az előző, és ez jól mutatja, hogy a Laruku "elfáradt", nem tudott megújulni. De a dologban nagy szerepe volt a hihetetlenül népszerű, tömegeket megmozgató, stadionturnékat játszó JRock-együttesek és a major JRock nagy korszakának általános hanyatlásának is; és tagadhatatlan, hogy a Laruku esetében ehhez az együttes rajongói is nagyban hozzájárultak.

Nem túlzás azt állítani, hogy a "Sakura-incidens" után a Laruku 180 fokos fordulatot tett. Addigi nagyon játékos, "mindent a közönség szórakoztatásáért" hozzáállásuk fokozatosan kiveszett belőlük, és '99-re semmi nem maradt belőle. Azelőtt, követve a visual kei egyik "alapszabályát", az együttes tagjai sokat játszottak, flörtöltek egymással a színpadon, és azon kívül is, és sok rajongó számára ez a kifelé mutatott szoros kapcsolat volt a legvonzóbb bennük (sokakat jobban érdekelt a zenekar "magánélete", mint a zenéjük). Azonban '97 után a Laruku új szemlélettel tért vissza. A koncertek a színpadi show és bohóckodás helyett egyre inkább csak a zenéről szóltak; a magánügyekkel kapcsolatban az eddigi titokzatoskodás helyét a "ne ezzel foglalkozzatok, hanem a zenénkkel" hozzáállás vette át. Az együttes teljes imidzs-váltáson is keresztülment: Hyde végleg megszabadult a nőies külső maradványaitól, a többiek is egyre inkább hanyagolták a make-upot és az extravagáns kosztümöket, valamint többször is ellentmondást nem tűrően jelentették ki, hogy többé már nem tartoznak a visual keihez (amiről akkoriban az volt az általános vélemény, hogy a legnagyobb hangsúlyt az együttesek megjelenésére fekteti, nem a zenére). Mindez természetesen egy célt szolgált: bebizonyítani azt, hogy őket nem a vonzó megjelenésük, hanem a zenéjük miatt lehet - sőt, kell - szeretni; elérni azt, hogy az emberek komolyan vegyék őket, mint együttest.

Persze ahogy az lenni szokott, az új, "felnőtt" Laruku nem nyerte el sok régi rajongó tetszését - de nem csak a régiekét. Nagyon sokan voltak, akik, noha csak frissen ismerték meg az együttest, mégis szívesebben látták volna, ha ismét visszatérne Sakura, és a "régi idők", amikor (ahogy ők gondolták) a Laruku egy nagy, boldog család volt; és ezen véleményüket annyit hangoztatták, hogy végül már magának az együttesnek is elege lett belőle. Az eredmény a távolság növekvése, a Laruku két hangadójának, Hyde-nak és Tetsunek az elégedetlenkedőkkel szemben való nyíltan elutasító viselkedése lett, ami természetesen további elégedetlenséget szült, míg végül a dolgok odáig jutottak, hogy a Real albumra együtt került fel a rajongók szeretetét megköszönő Love Flies, és a régi Larukut istenítőket, az új miatt fanyalgókat élesen kritizáló, nagyon keserű Bravery.

A Bravery (ami tulajdonképpen egy nagy "menjetek a francba") egyértelműen jelzi, hogy a Laruku tagjainak elegük lett a nyavalygó "rajongókból", a pletykákból, a médiából, és addigra már talán egymásból is - de a zenélésből nem, és ez volt az, ami miatt nem lehetett észrevenni a hanyatlást. A Real megjelenése után októberben elindítottak egy, az együttes eddig ismeretlen arcát is megmutató klub-turnét - ebből készült talán legjobb koncertvideójuk, a Realive, amiből olyan hihetetlen energia árad, amit addig az ember ki se nézett volna belőlük. Ezt követte egy "hagyományos" stadionturné, aminek utolsó előtti koncertjét december 5-én az interneten keresztül is látni lehetett, az utolsó koncertet pedig öt tévécsatornán lehetett követni. Azt, hogy év végén a Kouhaku Utagassen fesztiválon a Laruku kedvetlenül, feltűnően lelkesedés nélkül játszotta azévi legnagyobb sikerét, a Stay Awayt, mindenki a fáradtság számlájára írta - még akkor is, mikor Hyde még a dal vége előtt lesétált a színpadról.

A helyzet csak akkor vált gyanússá, mikor a 2001-es év elején a Laruku feltűnően csendben volt - nem jelentek meg a tévében, nem adtak ki új kislemezt, nem terveztek új turnét vagy albumot. Márciusban megjelent egy meglehetősen gyengére sikeredett válogatás az együttes kislemezeiből, ami tartalmazott azonban egy bónusz dalt is, ami egyértelművé tette, amit akkorra már sokan gyanítottak: hogy a Laruku a végét járja (a gyönyörű Anemone szövege egyértelműen búcsúzás a rajongóktól).

De más, akkoriban feloszló JRock-együttesekkel (pl. egykori nagy riválisukkal, a Luna Sea-vel) ellentétben a Laruku nem tudott stílusosan távozni. Kiadójuk, a Sony Music Entertainment, ugyanis elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpróbálja a Larukut Ázsián kívül is népszerűsíteni - betörni az amerikai piacra, ami a JRock együttesek legtöbbjének álma. Ennek érdekében a single-válogatás amerikai kiadásban is megjelent, ám a vállalkozás a hihetetlenül rossz marketingstratégia (és sajnos nem utolsósorban más JRock együttesek külföldi rajongóinak irigysége) miatt végül csúfosan megbukott, ami nem kifejezetten javított a Laruku tagjainak már amúgy is padlón lévő lelkesedésén. A nyár végén még megjelent egy új dal, a Spirit Dreams Inside, ami a Final Fantasy film betétdala volt - mindenki arra számított, hogy a film sikere majd kedvet ad a Larukunek a folytatáshoz, azonban a film bukásával ez az utolsó esély is elszállt. Nem sokkal később Tetsu megjelentette első szóló kislemezét, és Hyde is bejelentette, hogy szólómunkába kezd.

VII. És most?

A Laruku nem jelentette be hivatalosan a feloszlást, tehát az együttes tulajdonképpen még létezik, annak ellenére, hogy közel két éve nem jelentettek meg semmi újat, és a tagok szóló tevékenységeit elnézve nem valószínű, hogy a közeljövőben meg fognak. (Míg nyugaton az ilyen megszokott, Japánban ez nagyon hosszú idő, és már nem sokan vannak, akik reménykednek abban, hogy a Laruku talán visszatér egyszer.) A SME 2003. márciusában három best of albumot jelentetett meg, amelyek az együttes kilenc éves munkáját ölelik fel. Ezek már sokkal jobban sikerültek, mint a 2001-es single-válogatás (amit egyébként a rajongók "állítottak össze", a kedvenceikre leadott szavazatokkal): az egyik album a zenekar 1994-1998-as (Tierra-Heart), a másik a 1998-2000-es (ark, ray, Real) korszakából válogat, a harmadik pedig egy igazán jól sikerült c/w válogatás. (A Dune, lévén indie album, sajnálatos módon lemaradt a best of-okról.)

Mindeközben az együttes tagjainak szólóprojektjei mostanában indultak csak be igazán. Tetsu, aki a négy közül a legközelebb maradt a Larukus hangzáshoz, Tetsu69 név alatt jelentetett meg négy kislemezt, és egy jó, de nem különösebben érdekes albumot. Hyde, aki szólóban is a legnépszerűbb a tagok közül, három csalódást okozó kislemez után Roentgen címmel meglepően jó albummal rukkolt elő, majd ezután után elvállalt egy filmszerepet, és most második lemezére készül. Yukihiro eddig egy kislemezt és egy albumot jelentetett meg, amelyek a sötét industrial-techno stílust képviselik. Ken a zenei életbe időközben visszatért Sakurával alakított hard rock együttest Sons of All Pussys néven, és már kiadták első lemezüket Grace címmel, második, Gimme a guitar című albumuk pedig áprilisban jelenik meg.

Látható tehát, hogy a Laruku mind a négy tagja nyakig ül a szólómunkában, így kérdéses, mennyire van kedvük vagy idejük ismét egy már félig-meddig feladott projekttel foglalkozni. Azonban minden interjúban tagadják, hogy feloszlást terveznének, és (amint egy kis titkolózás után kiderült) a Laruku, több mint két évvel utolsó koncertje után, 2003. június-júliusában hét alkalomból áll koncertsorozattal lepi meg rajongóit. Ez mindenképpen nagy hír, bár még nem tudni, hogy a végső búcsút vagy a nagy visszatérést harangozza-e be... De remény mindig van, a Laruku pedig mindig tartogat valami meglepetést a tarsolyában.

Linkek:

A L'Arc~en~Ciel hivatalos oldala
Hivatalos oldal (Sony Music)
Szóló-projektek:
Tetsu69
Hyde
Sons of All Pussys
Acid Android (Yukihiro)

írta: Mufurc