|
Day 4: Júni 29, hétfő |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Ez volt az első nap amikorra valami több-kevésbé normális városnézés lett beütemezve, de persze még véletlen sem valamelyik hagyományos turistacélpont volt az elsődleges célpont, hanem a japán sport (és koncert) stadionok legnagyobbika, a Tokyo Dome. Az irány az addigiak ellenkezője volt, mivel Shijuku nyugatra, Shibuya meg dél-nyugatra volt a hosteltől, addig a Dome az óceánpart felé, vagyis keletre, pontosabban kicsit észak-kelet felé. A védelmi minisztérium mellett elhaladva bő tíz perc alatt eljutottam a városon végigkanyargó, de a hidaktól, utaktól és a több helyen a víz felett hosszában (!) futó autópályáktól néhol alig észrevehető Kandagawa folyóig, ott belefutottam az út első igazán büntetős Engrish hirdetésébe, majd a folyóparton haladva, elbóklászva egy rakat horgász és a Sony Music központ mellett, elindultam felfele és az előzetes méricskélések alapján max. fél óra alatt el kellett volna érnem a csarnokot. Aztán megláttam az egyik házon a hatalmas "Book Off - 250m" feliratot és tudtam, hogy elvesztem. A Book Off hálózat az ottani, nagyrészt használt, vagy simán csak raktáron maradt cuccokat árusító bolthálózata, ami elsősorban könyvekkel foglalkozik, de mindegyiknek jókora CD, DVD és game részlege is van. A két legnagyobb üzletük Shibuya és Akihabara negyedben van, azokba későbbre be is volt tervezve egy shopping, meg tudtam, hogy van még több, kisebb boltjuk is város szerte, amikben a kinálat is jóval kisebb. Ez viszont nem kisebb volt, hanem bazinagy, háromemeletes, a felső szinten csak CD-kkel és DVD-kkel. Engem meg persze elkapott a shopping-láz és eszembe sem jutott, hogy én most városnézni akartam és, hogy ide visszajöhetek később is. Szóval bementem és jó egy óra múlva keveredtem ki, valami egészen embertelen mennyiségű CDvel, amikkel kicsit nehézkesebb volt a haladás a séta hátralevő részében.
Aztán végül csak elértem a Tokyo Dome-ot, amiről kiderült, hogy igazából csak annyi baj van vele, hogy akkora, hogy sehonnan nem lehet olyan képet csinálni, hogy beleférjen az egész. Az egyetlen kivétel a mellette található (meglepő módon Tokyo Dome City néven futó) vidámparkban levő óriáskerék lett volna, node arra meg egy kisebb vagyon lett volna felülni, szóval az kimaradt. Az óriáskeréken kívűl volt még egy egészen brutál, a házak között futó, meg össze-vissza tekeredő hullámvasút, meg pár egyéb többé vagy kevésbé hajmeresztő attrakció, nomeg egy rakat baseball szuvenírbolt és egy lóverseny fogadóiroda, amely körül tucatjával lézengtek a mindenféle táblázatokat böngésző, többnyire nyugdíjas korú úriemberek. Miután kibámészkodtam, beiktattam a napi kajálást a közeli Subway szendvicsesnél, majd mivel a Book Off-ban nagyon elment az idő, az eredetileg betervezett további bóklászást a történelmibb városrész felé kihagytam és el is indultam visszafele. persze azért nem ugyanazon az úton, hanem le, egyenesen dél felé, át az egyetemi és antikváriumos városrészen, elhaladva a folyó egy végig egy autópálya alatt futó mellékága mellett, majd nyugat felé fordulva el az egyik nagy park felett, ahol a császári palota is volt valahol. Oda most nem mentem le, de azért a park tetejére benéztem, merthogy ott volt a híres-nevezetes Budokan sportcsarnok, ahol egy halom mindenféle jobbnál jobb zenekar is megfordult, szóval kötelező látnivaló volt, már emiatt is. Kicsit később meg a másik oldalon bukkant fel egy lampionokkal díszített parkbejárat, ami mögött mint kiderült egy Yasukunijinja néven futó szépséges-szép sintó templom volt, szóval bementem oda is fotózgatni, egy negyed óra múlva meg, miután átbotorkáltam végre a Kandagawa folyó felett, egy kis lépcsőt szúrtam ki a házak között, majd ahogy közelebb mentem, kiderült, hogy ott meg egy picike szentély bújik meg a toronyházak közt. Míg az előző, nagy templom ismertebb túristalátványosság volt, így voltak angol kiírások is, itt nem volt semmi ilyesmi, de végül, megintcsak a Google Earth, meg egy-két más térkép és némi nyomozás után sikerült kideríteni, hogy ez egy Chanoki Inari Jinja Shrine nevű hely volt. Gyorsan hazaugrottam lerakni a CD kupacot, majd irány megint a szokásos útvonalon a klub utca Shibuya-ban.
Erre a napra megint egy többelőadós esemény jutott, de ez most nagyon más stílusban mint a pénteki és szombati. Egyébként érdekes dolog ez, hogy itt mennyire általánosak ezek, az átlagban 4-5 zenekaros koraesti event-ek, amik nekem elsőre kicsit furának tüntek, amiatt, hogy minden csapat kb. 30-40 percet játszik csak, míg nyugaton ugye az a szokás, hogy van egy főbanda, meg pár előzenekar. leszámítva underground körökben, ott nálunk is vannak hasonló dolgok, de ott ez sokkalta elterjedtebb és igazából baromi hasznos tud lenni, mert az egy-két kiszemelt kedvenc mellé mindig becsúszik pár ismeretlen csapat is, akik közt meg rendszeresen bukkannak fel olyanok, akikről kiderül, hogy szintén baromi jók. Náha viszont elképesztően fura összeállításokat tudnak a szervezők összehozni és erre az estére mindkettő dolog igaz volt. Egyrészt a fellépők drasztikusan eltértek egymástól stílusilag, másrészt meg az egyetlen általam már korábban is ismert/kedvelt zenekar, a Psysalia Psysalis Psyche mellé becsúszott két olyan is, akiket korábban nem ismertem, pedig... Igazából magát a koncertet is az egyik ismeretlen előadón keresztül találtam meg: alig pár héttel az indulás előtt jelölt be myspace egy Sub Human Bros nevű duó, akikről kiderült, hogy egész korrekt kis dögös electro-t nyomnak és az ő koncertdátumaik közt szúrtam ki, hogy fellépnek míg Tokióban vagyok, ráadásul a fura nevű PPP-vel közösen, szóval beírtam a naptárba ezt is a többi mellé és mivel végül arra a napra nem akadt más, kihagyhatatlan program (igaz, a Zepp-ben Vamps koncert volt... aznap, meg az előtte és utána levő majd minden nap is.. o_O" De az meg annyira azért nem érdekelt, mint amennyibe került) végülis itt kötöttem ki. Ráadásul, pofátlan módon ide is ingyen jutottam be, pedig én csak azt kérdeztem meg a Sub Human-éktól, hogy fotózni lehet-e majd, erre meg visszaírtak, hogy jaja, persze, meg felírtak vendéglistára. O_O/ A helyszín a Shibuya O-East melletti Duo Music Exchange volt, ami egy nagyon fancy, kb. 600 fős hely, plusz erkély résszel és terem hosszában végigfutó, jókora színpaddal. A koncert kezdetéig szokás szerint flyereket gyűjtögettem, meg a SHB managerével csevegtem (aki kivételesen egész jól tudott angolul) és kiderült, hogy ez lesz a duó egyik utolsó otthoni fellépése, mert átköltöznek Berlinbe. Ami viszont nem nagyon volt, az a közönség, ekkor, az elején még pláne lézengés volt, de később sem letek sokkal többen, talán ha 50-60 ember gyűlhetett össze, szóval nagyon szelősen voltak a jókora teremben, aminek az is hátránya volt, hogy... hideg volt. Merthogy, fogalmam nincs miért, de ahogy az italokat is telepakolják jégkockával és a boltokban és automatákban is agyonhűtenek mindent, úgy a klubokat is szanaszéjjel légkondícionálják. Még akkor is, ha kint meg hőség van és mindenki egyszál pólókban szaladgászik. Másokat ez láthatólag nem zavart, gondolom már hozzászoktak, de én meg majd mindenhova úgy mentem be, hogy fagyoskodtam egy ideig. Ahol sokan voltak, ott végülis ez nem volt gond, mert egy idő után bemelegedett a hely, de ez meg nagyon nem, szóval maradt végig a hűvös. A koncertek előtti és közötti háttérzenéért egy Beople nevű DJ volt felelős, aki egészen szenzációs minimal tech cuccokat játszott, majd elkezdődött a program és az első két fellépő még passzolt is egymáshoz stílusilag. Kezdésnek egy Hiroshige Shinsuke nevű emberke volt, plusz a meg nem nevezett kisérője, mindeketten dobgitárral és azt a tipikus, dallamos, gitározós, könnyed rockzenét játszották, ami annyira népszerű Japánban és az embernek automatikusan valami kisvárosi ifjúsági fesztivál jut róla eszébe. Nem volt rossz igazából, meg az a bő negyed óra amit lenyomtak még arra sem lett volna elég, hogy unatkozni kezdjek, ha nagyon nem lettek volna jók, de nem fogott meg a zenéjük. A következő fellépő viszont kicsit szenvedős volt. A szintén ugyanezt a gitáros-énekes-dalszerző vonalat vivő Kou Ishikawa nekem kicsit túlzottan nagyon művészies beleéléssel játszotta, picit bluesos beütésű dalait, pöttyet idegesítő hangfekvéssel és míg a stúdiófelvételeken teljes zenekar kiséri, itt egyszáll dobgitárral nekem valahogy a Detroit Metal City főhőse ugrott be róla, persze nem amikor éppen sátánmetálkodik, hanem amikor a folkos, vidékszagú vonalat próbálja erőltetni, ráadásul ő már fél órát kapott. Ezek után viszont jött a pozitív meglepetés. A harmadik fellépőről, aki egy Azuma Hitomi nevű leányzó volt, szintén nem tudtam semmit, de a színpadra felállított szinti+laptop kombóból már sejtettem, hogy ő már nem az addigi zenei vonalat viszi. Mint kiderült, kellemes, többnyire amolyan ártalmatlan, tingli-tangli, de mégis nagyon jól összerakott pop szerűséget játszott, jó hanggal, jól megírt számokkal, meg a szintén kb. harminc perces koncert felétől egy dobos sráccal kiegészülve, aki többnyire csak a nagyrészt egyszerű alapokat szolgáltatta, de aztán kapott egy rövidke dobszólót, ami alatt meg valami egészen brutál dolgokat produkált. Szóval nem volt ez egy világmegváltóan kiemelkedő koncert, de nagyon kellemes kis félóra volt, pár kiugróan jó számmal és ha még pár ilyet össze tud honi és egy kis szerencséje van, szerintem simán be tudna futni, mert erre a stílusra eléggé vevő szokott lenni a nagyközönség is.
Aztán jöttek Sub Human-ék és, ahogy sejthető volt előre, nagyon kilógtak a többi, egyébként is igen vegyes stílusban nyomuló fellépő közül. A myspace-en fentlevő számaik még nem igazán győztek meg, de élőben baromi jók voltak, igazi odabaszós electro, üvöltözős énekkel, telitalálat ütemekkel, meg mindennel ami az ilyen zenéhez kell, csak éppen a közönség nem tudott vele mit kezdeni. Ha ugyanezt a szettet ugyanígy lenyomják mondjuk a pénteki, Lowbrows féle buliban, akkor óriási sikerük lett volna, itt ellenben én, meg még egy-két ember ismerősük lelkesedett, a többiek meg, akik a többi fellépő valamelyike miatt jöttek, nem nagyon tudtak mit kezdeni a dologgal, pedig a két tesó tényleg mindent beleadott, ugráltak, pörögtek és láthatóan iszonyat lelkesek voltak. De ettől függetlenül nem értem őket... egyrészt, hogy miért nem valami stílusukhoz jobban passzoló rendezvényeken lépnek fel, másrészt meg, hogy miért pont az egyetlen meglehetősen félresikerült, Check Ass című számukat adták ki CDn, ráadásul nem más számokkal, hanem négy, nem különösebben izgalmas remixel kiegészítve? Szóval jók ők, csak jobban végig kellene gondlniuk, hogy mit és hogy csinálnak. No, de a főzenekar még hátravolt. A Psysalia Psysalis Psyche-vel mindig kicsit fura volt a viszonyom. Amit csináltak az zeneileg nagyon bejött, pont az a fajta zajos, torzitottgitáros, néha elszállós alternrock, amiért annyira odavagyok, ellenben az énekes hangja valahogy mindig irritált kicsit és ez megakadályozott abban, hogy úgy igazán agyonhallgassam a lemezeiket. Élőben viszont, nem tudom hogy, de hiányzott a hagjából az a magas él, ami egyébként zavarni szokott, szóval így meg egészen tökéletesek voltak, iszonyat energikus koncertet adtak és, ha nem kavarodtam bele a számokba, akkor legalább egy új számot is játszottak, gondolom az augusztusra beirányzott új CD-ről, de a program nagy része persze a korábbi két mini-albumról volt és persze volt Subway Killer, meg Butch & The Sundance Kid is, hogy teljes legyen a boldogság. A korábban a teremben össze-vissza lézengő közönség nagy része is előrejött (persze itt is voltak visszafogotabb stílusú lolik és GALok is, de ők tényleg, szinte mindenhol ott voltak *o*) és a kevés néző ellenére is baromi hangultos koncert kerekedett a dologból. Mondjuk gondolom amikor a hasonló csapatokkal, mint a Lillies & Remains és társaik lépnek fel, akkor több ember jön össze, de tényleg nem értem, hogy mit gondolt, aki összeállította ennek az estének a programját. Az egész cucc New Sensations Vol.2 néven futott, szóval oké, hogy relatíve ismeretlen, de tehetséges előadókat akartak összegyűjteni, de ha az volt a cél, hogy a sok stílus majd sok külöböző embert vonz, akkor hát éppen, hogy fordítva sült el a dolog és szerintem speciel a PPP fanok többsége inkább kivárta, hogy majd valahol máshol, más kedvenceikkel közösen lépjenek fel.
A klubból kilépve megintcsak szembesültem azzal, hogy az éppen aktuális GAL trend tényleg mennyire mindenhol jelen van: most éppen az új Ya-Kyim single hirdetéséről nézett vissza rám két csilliség, de ugye még a nemrég megjelent Gackt kislemez borítóján is GALok voltak. A hazaút egyébként kicsit kalandosra sikeredett: mivel késő volt és már megint esett, ezért kihagytam a gyaloglást és metróval mentem haza, azonban a gigantikus Shinjuku állomás, amit az indulás előtt beszerzett, egyébként baromi jó Lonely Planet útikönyv írója is úgy jellemez, hogy olyan, mintha az ember egy korábban soha nem játszott konzoljáték ismeretlen szintjeinek tömegén próbálná magát időre átverekedni, eléggé csúnyán kifogott rajtam és csak nagynehezen, majd félóra kószálás után találtam meg azt a vonalat, ami nekem kellett, éppenhogy elkapva az utolsó metrót. A metró egyébként is egy fura dolog. Nem egy cég üzemelteti a vonalakat mint nálunk, hanem vagy négy-öt különböző társasághoz tartozik a kb. tucatnyi, többnyire az egész várost keresztül kasul átszelő járat és persze ha társaságot váltunk menet közben, akkor vehetünk új jegyet is, amiknek az ára is sokszor eléggé drasztikusan különbözik. A legtöbb járatot kezelő JR (Japan Railways) vonatain pár megálló példul csak 130 yen, a körkörös Yamanote Line néven futó vonalukon meg a két legmesszebbi pont is csak 190, ellenben a másik céghez tartozó Shinjuku Line-on, amivel a hostelhez, vagyis az Akebonobashi állomásra el lehetett jutni, már egy állomásnyi táv is 170 yen. Az meg persze tévhit, hogy minden metróba úgy préselik be az embereket, ez max csúcsidőben lehet igaz és akkor is csak extrém esetben, a legforgalmasabb állomásokon.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
