Girugamesh GO Budapest

2011 március 12, szombat, Diesel Club

(A cikk eredetileg a Mondo magazin 2010 áprilisi számában jelent meg. Szöveg: Case, képek: Baldy (koncertfotók) és Case (kinti képek). A zenekarral készült interjút itt olvashatjátok.

Márciusban folytatódott az éveleji visual kei dömping: az OZ és a Mucc januári koncertje után most a műfaj jelenleg egyik legsikeresebb csapata, a Girugamesh látogatott el hozzánk és míg a két januári koncertre sajna a vártnál jóval kevesebben voltak kiváncsiak, azt előre lehetett tudni, hogy a Girugamesh esetében garantáltan nem lesz ilyen probléma. A 2003-ban, Chiba városában alakult csapat már a karrierje legelején, rekordgyorsasággal a reflektorfénybe került: az első, 2005-ben megjlenet kislemezük, a kaisen sengen is egészen a tizedik helyig kapaszkodott fel az Oricon függetlenkiadós toplistáján és ezután gyakorlatilag hónapok alatt kerültek a semmiből a legfelkapottabb visual kei bandák közé. A 2006 őszén megjelent debüt-album, a 13's Reborn és az ezt bő egy évvel követő, sokak által máig legjobbnak tartott, cím nélküli nagylemezük megintcsak nagy siker lett és ez végképp biztosította számukra a sztárzenekar státuszt: ekkor már ők is a Mucc kapcsán is emlegetett Danger Crue kiadónál voltak, folyamatosan koncerteztek egyre nagyobb és nagyobb helyeken és az eladási mutatóik meredeken száguldottak felfele. 2007-től Európában is megjelennek a lemezeik a német Gan-Shin gondozásában és ezek után már persze nem kellett sokat várni az első tengerentúli koncertekre sem. Európában először a 2007-es, kölni J-Shock fesztiválon léptek fel, de ezt hamarosan követte az első igazi turné is, valamint egy vendégszereplés a Wacken Open Air nevű rangos rock & metal fesztiválon.

Ekkorra már nálunk is a közkedvencek közé kerültek és népszerűségük azóta is töretlen, annak ellenére, hogy az évek alatt rengeteget változtak zeneileg. A korai kiadványaikon következetesen csiszolgatták jellegzetes, a visual kei durvább irányvonalából és az amerikai nu-metal hatásokból összegyúrt és itt-ott némi elektronikával felturbózott hangzásukat, aminek olyan alapműveket köszönhetünk mint az első igazi sikerdalaik egyike, az owari to mirai vagy a Stupid szűk két perces ámokfutása. Később azonban, főleg a 2008-as album, a Music után egyre inkább elkezdtek egy jóval visszafogottabb hangzás felé haladni és habár az egy évvel későbbi NOW még tartogatott pár kellemes pillanatot a régebbi, keményebb irányvonal kedvelői számára, a most januárban megjelent ötödik albumot, a GO-t már végig egy minden eddiginél rádióbarátabb zenei világ jellemzi.

Ez azonban csöppet sem vettette vissza a népszerűségűket, a hazai koncertre pedig egyértelmű volt, hogy azok is eljönnek a régi nagy kedvencek kedvéért, akiknek ez az újabb hangzás nem feltétlenül a szívecsücske. Ezek után nem csoda, hogy a Diesel klub bejárata előtt már koradélutánra is egész komoly tömeg gyűlt össze, ami koraestére hosszú, kígyózó sorrá terebélyesedett. Köszönhetően részben annak, hogy ekkora, némileg megkésve, végre az időjárás is úgy gondolta, hogy ideje lenne már kitavaszodni, a klub előtti fűves buckákon kellemes piknik-hangulat uralkodott, zászlódedikálással és hasonlókkal, amit csak időnként zavart meg egy-egy erősen ittas hajláktalan kisnyugdíjas, vagy a szomszédos Fradipályáról áttévedt intellektuális futballszurkoló.

A kapukat hétkor nyitották és innentől kezdve a szokásos rend szerint ment a beengedés: jegy- és csomagellenőrzés, majd fejvesztett rohanás a terem felé, hajrázva a legjobb helyekért. Miután fél kilenckor végre elhallgatott a teremben dünnyögő háttérzene (hét óra óta a lehető legrémesebb aktuális amerikai slágerekkel büntettek minket) és rászakadt a teremre a hirtelen sötétség, felhangzott az előző nagylemez, a NOW intrója, bevonult a színpadra a négy zenész (azaz az énekes Satoshi, a gitáros Nii, a basszer ShuU és a dobos Яyo) és az összegyűlt közel hétszáz ember ünneplésétől kisérve belevágtak a Bit Crash első akkordjaiba. Ezt a No Music No Reason követte, vagyis gyakorlatilag egy-az-egyben lenyomták a NOW elejét és ezután is többnyire megmaradtak abból a korszakból származó, vagy még régebbi szerzeményeknél és a GO anyaga a félidő körül lenyomott 13 dayst leszámítva furcsa mód csak a koncert végefelé került elő három szám erejéig. Igazából nem volt ezzel semmi baj, sőt, ott helyben fel sem tünt, csak utólag, a tracklistát bogarászva vált szembetűnővé a dolog, ami egyébként azért volt meglepő, mert mindenki arra számított, hogy most elsősorban az ekkorra már Európában is megjelent új lemez lesz előtérben, még akkor is, ha annak idején, a NOW után nem volt külön EU turné.

Ami viszont nagyon feltünő volt, hogy az utóbbi két lemez dalai mennyivel jobban működnek élőben. Ezek után nem is csoda, hogy az interjú alatt mind a négyen egyöntetűen azt mondták, hogy a koncertezést sokkal jobban szeretik, mint a stúdiómunkát: az újabb, dallamosabb számaik lemezen néha kissé erőtlennek tünnek, de így, élőben összehasonlíthatatlanul energikusabbak, lendületesebbek voltak, a zenészeken pedig látszott, hogy mennyire összeszokottak és mennyire szeretik azt amit csinálnak és ez a lelkesedés persze átragad a közönségre is... ahogy a közönség lelkesedése is a zenekarra. Mert a dugig telt teremben megint pokoli jó koncerthangulat uralkodott, a tömeg tombolt, táncolt, sikítozott, a durvább dalok alatt persze beindult a headbang is, nomeg egy csomóan együt énekelték a szövegeket Satoshival.

A Girugamesh egyébként, ahogy az a befutott vk bandáknál már lenni szokott, az idők során nem csak zeneileg, hanem kinézetileg is sokkal visszafogottabbá vált, a kezdeti extrém sminkek idővel teljesen eltüntek és mára már csak annyi maradt a régi szélsőségekből, hogy továbbra is inkább a sötétebb árnyalatú ruhákat preferálják, de ezt leszámítva nem igazán lehet róluk ránézésre megmondani, hogy no, ők biza egy visual kei banda. Nálunk is mind teljesen szimpla ruhában léptek fel, csak ShuU lógott ki a sorból egy kicsit, aki meglehetősen bizarr ruhakombinációval örvendeztette meg az egybegyűlteket: a kis fekete öltönyke, az Adidas póló, a magas szárú, piros kötős sportcipő, nomeg az egyszínű téli harisnya és a mindezekre ráhúzott szoknya, melyből egyik darab sem illett a másikhoz még véletlenül sem, bárkit a divatrendőrség azonnali, kétségbeesett riasztására késztetett volna, ha nem lett volna mindenki azzal elfoglalva, hogy jól érezze magát és újra és újra elképedjen Satoshi tébolydából szabadult rosszgyereket idéző mimikáján.

Ahogy várható volt, a régebbi számok jórészt szintén hiányoztak, az első albumról speciel semmi nem került elő és az utána levő kettőről is csak egy-két dal, de tényleg nem is várt senki olyan egész karriert átfogó koncertet, mint amit tavaly, az aktuális lemeze mellett a szintén akkoriban megjelent Best Of-ot is turnéztató DéspairsRay adott. Viszont hogy a GO anyagát mennyire kerülték, az akkor volt talán a legfeltünőbb, amikor a tavalyi, három számos inochi no ki kislemezről két dalt is lenyomtak... csak pont az albumon is szereplő címadót nem. A számok közt természetesen megvoltak a megszokott kis átvezető szövegelések is, jórészt angolul, megszórva egy-egy kö-szö-nöm féle szeretnivaló próbálkozással, majd a kis szünetek egyike alatt, már a koncert végefelé Satoshi egy kis csendet kért, majd felolvasta a zenekar kérést, ami arra vonatkozott, hogy aki tud az adakozzon a merch pultnál elhelyezett gyűjtődobozban a japán katasztrófa miatt rászorulóknak. Merthogy a borzalom pont egy nappal a koncert előtt történt, így még nagyon friss volt az élmény és a zenekart is megrázta, de igazi profikhoz illően ezt a színpadon egyáltalán nem mutatták ki, leszámítva ezt a kis epizódot és az ezt követő számot, amit szinte kézzel foghatóan átitatott az a tehetetlen düh, amit a helyzet miatt éreztek.

Ekkor már nem volt sok hátra a koncertből és a zárás, a kis szünet utáni ráadásblokk igazi nagyfinálé volt: a legfőbb közkedvenceik közül került elő kettő, elsőnek a Break Down, majd a szintén a Music albumról származó Evolution, amit, a közönség reakciójából itélve nem csak én vártam nagyon. Persze nem is csoda, hogy ennyire általános örömködést váltott ki a dal, hiszen egyértelműen ez az egyik legsikerültebb szerzeményük és mint ilyen, az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem maradhat ki. Csak persze trükkösen, a hatás fokozása miatt a koncert végéig várattak minket vele, így azonban még nagyobbat robbant a terem amikor végre-végre felhangzottak a számot kezdő kis digitális püttyögések. Zárásnak, amolyan levezetésként lenyomtak még egy számot a NOWról és ezután már tényleg nem volt hátra más, mint a búcsuzkodás, a koncert izgatott megbeszélése az ismerősökkel, nomeg persze az általános roham a pólók, pulcsik, CDk és egyebek tömegétől roskadozó merch pult ellen. A ráadást leszámítva zeneileg számomra nem feltétlenül ez volt az álom-Girugamesh koncert (még az első EU turnéjukra kellett volna elmenni annakidején), viszont a zenekar lelkesedésének, nomeg a két lézengősebb januári buli után megint az egész helyet megtöltő közönség által teremtett hangulatnak nem lehetett ellenállni, így a mérleg végül maximálisan pozitív lett.

setlist:

(Now) Intro
1.Bit Crash
2.No Music No Reason
3.Endless wing
4.Vision
5.Beast
6.Driving Time
7.Suiren
8.Dirty Story
9.Border
10.13 Days
11.I Think I Can Fly
12.Shining
13.Destiny
14.Mission Code
15.Never-Ending Story

ráadás:
16.Break Down
17.Evolution
18.Arrow

A Girugamesh hivatalos oldala

A koncertplakát ideiglenes...


...és végleges verziója