L'Arc~en~Ciel
A LArc~en~Ciel (japán
kiejtése: Laruku an shieru, röviden: Laruku) a JRock történetének egyik
legjelentősebb együttese, egyike a kilencvenes évek "Legendás Nagyjainak."
Nevükhöz ("szivárvány") illően ők a JRock egyik legegyedibb, és
mindenképpen legszínesebb együttese: indulásuk óta szinte minden zenei stílusban
működtek, minden erőfeszítés nélkül képesek egyik stílusról a másikra váltani,
keverni őket, és mindegyiket a saját képükre formálni. Ugyanúgy otthon vannak a
JPop mint a JRock világában, de igazából egyikbe sem tartoznak. Nem törődve a
divattal, mindig a saját útjukat járják, ami egyszerre álmodozóan romantikus és
földhözragadtan realista, ragyogóan világos és nyugtalanítóan sötét, egyszerre
árasztja klausztrofóbia és hihetetlen tágasság érzését. Azonban mindig jellemzi
őket a kifinomultság, a könnyed elegancia, és a némi cinizmussal vegyített, kicsit
csípős, de soha nem bántó humor.
Ez természetesen nem egyetlen ember munkájának eredménye. A Larukunél minden dal
mögött az egész csapat négy különböző, erős egyéniség áll. Hyde
különleges, több oktávot átfogó, hajlékony hangját és csodaszép, költői
dalszövegeit, Ken fantáziadús, eredeti gitárjátékát, Tetsu jellegzetesen dallamos,
virtuóz basszusgitár-dallamait, és Yukihiro lendületes, modern dobját a hatalmas
tehetség olvasztja össze egy egészen kiszámíthatatlan, különleges, semmi mással
össze nem hasonlítható egésszé.
I. Problémás indulás, sima folytatás
A Laruku története 1991-ben kezdődött Oszakában, mikor Tetsu meggyőzte Hyde-ot, a
Jelsarems Rod exgitárosát, hogy sokkal több tehetsége van az énekléshez, mint
a gitározáshoz, és hogy ők ketten nagyon jól tudnának együtt dolgozni. Így aztán
februárban megszületett a Laruku: az alapító tagok Tetsu (a vezető), Hyde, Hiro
(gitár) és Pero (dob) voltak. Egy év sem telt bele, és Hiro hirtelen, pont egy koncert
előtt távozott az együttesből, a kétségbeesett Tetsu pedig régi barátjához,
Kenhez fordult segítségért, akinek akkor már csak egy féléve hiányzott
építészdiplomájának megszerzéséhez. Tetsu könyörgésére Ken pár nap alatt
döntött: otthagyta az egyetemet, és belépett Hiro helyére. Így még ebben az évben
kiadhatták első kislemezüket, a Floods of tears-t, ám év végén, épp mikor
megkapták a lehetőséget első albumuk felvételére, Pero úgy döntött, követi Hiro
példáját, és kilép. Mivel az idő sürgetett, Tetsu végül egy szinte ismeretlen
tokiói dobost, Sakurát kérte fel, hogy csatlakozzon az együtteshez. Ha az előbbi
példa még nem lett volna elég, Tetsu meggyőzési képességeit tovább bizonyítja,
hogy Sakura, aki előtte még csak hírét sem hallotta a Larukunek, Tokióból Oszakába
utazott, és egy héttel az album felvételének megkezdése előtt belépett az
együttesbe.
Az 1993-as Dune a Laruku történetében talán az
egyetlen album, amit lehet kategorizálni, bár nem könnyen. Jellegzetesen korai visual
kei hangzás, de ugyanakkor tipikusan eredeti és egyedi, nem hasonlít egyetlen korabeli
együtteshez sem. Sötét, mégis könnyed és gyönyörű, és bár nincs meg benne a
későbbi albumokra jellemző elegancia, a néhol kicsit kiforratlan hangzás is hozzáad
valami különlegeset a zenéhez. Hyde még nem igazán találta el az énekstílusát,
szinte minden dalt más-más stílusban és hangszínen énekel (néha az ember rá se
jönne, hogy ugyanaz az ember énekli az összes dalt). Az album fénypontjai: a Shutting
from the sky, amely kicsit gyorsabb és dallamosabb, mint a többi szám; a furcsa,
szaggatott ritmusú, megkínzott hangzású Entichers, amelyben Tetsu igazán
megcsillogtathatja basszusgitárosi képességeit; a Floods of tears, amely szintén
viszonylag gyors, és dallamos, mondhatni, fülbemászó; és mind közül talán a
legjobb szám, a szomorú és gyönyörű As if in a dream.
Alig pár héttel megjelenése után a Dune az Oricon indies toplistájának első
helyére került, és a zenekar elindult első turnéjára, amelynek zárókoncertjére
szinte azonnal elkelt minden jegy. Még ugyanabban az évben az együttes tagjai
felköltöztek Oszakából Tokióba, és következő, téli turnéjukat már onnan
indították. 1994 elején a Laruku először került zenei újság címlapjára, és a
tévébe is. A turnék, szereplések közben leszerződtek a Sonyhoz, kiadták első major
kislemezüket, a Blurry Eyes-t, és első major albumukat, a Tierrát.
A
Tierra már nem nagyon sorolható be egyetlen, akkor (vagy bármikor máskor) uralkodó
trendbe sem, a legjobban talán a "visual pop" kifejezéssel lehetne jellemezni.
Teljesen más stílus, mint a Dune: egyáltalán nem sötét, inkább világos, már a
Dune-n is jelen lévő, de itt már sokkal jobban érezhető mediterrán
"beütéssel". Légies, néhol kicsit csendes máshol szenvedélyes hangulatú.
(Az albumon több dalnak is van a címében utalás szélre, álomra, repülésre
utóbbi egyébként visszatérő téma Hyde dalszövegeiben, amelyek gyakran foglalkoznak
a szabadsággal. Ez végigvonul a Laruku egész munkásságán, és csúcsát az
eddig utolsó, Real című albumon éri el. Talán nem véletlen, hogy Hyde
akkoriban tetováltatott szárnyakat a hátára
) Persze a Tierrán is megvannak a
sötét pillanatok: az All Dead egy nagyon keserű dal csalódottságról és
bosszúvágyról, a Kaze no yukue kétségbeesetten könyörög, hogy "Ne menj el, ne
hagyj egyedül", az Inner Core-t pedig mintha legalábbis enyhén betépve írták
volna a téma hallucinációk, "megvilágosodás", önfelismerés. A
dalszövegben "Hol a testem, merre van?", "Csak a tudat létezik", és
hasonlók vannak, és az egész album legsötétebb pontja, mikor a dal Hyde hisztérikus
nevetésébe fullad. A Tierrát végül kicsit szomorú hangulatban zárja le a Laruku
egyik legszebb száma, a White Feathers.
A Tierrához külön videó készült, Siesta ~film of dreams~ címmel, amelyen az
együttes tagjairól készült, saját koncepciójuk alapján rendezett kisfilmek, illetve
a Kaze no yukue PV-je láthatók. A Blurry Eyes-t kiválasztották a DNA2
című anime betétdalának (azóta is a Laruku talán legismertebb dala), ami nagyon jót
tett a zenekar népszerűségének, olyannyira, hogy még 1994 decemberében megalakult a
hivatalos Laruku fanclub, Ciel néven.
II. Szárnyaló népszerűség, repülés a csúcs felé
A Laruku ekkorra már kényelmesen belehelyezkedett a saját maguknak alakított szerepbe:
népszerűségüket kihasználva országos turnékat tartottak, minden koncertjükön,
vagy tévés szereplésükön több száz vagy akár ezer rajongójuk sikítozott a
közönségben. És az együttes tagjai mindent megtettek, hogy a rajongók örüljenek:
tudatosan, vagy tudat alatt, de kialakítottak maguk között olyan szerepeket és
kapcsolatokat, amelyek a közönség számára vonzók voltak. Titokzatosak voltak,
keveset árultak el önmagukról, elegáns, nőies ruhákat hordtak (egy időben a
hosszú, fehér ruha jellegzetesen Hyde stílusa volt), a színpadon sokat játszottak,
bolondoztak egymással. Hyde, aki természettől meglévő, rendkívüli szépségének
köszönhetően már a kezdetektől fogva a legnépszerűbb volt a tagok közül, nőies
mozdulataival és ruháival, hosszú hajával és sminkkel még szebbé változott. Tetsu
kezdeti nőies image-ét lecserélve visszahúzódó, hosszú haja mögé rejtőző,
törékeny figuraként jelent meg. Ken, aki a legkevésbé vette komolyan az egészet,
játszotta a vidám, komolytalan bohócot, és Sakura alakította a kötelező sötét,
mindig feketében járó, titokzatos fazon szerepét. A közönség imádattal csüggött
Hyde minden mozdulatán (ez egyébként máig nem változott, csak a közönség
cserélődött le), az együttes minden megnyilvánulását kitörő lelkesedéssel
követték.
1995-ben megjelent a Laruku következő albuma, a
Heavenly (harmadik lett az Oricon toplistán), ami ismét egy új, az eddigiektől
eltérő stílust képvisel, és talán a növekvő népszerűségnek köszönhetően
sokkal rockosabbra, könnyebben befogadhatóra sikerült, mint az előbbiek. Leginkább
úgy lehetne jellemezni, mint egy átmenet a régi és egy újabb Laruku között:
külsőleg is, és zeneileg is teljesen levetették a klasszikus visual jelleget, és
egyre szélesebb körben mozogtak, de nem szakadtak még el teljesen a gyökereiktől, és
ez a finom, elegáns megoldásokban, néhol franciás hatásban nyilvánul meg. Azonban a
Heavenlyn (ami a kísérletezgetés szempontjából az 1999-es ark előfutárának is
mondható) már megjelenik az is, ami a későbbiekben annyira jellemző lesz a Larukure:
több zenei stílus egy albumon. Ennek köszönhetően a Heavenly energikusan, pozitívan
kezdődik, de aztán lassan megjelenik a csendes lemondás és a kilátástalanság is.
És noha az első dal, a Still Im With You címe még az ellenkezőjét bizonygatja,
már onnantól kezdve látható, hogy míg a Tierra leginkább talán a találkozás
utáni vágyakozásról szól, a Heavenly fő témája az elválás.
Ezen az albumon sok érdekes, stílusokkal kísérletezgető dal található, mint
például az And She Said, a Natsu no yuuutsu, vagy a Secret Signs; a Laruku tiszta pop
oldalát pedig a feldobott hangulatú Vivid Colors, és a Cest la vie képviseli
utóbbi egy hihetetlenül cukros, karácsonyi hangulatú dalocska, ami a ritka jó
basszusgitár-dallamra épül.
A Heavenly nagyon megdobta a Laruku népszerűségét, olyannyira, hogy a megjelenés
évében az együttes létezése óta először felléphetett a Music Station című
népszerű tévéműsorban. A Tour Heavenly 95 turné utolsó koncertjére a Nippon
Budoukanban került sor, és 28 perc alatt 10166 jegy fogyott el. A
"Heavenly-gépezet" beindult: készülni kezdett a Heavenly Films című videó,
amin koncertfelvételek, backstage videók, és mindenféle marhulások láthatóak,
például képzeletbeli Laruku termékek (macskatáp, biztosítás) reklámjai. Megjelent
első photobookjuk (fotó-album), és elindult rádióműsoruk, a Bonjour
LArc~en~Ciel. Mindeközben folyamatosan koncerteztek, és adták ki a kislemezeket a
következő album előszeleként.
III. Süllyedő színvonal, zuhanás és sötétség
A Heavenly utáni első kislemez, a Kaze ni kienaide a JPop egyik gyöngyszeme. Teljesen
új hangzás a Larukutől (talán a Vivid Colors hasonlít rá legjobban az addig
megjelent dalok közül), de, ahogy később majd kiderül, jellegzetesen Tetsu keze
munkája: vidám, fülbemászó pop-dal, amit az ember képtelen nem dudorászni. A
következő single a Flower: lendületes, de kicsit szomorkás, tipikusan Larukus pop. Az
ezután megjelenő Lies and Truth viszont már szintetizátor-alapú europop stílus,
színvonalban alulmúlja addigi bármelyik kislemezüket. És sajnos ez nem volt üres
figyelmeztetés...
Az 1996 végén megjelent True című album a Laruku munkásságának mélypontja. A
kislemezeket leszámítva az egész album olcsó popból, unalmas, amerikai stílusú
rágógumi-rockból (pl. Round and Round) és szentimentális, túlcukrozott dalokból (I
Wish... brrrrr...) áll, amik után az embernek napokig szódabikarbónán kell élnie.
Míg az előző albumokon tisztán látszottak a tagok zenei képességei, a True-n szinte
minden eltűnik a szintetizátor mögött. A gitár sokszor csak cél nélkül prüntyög,
az eddig olyan zseniális basszusgitár-dallamok is ellaposodnak, a dob pedig
gyakorlatilag megszűnik létezni: sok helyen mintha csak dobgép adná a ritmust, ritkán
lehet észrevenni, ha Sakura is üt egyet-egyet.
Ez az album mélyen alulmúl bármit,
amit valaha is kiadtak, de talán a teljesen mainstream pop-rock, és tánczenés stílus
miatt hatalmas siker lett, és több mint egymillió példányt adtak el belőle. Elérte
az Oricon toplista első helyét, és kilenc hétig maradt az első 10-ben. Elindult a
Carnival of True 96-97 turné, az új stílus egyre több rajongót vonzott.
Akik már régebb óta követték az együttest, egyre több joggal gondolhatták úgy,
hogy a Laruku feláldozta a minőséget és tehetséget a pénz és a siker oltárán, de
a több ezer friss rajongót ez nem érdekelte. Ők boldogok voltak a könnyen
hallgatható zenével, Hyde szépségével, Ken és Tetsu poénkodásaival, és a
visszahúzódó Sakura titokzatoskodásával.
Azonban 1997 elején olyasmi történt, amire senki nem számított, és ami alapjaiban
rázta meg nem csak a rajongótábort, de az együttest magát is. Februárban Sakurát
letartóztatták heroin birtoklása miatt, és bár nyugaton ez nem okozott volna nagyobb
felháborodást, Japánban egyáltalán nem nézik jó szemmel az ilyesmit. A Laruku
minden projektje leállt, a hozzájuk kapcsolódó termékeket bevonták, és
visszavonták új kislemezüket, a The Fourth Avenue Cafe-t (amely akkor már futott a
tévében, mint a Rurouni Kenshin című anime egyik endingje megfigyelhető,
milyen hirtelen tűnt el, alig néhány epizód után). Nem jelentek meg tévében vagy
rádióban, mintha megszűntek volna létezni. Az együttes kénytelen volt szembenézni a
keserű tényekkel: vagy Sakura nélkül folytatják, vagy végük. Két hónapi csend
után végül hivatalos közleményt adtak ki, amelyben kijelentették, hogy ősszel
folytatják a Larukut Sakura nélkül. Sakura bírósági tárgyaláson két évet
kapott, három év próbaidőre felfüggesztve.
A kimerült és levert Tetsut, Hyde-ot és Kent a cég két hétre Európába küldte
pihenni, majd visszatérésükkor csendben elkezdték előkészíteni a visszatérést.
Augusztus 27-én hivatalosan bejelentették az újrakezdést, októberben megjelent az új
kislemez, a Niji, november 4-én pedig Sakura hivatalosan is kilépett az együttesből. A
közönség pedig bebizonyította, hogy visszavárja a vihar után a szivárványt: a
halálból feltámadó együttes első koncertjére, amit a Tokyo Dome-ban tartottak, az
56000 helyjegyet 4 perc alatt elkapkodták, ezzel megdöntve a stadion jegyeladási
rekordját.
A Niji, noha messze nem a legjobb Laruku dal, mégis az egyik legfontosabb. A
"niji" japánul szivárványt jelent, akárcsak a "larc~en~ciel"
franciául nem véletlen, hogy pont ez lett a címe. A dal fájdalomról, sebekről
és emlékekről szól, de reményről, és a jövőről is. A Niji a Laruku
"himnuszává" vált, megjelenése óta szinte minden koncerten előadták,
talán hogy emlékeztessék magukat és a közönséget arra, hogy minden vég egyben
kezdet is, és hogy a fájdalomból, ha sikerül túllépni rajta, erő születik. Erő
ahhoz, hogy a Laruku is felálljon, és továbbinduljon "a végtelen jövőbe."
folytatás
>>>
írta: Mufurc |