Cro-Magnon & DJ Mitsu The Beats - 070708, B72, Bécs

A Gagle hip-hop hármas egyik tagjaként is ismert, de szólóban is aktívkodó DJ Mitsu The Beats két korábbi európai kiruccanásáról sajna

lemaradtam, pedig mindkétszer eljutott Bécsbe, sőt egyik alkalommal még Pozsonyba is. Először egy másik, berlini koncerttel esett egybe a turnéjának mifelénk eső része, másodszor pedig csak egy-két nappal a bécsi fellépés előtt tudtam meg hogy újfent erre járkál és akkor már késő volt leszervezni egy gyors kiruccanást. De szerencsére nyáron újfent visszatért a kontinensre, ráadásul most nem is egyedül jött, hanem a Jazzy Sport kiadó színeiben, a lemezcég egyik legjobb csapatát, a Cro-Magnon-t kisérve. Magáról a kiadóról még 2004-ben hallottam először, köszönhetően annak, hogy az egyébként a kedvenc japán hip-hop csapataim közé tartozó Gagle átszerződött az akkoriban induló kis céghez. Azóta, a pokoli jó érzékkel összeválogatott előadóiknak köszönhetően, nevük garanciává vált a minőségre, ha a hip-hop jazzesebb vonaláról volt szó és utóbbi időben nyugaton is egyre inkább kezdenek ismertté válni. Ez köszönhető részben Mitsu két 2006-os európai DJ-körútjának is, ahol többek közt a kiadó lemezeit is promótálta. A visszhang abszolút pozitív volt és szépen lassan kezdett a nevük bekerülni a köztudatba és ezek után nem igazán meglepő, hogy idén már nem egyedül tért vissza, hanem hozta magával a többieket is.

Mitsu számára egy nappal korábban kezdődött a turné, mivel hetedikén, vagyis szombaton, már játszott egy párizsi klubban,

közösen a kiadófőnök Masaya-val, aki szintén elkisérte a többieket Európába, de a zenekar számára a vasárnapi volt az első fellépés és egyben ez volt az első Japánon kívüli koncertjük is. A helyszín az, a magasban futó metró árkádjai alatt megbúvó B72 klub volt, ahol két éve a Balzac is fellépett és kicsit fura volt egy ennyire gyökeresen másfajta koncertre visszatérni oda. A tervezett turnéról még hónapokkal korábban hallottam először, de aztán jó ideig nem nagyon bukkant fel semmi újabb infó, míg végül, alig több mint egy héttel a turnékezdés előtt, kikerültek a dátumok a Jazzy Sport myspace oldalára. Mitsu elöző két európai kiruccanása alatt nagyon összehaverkodott a Bécs legjobb soul, funk és hip-hop bulijaiért felelős The Loud Minority szervezőcsapattal és szerencsére ennek meg is volt az eredménye és most is ott virított az osztrák dátum a programban.

Így, alig két héttel a sajnálatos módon végülis kihagyott Cornelius koncert után mégiscsak az osztrák főváros felé vettem az irányt. Ezúttal nem volt tervben városi bóklászás, vagy bármi más program, tehát a koraeste befutó vonattal mentem és így csak a klub kilenc órás nyitásáig kellett elütni az időt valamivel. Elnézelődtem a pályaudvari újságosnál és csak utána indultam a

B72 irányába, amihez át kellett menni Bécs leglerohadtabb részén, ahol szexshoppok, valamint arab és indiai kajaboltok váltják egymást. Persze még így is idejekorán értem oda, de legalább belekukkanthattam egy kicsit a hangpróbába a kirakaton keresztül és már a kiszűrődő hangok alapján is sejthető volt, hogy itt biza valami nagyszerű dolog készül. Elmászkáltam még egy ideig, majd kilenckor első látogatóként léptem be az ajtón, kissé felkészületlenül érve a jegyszedőt. A zenészek ekkor kezdtek kiszállingózni az utcára; ott volt Mitsu, a szinte védjegynek számító félrecsúszott baseball sapijában, meg még öten, akiket ekkor még nem tudtam beazonosítani, és bepattantak a szervezőkkel két autóba és elfurikáztak vacsorázni. Bent még nem volt semmi, ember sem, DJ sem, tehát inkább kiültem a közelbe tovább küzdeni egy meglepően unalmas krimivel és a tehetségtelen bécsi szúnyogokkal, majd egy órával később visszanéztem, hogy mi újság. Ekkor már elkezdtek szállingózni az első emberek és a helyi DJk is elkezdtek ügyködni.

Eleinte inkább funk és jazzy hip-hop zenéket toltak, majd egy DJ váltás után előkerültek a dögösebb hip-hop darabok is és egyre többen kezdtek el mocorogni a tánctér irányába. Időközben a Jazzy Sport különítmény is visszaért, én pedig kihasználva az alkalmat leálltam cseverészni az egyikükkel, aki egy Gagle Army feliratos pólóban rohangászott. Mikor kiderült, hogy

honnan jöttem és, hogy csak a koncert miatt utaztam el idáig, hitetlenkedett egy sort, majd elújságolta a dolgot a társaság egy másik tagjának is, aki időközben csatlakozott hozzánk és akiről kiderült, hogy nem más mint Masaya, a kiadó vezetője, akinek egyébként Tettory BLK néven zenekara is van a szintén Jazzy Sport-os Grooveman Spot-tal közösen. Ezután elnéztem a merch pult felé is, de sajna, mint kiderült, nem sok mindent hoztak magukkal. A vadonatúj, a koncert előtt pár nappal megjelent második Cro-Magnon albumot leszámítva, amire le is csaptam azonnal, csak két Grooveman Spot CDből volt egy-egy darab, pedig volt pár JS kiadvány, elsősorban a kiadó előadóiról tökéletes áttekintést adó Pound For Pound válogatás, amit nagyon szivesen beszereztem volna. Mikor sajnálkoztam egy sort a jegyszedő / pultosnak, mondta, a sok hangszer és egyéb miatt már így is túl sok cuccal jöttek és sajna emiatt nem tudtak több CDt hozni magukkal.

Fél tizenkettő fele már egész sokan voltak a klubban és kint a teraszon is nyüzsögtek még jópáran, nomeg a hangulat is egyre jobb volt, köszönhetően a pokoli jó háttérzenéknek, így elkezdett készülödni a zenekar is, de kisebb csúszást okozott, hogy a dobszerkón valami baj volt az egyik cinnel és azt

elszerelgették egy jóideig az egyik technikus segítségével. Mikor minden készen lett a Cro-Magnon három tagja elbukkant a színpadon (és mint kiderült, a JS stáb egyetlen, addig beazonosítatlan tagja a hangtechnikusuk volt), előkészítették a hangszereiket és a helyi DJ éppen forgó lemezének ritmusát felvéve, átmenet nélkül kezdtek bele az első számba, ami ráadásul a kedvenceim egyike, a Space Love volt. Annak idején az első találkozásomat a Cro-Magnon-nal kicsit felemás reakciók

kisérték, mert ismerve a kiadó egyéb dolgait, valami jazz-es, hip-hop-os zenét vártam és mikor elkezdtem hallgatni a 2006-os debütlemezüket, ehelyett a hetvenes éveket idéző, funky, diszkózenét kaptam. Elsőre, a meglepetés miatt, nem tudtam mit kezdeni a dologgal, de mikor, immár tudva, hogy mire számítsak, újra meghallgattam a lemezt, pillanatok alatt beleszerettem a csapatba és ez a rajongás tart azóta is. Olyan hitelesen idézik meg a hetvenes évek zenéinek legjavát, a diszkótól, a funk-on át a fúziós jazz-ig, ahogy keveseknek sikerül, és a különböző hatásokból persze, jó japán szokás szerint, összehoznak valami egyedi, új és nagyon ütős, energikus egyveleget. Élőben még magávalragadóbb a zenéjük, amiben nem kis szerepe volt annak is, hogy a három tagról csak úgy üvöltött, hogy a lelkesedés hajtja őket és iszonyatosan élvezik amit csinálnak. Ez a lelkesedés, megdobva a pokoli groove-os zene hatásával, pillanatok alatt átragadt a közönségre is és ez tipikusan az a fajta koncert volt, ahol mindenki teli szájjal vigyorog az első pillanattól az utolsóig, sőt még az után is jó ideig, mert annyira ellenálhatatlanul elkapja az embereket az eksztatikus hangulat és mindekit hatalmába kerít az eufória, mintha csak valami vigyoridrogot pumpálna az együttes a közönségbe a hangfalakon keresztül

A kezdésre is jelemző jammelős, spontán játékstílus végig megmaradt és a számok nagyrészt egybefolytak az egész koncert alatt. Néha azért persze volt egy lélegzetvételnyi szünet,

ilyenkor a

Gagle pólós gitáros / basszgitáros Tsuyoshi lelkesítette egy kicsit a közönséget. Ő egyébként, a gitárokon kívűl még egy kis effekt / sampler kütyüt is kezelt, ami többek közt a Space Love elszállt, retro sci-fi-ket idéző hangjaiért is felelős volt. A retro alaphangzásért ezt leszámítva egyébként jórészt a szintis Takumi volt felelős, aki egy elektromos dobbal, egy újabb és két nagyobbdarab, régi szintivel volt körülvéve és azokkal hozta a hamisítatlan hetvenes évek feelinget, miközben Tsuyoshi és a dobos Shige adták hozzá a néha kis, inkább bekiabálás szerű énekfoszlányokkal kiegészített ritmusalapot. Aztán harmadik, vagy negyedik számként jött az abszolút katarzis, a "kai-ho". A végig nagyon durván groovy, váltásokkal teli szám a relatíve visszafogottabb részektől jut el újra és újra a energiarobbanás szerű csúcspontokig. Egyébként is ez volt a legfőbb kedvencem az első albumról, de, hogy élőben mennyire ütött, az szinte visszaadhatatlan szavakkal. Később felbukkant a szintén nagy kedvenc 'Life Traveller' is, nomeg persze jópár számomra ismeretlen szám is az új lemezről, melyek közül utólag a 'Sign Of Fire'-t sikerült beazonosítani, köszönhetően a telitalálat alapütemének, ami első hallásra is kitörölhetetlenül megragad az ember fejében. A zenekarnak ez volt ugyebár az

első találkozása az európai közönséggel és ennél jobb kezdést elképzelni sem lehetet volna. A zene, a hangzás, a hangulat, a kicsi klubban összegyűlt nagyjából hatvan-hetven ember átható lelkesedése olyan atmoszférát teremtett aminek egyszerűen nem lehetett ellenállni és mind a közönség, mind az együttes látványosan pokoli jól érezte magát. A hely egyébként majdnem tele volt, habár nyomakodás és tömeg azért közelsem volt, de a lenti szinten egészen a bejáratig álltak és a tánctér felett körbefutó galérián is támasztották páran a korlátot. A koncert egyetlen negatívuma a rövidsége volt: a három zenész szűk háromnegyed óra után bejelentette, hogy az utolsó szám következik (ami, ha nem tévedek a Riding The Storm volt, szintén az új lemezről és amihez PV is készült egyébként), majd át akarták adni a terepet a lemezjátszók mögött várakozó Mitsu-nak, aki vigyorogva nézte, ahogy a próbálkozás a közönség tapsa, éljenzése, üvöltözése és "one more song" bekiabálásainak köszönhetően kudarca fullad. A zenészek, láthatóan kicsit megilletődve a lelkesedéstől, visszamentek a helyükre és kaptunk még két számnyi tömény hetvenesévek hangulatot. Aztán újra felkonferálták Mitsu-t, aki ekkor már tényleg átvette a terepet és az utolsó számból zökkenőmentesen átvezetve elkezdte bő egy órás szettjét.

Mitsu-t első

tavalyi bécsi látogatása alatt a szervezők meghívták egy rádióműsorba is és ebben az adásban, ami szerencsére a netre is felkerült később, végig jobbnál jobb Jazzy Sport kiadványokat és saját remixeket játszott, így reménykedtem, hogy most is ilyesmik lesznek. Végülis nem így lett, hanem eleinte az amerikai hip-hop legjobbjaitól szedett elő zenéket (Talib Kweli, The Roots és Q-Tip cuccok, meg még sok ez-az, amit nem tudtam beazonosítani), majd átállt a retro funk & soul vonalra, de ettől függetlenül nagyon bejött a szett nekem is, meg láthatóan a közönség többi részének

is. A vége fele, a retro rész alatt, ahogy a füstgép időnként elárasztotta a végig tömött táncteret és az emberek feje felett forogtak a színes diszkólámpák, a színpadon pedig egy tükörgömb szórte szerte-szét a fénye

ket, miközben szóltak a régi funk ritkaságok néhányszor rámtört az az érzés, hogy eltévedtem a térben és időben és valahogy visszakerültem a hatvanas / hetvenes évek fordulójára egy kis detroiti klubba és azt vártam, hogy a közönség és a Jazzy Sport egész estét végigbulizó és cseverésző legénysége mögött egyszercsak felbukkan majd Marvin Gaye vagy a The Supremes énekesleányai. No de ez persze nem történt meg, de a hangulat így is magávalragadó volt. Mitsu után újra a hazai DJK vették át a terepet és szintén hasonó, underground hip-hop és retro zenék

közt ingadozó irányban folytatták, többnyire sikeresen tartva a színvonalat. A klub négyig volt nyitva és habár az utolsó egy-két órában azért már kezdett kifáradni és megfogyatkozni a közönség, azért egész sokan kitartottak majdnem a végéig. Mivel nekem csak 6 után nem sokkal indult a vonatom, maradtam zárásig és csak akkor indultam el, miután az utolsó DJ is befejezte a zenélést és a pultosok és technikusok elkezdtek készülődni záráshoz. Kifelé menet láttam, hogy az előtér két végében békésen, az asztalra borulva alszik Masaya és Mitsu, kint pedig még beszélgettem

egy kicsit Tsuyoshi-val. Mondta, hogy terveik szerint évente legalább egyszer vissza akarnak majd jönni Európába és borzasztó lelkes volt, hogy az első itteni fellépésük ennyire jól sikerült. Vigyorogva megemlítettem neki, hogy legközelebb eljöhetnének akár Budapestig is, majd elbúcsuztam és

elindultam a pályaudvar felé, útközben elmerülve a bécsi streetart rejtelmeiben (míg nálunk a majom-matrica, nomeg a kétfarkú kutya a divat, náluk, ki tudja miért, jóllakott kukacokkal van tele minden) és kerülgettem a csöveseket, nomeg a metrotöltés mellett szaladgáló patkányokat. De sem ez, sem a bő egy órás, egy elmeháborodott hajléktalan hölgyemény rikácsolásával végigkisért pályaudvari várakozás, sem pedig az éjszakázás miatti fáradság nem tudta letörni azt a tömény jókedvet, ami még mindig a koncert utóhatása volt és ami újra és újra előbukkan, amikor bekerül a lejátszóba a Cro-Magnon CD és remélhetőleg ki is tart addig míg újra ellátogatnak mifelénk.