Bevezető

http://en.wikipedia.org/wiki/Ry%C5%ABk%C5%8Dka

Van a japánoknak egy nagyon furcsa képességük. A más országokból, kultúkörből származó hatásokat olyan természetességgel tudják beolvasztani a saját kultúrájukba, hogy az egyáltalán nem tűnik idegennek az új, az eredetitől nagyon különböző közegben. Az idegen hatásokat általában először egy-az-egyben veszik át, majd idővel elkezdik a maguk szájíze szerint alakítani, más hatásokal ősszegyúrni és végűl kihoznak belőle valami teljesen új és izgalmas elegyet.

Ez a képesség volt a második világháború utáni gyors felvirágzás egyik mozgatórugója és részben ennek következtében vált Japán a technikai haladás egyik fellegvárává, elég ha csak a walkman jólismert esetére gondolunk, ami már létező, nyugatról átvett technikán alapult, de ezt nekik sikerült úgy újragondolniuk, hogy a végeredmény valami forradalmian új dolog lett. Ez a jellegzetesség az ország huszadik századi zenei kultúrájának is az egyik legfőbb mozgatórugója. Ha végignézük a mai japán zenei színteren, azt az általános képet kapjuk, hogy a zenék gyakorlatilag kívétel nélkül nyugati mintákon alapulnak. Szinte minden létező műfaj megtalálható itt is és szinvonalban a legtöbbször könnyedén tudják hozni a nyugati szintet, azonban ami igazán izgalmassá teszi a dolgokat, az az, hogy számtalan olyan mutáció is kialakult, amihez hasonlót sem találunk máshol. Japán zenei szempontból gyakorlatilag úgy működik mint egy nagy olvasztótégely, ahova minden zene befolyik a világ különböző országaiból és a számtalan különböző alkotóelem keveredéséből időnként olyan új dolgok születnek, melyek máshol nem alakulhattak volna ki. A legizgalmasabb zenék jó része persze itt is elsősorban a független, underground előadóktól származik, de egyrészt ezek közül több idővel maga is a mainstream részévé vált (mint például az egyik legkülönlegesebb színfoltnak számító Shibuya-kei irányzat), másrészt a fővonalbeli, a producerek és nagy lemezcégek által támogatott előadók is előrukkoltak számtalan izgalmasabbnál izgalmasabb produkcióval az évtizedek során. Alábbiakban a japán mainstream zeneipar huszadik századi alakulását tekintjük át, azon belül is elsősorban a pop-zenéket, valamint azt, hogy hogyan vált az ország a világ második legnagyobb és messze legváltozatosabb zenei piacává. Habár a Japánban időnként "idol-music"-ként emlegetett JPop és a mai végtelenül változatos zenei színtér közvetlen gyökerei a 70es évekig nyúlnak vissza, az előzmények sokkal korábban keresendők.

A jazz-korszak

A századeleji Japán furcsa, kicsit identitászavaros világáig kell visszaásnunk... az ország ekkoriban nyitott egyre inkább a nyugat felé és ölelte keblére a számára egzotikusan új kultúrát, átvéve rengeteg dolgot, miközben más területeken szigorúan kötötték magukat a tradiciókhoz. A nagyvárosokban tömegével bukkantak fel az öltönyös, sétapálcás úriemberek, míg a hölgyek többnyire továbbra is kimonóban és fapapucsban szaladtak dolguk után. Japán az 1800as évek végén kezdett nyitni nyugat felé és az egyéb kultúrális hatásokkal együtt a nyugati zene is lassan begyűrüzött az országba. Megjelentek a katonai és a fúvós zenekarok, valamint a klasszikus-zene azonban az első igazi áttörés az 1920as évek környékén történt.

Ebben az időben tombolt Amerikában a jazz-korszak és néhány fiatal zenész és művész akiket amerikai kiruccanásaik alkalmával teljesen magával ragadott az izgalmas, soha nem hallott zene és a körülötte kialakult szubkultúra, visszavitte azt magával Japánba. Miután gramofon-lemezekkel megpakolva hazaértek, megalakították saját zenekaraikat és ezzel elindítottak egy folyamatot, aminek hatása messze túlnőtt legvadabb álmaikon. Eleinte csak kis helyi klubbokban játszottak, valamint a Csendes-óceán kontinensközi gőzősein, de ahogy fokozatosan népszerűbbé vált Japánban is a jazz, egyre több zenekar, klub és a műfajt felkaroló kiadó tünt elő a semmiből és sorra bukkantak fel a markáns, sajátos stílussal rendelkező helyi tehetségek, akiknek népszerűsége idővel már túlszárnyalta az amerikai sztárokét is. A harmincas évek elejére már a jazz volt a messze legnépszerűbb zene a nagyvárosokban... természetesen ez még nem az utóbbi évtizedekre jellemző, nagyközönség számára nehezen emészthető free- vagy fúziós jazz volt, hanem igazi vad tánczene, vidám kis dalocskákkal fűszerezve. És természetesen, mint a legtöbb később felbukkanó irányzatnak, a jazznek is a főváros, Tokió volt a központja.

Pezsgett a zenei élet és a jazz valamint a zeneipar is rohamosan fejlődött, azonban a harmincas évek második felében közbeszólt a politika. Az egyre erősödő szélsőséges, nacionalista hatalom bezáratta a káros nyugati csökevénynek béllyegzett klubbokat, miközben meglehetősen ellentmondásos módon a rádiós propagandaműsorok alatt jazz szólt aláfestő zeneként. A háború alatt gyakorlatilag meghalt a zenei élet, ami maradt belőle az pedig a nacionalista propaganda szolgálatába lett állítva.

A japán jazz második fénykorát az ötvenes években, a világháború utáni amerikai megszállás alatt élte. Ekkor hirtelen mindent újra elleptek a jazz-klubbok, meghívták koncertezni Amerika élő jazzlegandáit, visszatértek a háború előtti idők nagyjai és  rengeteg fiatal tehetség is felbukkant. Természetesen ez nem csak valami nosztalgikus, a századeleji állapotokra visszatekintő mozgalom volt, hanem az előadók, figyelemmel követve a nemzetközi trendeket gyorsan behozták az évtizedes lemaradást. Mikor a hatvanas években Brazíliából hódító útjára indult a bossa-nova, megjelentek a műfaj helyi képviselői is és rövidesen a bárokat és a lemezeladási listákat is ellepték az ellenálhatatlan szépségű, középtempós bossa dalok. Azonban ez a különös hangulatú, fülbemászó, nagyközönség számára is könnyedén eladható alműfaj szépen lassan beolvadt a többi akkori könnyűzene közé és ez volt az utolsó alkalom amikor a jazz komolyabb hatással tudott lenni a japán zenei életre. Furcsamód nemzetközileg éppen ezután kezdtek ismertté válni az ottani jazzmuzsikusok és mind a mai napig jónéhányan vannak akiket a műfaj legjobbjai közőtt tartanak számon. Olyanoktól mint a szaxofonos Sadao Watanabe, vagy a zongorista Makoto Ozone a világ bármely nagyobb lemezboltjában találhatunk albumokat. Azonban a jazz réteg-zenévé vált, egyrészt mert egyre kisérletibb irányokba haladt, másrészt pedig ekkorra rengeteg vetélytársa akadt, melyek fokozatosan átvették a helyet az eladási listák élén.

Enka és kayokyoku

Egyetlen zenei irányzat volt melynek népszerűsége a háború utáni években meghaladta a jazzét. Ez az 1910es évek derekán megjelent kayokyoku volt, ami a mai popzene ősének tekinthető és eleinte talán a korabeli musicalekben elhangzó dalokra hasonlított leginkább. Az ekkoriban beinduló lemezipar persze rácsapott a kellemes, könnyen énekelhető dalokra és a műfaj virágzásnak indult és ahogy terebélyesedett, úgy vált egyre változatosabbá és megjelentek a különböző alirányzatai is.

A műfaj a háború után indult igazán virágzásnak és vált egyre sokszinűbbé, köszönhetően az országban az amerikai megszállás következményeként még a háború előttinél is erősebben megjelenő nyugati hatásoknak, ezen belül is leginkább a rádió elterjedésének és az amerikai katonáknak sugárzó Far East Network adó népszerűségének.

Nagyrészt ennek az adónak köszönhetően ismerkedtek meg a japán fiatalok olyan stílusokkal mint a rockabilly, country, vagy éppen a korabeli európai tánczenék. A kayokyoku fejlődésében még a jazzénél is sokkal inkább megfigyelhető az a folyamat ami a japán könnyűzenék ismertetőjelévé vált, vagyis, hogy úgy dolgozták egybe a legkülönböző nyugati stílusokat, hogy abból valami teljesen újszerű zenei világ született. A kayokyoku dalok néha szomorkás szerelmesdalok, néha vidám tánczenék, néha egy francia sanzonra emlékeztetneknek, néha pedig inkább a jazz hatása érezhető rajtuk, de mindig van egy nagyon jellegzetes, eltéveszthetetlen hangzásuk ami mégis tipikusan japánná teszi őket. Ezek közűl a dalok közül néhány Ázsián kívül is komoly sikert aratott. A legemlékezetesebb ilyen eset 1963-ban történt, amikor (a nyugaton csak Sukiyaki-dalként ismert) 'ue wo muite aruko' Kyu Sakamoto előadásában a Billboard kislemezlistájának élére küzdötte fel magát. Ehhez hasonló teljesítmény azóta sem sikerűlt senkinek, habár volt még néhány próbálkozás (Ayumi Ishida 'Blue Light Yokohama' című számát például a magyar rádiók is sokat játszották a hetvenes évek legelején), azonban ezek mind egyszeri sikerek voltak csak és az emberek gyorsan újra elfeledkeztek arról, hogy Japánban is készülnek figyelemreméltó zenék.

A kayokyoku eleinte furcsa szimbiózisban fejlődött egy másik műfajjal, melynek habár gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza, a háború előtti évektizedekben szinte teljesen egybeolvadt a kayokyoku-val, majd később újra különválva lett a mind a mai napig egyik legnépszerűbb japán zenei irányzat. Ez a műfaj az ország tradicionális kultúrájában gyökerező, de attól igazából mégis nagyon távol álló enka.

Eredetileg az enka énekesek a politikusok által felbérelt dalnokok voltak a XIX. század végén, akiket azért fizettek, hogy propagandadalokat énekeljenek a városok utcáit járva. A dalok mind zeneileg, mind énekstílusban a tradícionális népdalokhoz álltak közel és egy idő után a politikai háttér eltünt és az enkaénekesek professzionális utcai dalnokokká váltak. A kayokyoku megjelenésekor az enkaénekesek is bevették ezeket a dalokat a repertoárjukba, majd a lemezkiadók megerősödése után az utcákról egyre többször tértek be a stúdiókba.

A két műfaj egyre inkább kölcsönhatással volt egymásra, majd végül szinte teljesen  egybeolvadtak és így vált a kayokyoku a japán népzene és a mai popzene közötti összekötő láncszemmé. Az enka igazi fénykorát azonban a kayokyokuhoz hasonlóan a  második világháború után élte. Eleinte a kayokyoku-val együtt fejlődve magába olvasztotta a számtalan új nyugati hatást (sanzonok, olasz popdalok, latin ritmusok, stb.) majd az ötvenes évek közepén ezeket részben meghagyva visszakanyarodott a tradicionális gyökerei irányába és a koreai, valamint kínai populáris dalokból is inspirációt merítve kialakult a jellegzetes enka hangzás, melynek egyik legfőbb ismertetőjele a tradicionális japán zenékben is gyakran hallható, sajátos vibrációs énektechnika. Ugyanekkoriban vált gyakorlatilag a műfaj egyenruhájává a hagyományos japán viselet, a kimono is. Azonban habár ekkortól kezdve már részben külön utakon fejlődött a két műfaj, ezután is jóideig kölcsönhatásban maradtak egymással és például még a hetvenes évek második felének egyik legnépszerübb popbálványának, Momoe Yamaguchi-nak jópár dalában is nagyon erősen érezhetőek az enka hatások.

Az enka mind zeneileg, mind szövegileg végtelenül melankólikus műfaj. A szővegek egyrészt reménytelen, kudarcra ítélt szerelmekről, elválásról és lemondásról szólnak, másrészt pedig visszavágyódásról a kulturális gyökerek és tradícionális életmód metafórájaként is értelmezhető szülővárosba (ez az oly gyakran emlegetett 'furusato'). Ez, valamint a tradicionalista hangzás erős nemzeti szinezetet ad a műfajnak. Míg a háború sokkja után rengetegen szakítottak az ország múltjával és fordultak az új reményekkel kecsegtető jövő és a begyűrüző nyugati kultúra felé, addig az enka inkább azoknak szólt akik szomorúan merengve tekintettek a múltba. A műfaj hasonló szerepet tölt be Japánban mint a country vagy a blues Amerikában: habár valamennyire mindig alkalmazkodik az adott korhoz és beolvaszt új zenei elemeket, alapjaiban ragaszkodik a tradicióihoz és átszövi az erős nemzeti identitástudat, a múltba való visszavágyódás és a változás elutasítása. Azonban az enka által a dicső múltról sugallt kép olyan szinten idealizált, hogy még véletlenül sem tekinthető a tradicioális kultara igazi letéteményesének.

Az 50es-60as években az enka volt a legnépszerübb zenei irányzat, legnagyobb sztárja pedig Hibari Misora volt és az is maradt egészen 1989-es haláláig. Misora, még kislányként, a negyvenes évek végén szerzett magának hírnevet Kiotóban, mint amolyan csodagyerek és gyakorlatilag az enka modern története teljesen végigkövethető a pályáján. Született tehetség volt, kiváló hanggal valamint utánozhatatlan előadói stílussal és az 50es évek elejére már Japán messze legnépszerűbb énekese volt, akit az egész ország bálványozott. Korai felvételei még nagyon változatosak műfajilag, néhol az európai táncdalok és a francia sanzonok stílusában iródtak, máskor pedig jazz vagy éppen mambó volt az inspiráció. Azonban idővel áttért a jellegzetes enka hangzásra és nagyban hozzájárult a műfaj hatalmas népszerűségéhez, rajongóitól pedig megkapta a 'Showa korszak királynője' elnevezést (Showa korszaknak Hirohito császár uralkodásának idejét [1926-1989] nevezik). A 50es-60as évek nagy enka sztárjai között volt még Chiyoko Shimakura, Akemi Mizawa és a nightclubbok és bárok hostesseinek életét megéneklő Mina Aoe. A férfiak közül Haruo Minami és Hideo Murata volt a korszak két legfontosabb alakja. Minami volt az aki talán a legerősebben képviselte az enka tradicionalista, múltba tekintő vonalát és emiatt leginkáb vidéken és az idősebbek körében vált igen népszerűvé. Az enka legnagyobb férfi csillagává azonban az 1962-ben debütáló Saburo Kitajima vált és habár azóta is bukkantak fel újabb nagy tehetségek, mint Mori Shin-ishi, Itsuki Hiroshi vagy az utóbbi években befutott Kiyoshi Hikawa, Sabu-chan népszerűségét esélyük sem volt túlszárnyalni.

A hatvanas években folyamatosan érkezett az utánpótlás. Harumi Miyako volt az aki az énekesnők közül leginkább meg tudta közeliteni Hibari Misora népszerüségét, Keiko Fuji pedig a fiatalok között vált népszerűvé, megénekelve a hetvenes évek elején a hatalom ellen lázadó diákmozgalmak résztvevőinek érzéseit. Azonban az ő karriereje hamar végetért amikor az évtized közepén férjhez ment és visszavonult. Miután elvált első férjétől Amerikába költözőtt ahol találkozott késobbi második férjével, a producer Utada Teruzane-val. Az ő lányuk Utada Hikaru, aki az utóbbi évek egyik legnépszerűbb japán popénekesnőjévé vált.

Habár mind a mai napig tünnek fel az új tehetségek mint például Sayuri Ishikawa vagy Fuyumi Sakamoto, a műfaj egykorvolt népszerüsége már rég a múltté. Ezen még a kilencvenes évek végén befutó csinifiú Kiyoshi Hikawa sem tudott változtatni, akinek pedig sikerült az ami jóideje senki másnak, hogy a fiatalok között is szalonképessé tegye az enkát. A hetvenes évek végére, mikor végleg kezdett beérni a háború utáni újjáépítés hatása és Japán rohamosan fejlődött és bekerült a világ legfejlettebb és ennek következtében leggazdagabb országai közé az enka egyre inkább háttérbe szorult. A felgyorsult élettempóhoz és a rohamos technikai haladáshoz már nem illettek a lassú, melankólikus, részben tradicionális hangszerekkel előadott dalok és habár a középkorúak és idősebbek körében továbbra is roppant népszerű maradt a műfaj mind a mai napig, az utánpótlás mind az énekesek, mind pedig a közönség soraiba egyre inkább akadozva érkezik.

A modern nagyvárosokban született és ott felnövő fiataloknak már másfajta zenére volt szüksége és a hatvanas évek végén szépen lassan elkezdett átalakulni a japán populáris zene, mind stílusilag, mind pedig hozzáállásban és ezek a változások megadták az alapot a következő évtized második felében bekövetkező robbanásszerű változáshoz, ami egyszer, s mindenkorra megváltoztatta a szigetország zenei kultúráját.

Második rész >>>