Makoto Kawabata november 14-én játszik Budapesten a francia gitáros, Jean-François Pauvros társaságában, duó felállásban (a fellépésrő infó ideát) és a koncertre készülődve összehoztunk vele egy email interjút… azonban mielőtt rátérnénk a dolog kérdezz-felelek részére, először még gyorsan fussunk végig azon, hogy ki is az a Mr. Kawabata? Elsősorban a még a ’90-es években alakult Acid Mothers Temple “psychedelic freak-out” csapat vezetőjeként ismert, ami egy kollektívából nőtte ki magát és hamar egy népes, többnyire eléggé extravagáns zenészekből álló társasággá alakult. Az egész azzal kezdődött, amikor a gitáros Kawabata 1995-ben beindította az Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O-t, eleinte még inkább a kollektívából származó barátokkal közös szólóprojektként, ami azonban hamarosan tényleges zenekarrá formálódott, melyhez csatlakozott még pár hasonló beállítottságú ember és innentől elszabadultak a dolgok. Mára már magának az Acid Mothers Temple-nek is több, más néven és más tagokkal működő inkarnációja létezik, és a tagok közül kb. mindenkinek van még egy sor más zenekara, alkalmi és szóló projektje is. Ezek közül az egyik Kawabata saját szóló projektje, töménytelen mennyiségű kiadvánnyal, kizárólag instrumentális anyagokkal, melyeket a saját meghatározása szerint amolyan kozmikus adóvevőként játszik, amely a belső kozmoszából eredő hangokat próbálja továbbadni a hallgatóknak.
Maga az AMT egyébként amiatt is érdekes, mivel a pszicheledikus és prog rock hatásokat (többek közt) európai tradicionális zenei elemekkel is keverő, különleges zenéjük miatt az egyik legjobb példái azoknak a japán zenekaroknak, akik nyugati zenei elemekből építkezve kreáltak valami egészen friss és izgalmas dolgot, amire aztán végül elsősorban a nyugati hallgatók kattantak rá. És akkor jöjjenek a kérdések. (English version)
SoundOfJapan: A pszichedelikus, progresszív és kisérleti rock zenéket Japánban a hetvenes években a műfajok olyan korai, helyi képviselői tették ismertté, mint a Far East Family Band vagy a Flower Travellin Band. Annak idején hallgattad ezeket a zenekarokat, vagy inkább a nyugati zenék voltak rád hatással?
Acid Mothers Temple SWR @ A38, 2011
Makoto Kawabata: Van itt egy kis félreértés, merthogy ezek a műfajok underground zenei magazinoknak köszönhetően lettek ismertek Japánban, nem pedig a felsorolt együttesek miatt. Ezek az újságok a nyugati történésekkel egy időben tudósítottak a pszichedelikus, prog rock, kortárs zenei, free jazz, avant-garde, majd később a post punk és az industrial színtér aktualitásairól. A prog rock pedig pláne könnyen hozzáférhető volt, mivel a nagy japán kiadók számtalan lemezt vettek át terjesztésre és ráadásul nem is csak az angol színtérről, hanem többek közt francia, német (ahonnan érkezett persze krautrock is), olasz, és dél-amerikai előadóktól is. Nem hallgattam a ’60-as, ’70-es évek japán rockzenéit akkoriban, mert úgy éreztem, hogy nem többek, mint a nyugati előadók gyenge kópiái. Így inkább nyugati rockot hallgattam, amit “Yogaku (洋楽)” néven emlegettünk (a japán rock egyébként “Hogaku (邦楽)” néven futott). Szóval egyáltalán nem voltak rám hatással az említett zenekarok, számomra a japán rock a ’80-as évektől vált érdekessé, amikor egyre több olyan izgalmas helyi zenekarba futottam bele, mint például a Ruins, a korai Boredoms, a Noizunzuri, Friction, INU (és annak folytatásai, a FUNA és a Jinmin Olympic Show), Aunt Sally, Non Band, P-Model, Fushitsusha, Katsurei, Hedik (Headache), Sekisei vagy az Animal-Z (ex.Ultra Bide) és társaik.
SoundOfJapan: A zenéd stílusilag a ’60-as, ’70-es években gyökerezik, de a régi kedvenceid mellett hallgatsz újabb, “modernebb” zenéket is? És van manapság olyan újabb zene, amit izgalmasnak és inspirálónak találsz?
Makoto Kawabata: Nem törödök azzal, hogy valami új vagy régi, bármit meghallgatok, amit jónak és érdekesnek találok. De mostanában sok klasszikus rock lemezt hallgatok, a ’60-as évektől a korai ’80-as évekig tartó időszakból, köztük korai post punk zenéket is például. Leginkább azért, mert szerintem azokban az időkben a zenekarok még nem annyira foglalkoztak a műfajokkal és inkább azzal törödtek, hogy minnél jobb és egyedibb zenét szerezzenek. A ’80-as évek közepétől azonban számomra a rock meghalt, onnantól már túl sokat foglalkoztak a rock előadók a műfaji keretekkel és olyan volt az egész, mintha folyamatosan a saját régebbi zenéik feldolgozásait játszanák. Ezért van az, hogy számomra teljesen érdektelenek a ’80-as évek közepe utáni rock és populáris zenék. De egyébként is, már tinédzser korom óta jobban lekötöttek a kisérletibb dolgok, az első zenei élményeim példul a rádióban hallott Stockhausen darabok voltak, még 10-11 éves korom környékén, azelőtt, hogy felfedeztem volna magamnak a rockot. De például a népzenék iránti érdeklődés is megvan már tizenéves korom óta.
SoundOfJapan: Rengeteget turnézol szerte a világban, szólóban is, valamint az AMT-vel és egyéb projektjeiddel is és mind Európában, mind Amerikában nagyon stabil közönséget szereztél magadnak. De mi a helyzet otthon? Milyen a színtér és a közönség Japánban, mennyire különbözik a világ többi részétől?
Makoto Kawabata: Az AMT nem túl gyakran lép fel otthon és ez így van már azóta, hogy ’97-ben elkezdtünk koncertezni. Például a legelső koncertünket sem Japánban, hanem San Francisco-ban adtuk. Emiatt otthon sokáig nem is igazán ismertek minket, még akkor sem amikor pedig külföldön már közismert névnek számítottunk. De a japán zenei színtértől is igyekeztem magam távol tartani a kora ’80-as évek óta, amikor először elkezdtem élőben is fellépni, akkor még csak Oszaka környékén. Mindig is a D.I.Y szellemiség állt közel hozzám, nem szeretek valaminek a része lenni, inkább a teljes függetlenséget preferálom. Az utóbbi időben, úgy az utóbbi 7-8 évben kb., azonban a japánok közül is egyre többen felfedezték maguknak az AMT-t, ráadásul elsősorban fiatalok. A korai hazai koncertjeinkre egyébként nagyon sok külföldi járt le, igazából többen is voltak, mint a japánok. És míg a japán közönség általában nagyon visszafogott és csendes, különösen underground konceteken, addig a külföldiek egészen máshogy viselkedtek, táncoltak és hangoskodtak és idővel egyre nagyobb hatással lettek a helyiekre is… Nagyon vicces volt az egész folyamat és azt hiszem jót tett a helyeieknek ez a változás. Merthogy a japán közönség egyébként eléggé különbözik a külfölditől. Nyugaton azért mennek az emberek koncertre, hogy élvezzék a zenét, Japánban viszont inkább zenét hallgatni mennek és emiatt van, hogy mindig ott vannak már nyitáskor, hogy egyik előzenekarról se maradjanak le. De emellett még a kedvenceikhez is hajlamosak eléggé kritikusan viszonyulni és úgy hiszem, hogy mindkét típusú közönségre szükségünk van ahhoz, hogy megfelelő hozzáállással tudjunk koncertezni. De annak mindenesetre nagyon örülök, hogy az emberek szeretik a zenét, amit csinálunk.
SoundOfJapan: Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy a japánoknak úgy néz ki különösen jó érzéke van ahhoz, hogy a különböző hatásokat és információt befogadják, átalakítsák és újragondolják? Például a zenészek esetében, amikor a különböző zenei hatásaikat alapul véve, de teljesen újraértelmezve állnak elő valami egészen friss és váratlan dologgal.
Makoto Kawabata: Amikor összehallgatunk sokféle zenét, mint például rock, jazz, klasszikusok, kortárs zene, népzenék, easy listening, stb… akkor nem gondolkodunk az adott zenék, műfajok hátteréről, történetéről és a szövegekkel sem igazán törődünk (elsősorban azért, mert az angol nem az anyanyelvünk). Ráadásul Japánba egyszerre érkezett meg a tengerentúlról szinte minden műfaj, a késő hatvanas és kora hetvenes években, és emiatt egyidőben hallgattunk nagyon sok fajta különböző zenét, úgy, hogy sok információnk nem volt a hátterükről. A háttérinfók hiánya pedig segített abban, hogy egyszerűen csak “zeneként” hallgassuk a sok különböző műfajt és ezért tudtuk ezek után könnyebben és szabadabban ötvözni a különféle hatásokat.
SoundOfJapan: Mindig számtalan zenekarban, projektben vagy benne és még magának az AMT-nek is több, különböző tagokkal működő verziója létezik. Össze tudnád foglalni, hogy mostanában mik az aktuális projektjeid?
Makoto Kawabata: Igen, az AMT-nek tényleg több, különböző felállású és alapkoncepciójú változata van, melyek az Acid Mothers Temple gyűjtőnév alatt működnek, de hogy mi lesz a következő amibe belefogok? Nem tudom még, mindig a belső kozmoszom hangjára és suggalataira hallgatok és azok mondják meg, hogy mit csináljak.
SoundOfJapan: Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy következetesen távol tartod magadtól a japán zenei sajtót. Mi ennek az oka?
Makoto Kawabata: Mert többször is elárultak. Átszerkesztették az interjúimat és a végén úgy néztünk ki, mint valami bulvármagazinba passzoló társaság, mert úgy goldolták, hogy ilyen cikkekkel jobban veszik majd az újságukat az olvasók. Egyszerűen nem tisztelik a zenészeket. Hallottam például olyanok előadókról, akik fizettek a magazinoknak, hogy készítsenek velük interjút és hozzanak le róluk lemez és koncert kritikákat. Ami teljességgel értelmetlen, mert ezek után ki tud majd a kritikáikban megbízni? Az elmúlt húsz évben egyetlen japán interjúm volt és akkor is azért tettem kivételt, mert ismertem az újságírót és tudtam róla, hogy ő mindig tisztelettel áll a zenészekhez. De még most is időről-időre megkeresnek újságírók, hogy adjak nekik ingyen koncertjegyeket és lemezeket, de nekik is mindig azt mondom, hog NEM! Ha annyira akarja, vegye meg a jegyet és lemezt magának és utána azt ír róluk, amit csak akar, akár le is húzhatja őket, mert ha már egyszer fizetett érte, akkor ahhoz is minden joga megvan.
SoundOfJapan: A kiadványaid borítói nagyon egyediek szoktak lenni, sokszor igazi vizuális orgiák, a pszichedelia, kozmikus elemek, archív fotók, meztelen nők képeinek keverékével, meg persze a zenekar tagjaival, akik sokszor néznek ki inkább valami titkos szektából származú druidáknak, mint zenészeknek. Egyes borítóknál már-már az az érzésem, mintha az afrofuturizmus sajátos változatát képviselnék, csak az afrikai elemek helyett japán hatásokból építkezve. Ki készítí a borítókat és mi az alapkoncepciójuk?
Makoto Kawabata: Semmi!! Amolyan “vinyl junky” szerűség vagyok, aki szeret bakelitlemezekre vadászni a boltokban (az interneten viszont nem igazán, sokkal jobban szeretek bemenni egy üzletbe és úgy rátalálni valamire). És sok számomra ismeretlen lemezt vettem meg csak azért mert lenyűgözött a borítójuk. Emiatt van, hogy amikor a borítókat tervezem, akkor csak egy dolog jár a fejemben: hogy lehetne velük az olyan emberek figyelmét felkelteni, akik soha nem hallottak az AMT-ről? Vagyis számomra a borító szimplán csak mézesmadzag. A zenében nem vagyok hajlandó kompromisszumokat kötni, a borítókkal azonban más a helyzet, ott számomra csak az a lényeg, hogy kiváncsivá tegyem az embereket a zenénk iránt.
SoundOfJapan: Budapesten most duó felállásban lépsz fel Jean-François Pauvros francia gitórossal, akivel korábban több közös lemezt is készítettetek. Hogy ismerkedtetek meg vele és hogy kezdtetek közösen dolgozni?
Makoto Kawabata: A kilencvenes évek végén Párizsban egy francia producer szervezett le egy közös felvételt számunkra egy helyi stúdióban. Ő már korábbról ismerte J.F.-et és engem is, mi viszont egyáltalán nem ismertük egymást, akkor találkoztunk először. J.F. első kérdése az volt, hogy “játsszunk vagy beszéljünk?” Azt válaszoltam, hogy játsszunk. Készülődtünk, összeraktuk az effekt pedálokat, majd pedig mindketten elővettük a vonókat. És nagyon meglepődtünk. Merthogy egyikünk se tudott olyan gitárosokról akkoriban, akik vonóval játszottak volna, Jimmy Page kivételével persze. Végül elkezdtünk játszani, természetesen 100%-ban improvizálva és hamar rájöttünk, hogy kisértetiesen hasonló a stílusunk, szinte mintha ikrek lennénk. Vagy mintha telepatikus kapcsolat lenne köztünk. Azóta pedig minden kinálkozó alkalmat megragadunk, hogy együtt játszhassunk és mindig nagyon élvezzük a közös zenélést.
SoundOfJapan: Rajta kívűl számtalan más zenésszel is dolgoztál együtt, köztük olyan legendás pszichedelikus és krautrock zenekarok tagjaival, mint a Can, a Guru Guru és a Gong. Hogy jöttek össze ezek a kollaborációk és van olyan, akivel szeretnél együtt zenélni, de még nem volt rá lehetőséged?
Makoto Kawabata: Ezek közül a legendás zenészek közül egyet sem én kerestem meg a közös munkával kapcsolatban, mert hát az igazat megvallva ahhoz túl félénk vagyok. Szóval minden esetben ezek a nagyszerű zenészek kerestek meg engem, hogy játsszunk együtt, ráadásul a fentieken kívül még többek közt olyanokkal is volt szerencsém dolgozni, mint a Silver Apples, a Träd Gräs Och Stenar, Nik Turner és Charles Hayward. És végtelenül hálás vagyok ezekért a lehetőségekért és élményekért. De emiatt, hogy ők kerestek meg, nem tudom, hogy ki lesz a következő, a kedvenc zenészeim közül pedig sokan sajnos már halottak, mint például Frank Zappa vagy Captain Beefheart. De a fiatal zenészekkel való közös munka is nagyon érdekel, szóval amikor rátalálok olyanokra akiket jónak tartok, akkor megkeresem őket és felajánlom nekik, hogy dolgozzunk együtt. Hiszem, hogy tapasztalt zenészként ez az egyik küldetésem.
acidmothers.com / AMT fb / Makoto Kawabata fb
(Köszönet a Cudi Purci Bookingnak az interjú leszervezéséért!)
