POP THE LM.C!! – Az LM.C másodszor Budapesten
Az LM.C kicsit több mint két évvel az első itteni koncertje után tért vissza hozzánk és persze a két fő kérdés a koncerttel kapcsolatban az volt, hogy így, másodszorra mennyien lesznek rájuk kiváncsiak, valamint, hogy az első látogatáshoz képest milyen lesz ez a koncert, képesek lesznek-e túlszárnyalni az akkori, még a hozzám hasonló, elfogult rajongónak nagyin nem nevezhető nézőket is meggyőző produkciójukat, vagy sem?
Visszatérők
Hogy most valamivel kevesebben leszünk mint legutóbb, azt már azért is sejteni lehetett, mert második alkalommal az első “visszatérő jrocker” Miyavi is csak nagyjából harmadannyi embert vonzott, mint elsőre. Igaz, ott azért mások voltak az arányok is, bő másfél ezer ember jött össze a 2009-es fellépésre, másfél évvel később viszont “csak” nagyjából hatszáz, amiben azért eléggé benne volt az is, hogy az első koncert sokakban igencsak felemás emlékként maradt meg. Plusz, hogy az időközben megjelent album sem volt az a kimondott közönségmágnes tipusú anyag. Az LM.C ellenben stabilan tartotta magát az újabb kiadványaival is a fő kedvencekek közt, így, habár azért kevesebben gyűltünk össze, mint legutóbb (akkor olyan 650 körül lehettünk), de végül csak összejött bő négyszáz ember.
A helyszín az a Club 202 volt, amit a tavaly augusztusi Dir en grey koncertnek és az év végi, finoman szólva is bizarr élményként az agyakba égő Kanon x Kanon féle varietéműsornak köszönhetően már megismerhettünk. Míg a Dir en grey esetében, ahol ugyebár teltház volt, tökéletes volt a hely, addig most egy kicsit zavaró volt a terem nagy hodály jellege, amiben eléggé elveszett a nagyrészt legelől tömörülő párszáz ember. Főleg, hogy most, ki tudja miért, kordon sem volt a színpad előtt, emiatt még nagyobbnak tünt a hely (plusz az extrém magas színpad miatt így az első sorokban állóknak majd kitört a nyaka a felfele bámulástól).
Strong Pop
A hatra betervezett nyitás kb. fél órát késett, a kiszűrődő hangok alapján az elhzódó hangpróba miatt, de persze akik horribilis árakért VIP jegyeket vettek, azok már egy kicsivel korábban bemehettek fótózkodni, meg pacsizni a zenekartagokkal. Nyitás után a többség azonnal becélozta a színpadot, hogy megcsípjék a lehető legjobb helyeket, míg mások a szokásos póló, pulcsi, CD, stb kinálatot kínáló merch pultot vették célba, én meg mindeközben a háttérzenén csodálkoztam, merthogy a Club 202-ben standard rock klasszikusok helyett most Dexpistols és valami szintén japán chiptune püttyögés szólt. Kiváncsiságból rákérdeztem, hogy mireföl a szokatlan zene és kiderült, hogy, ahogy sejthető volt, a zenekar nyomta a CD-t a technikus kezébe.
Mondjuk igazából nincs semmi meglepődnivaló a zeneválasztásban: az LM.C mindig is pörgős, hiperaktív, ugribugri zenét játszott, ráadásul a legutóbbi lemezük, a március végén megjelent, beszédes nevű Strong Pop jópár dalában (Game of Life, My Boy, ilyesmik) minden eddiginél nagyobb teret kapott az elektronika és a poposabb hangzás, így igazából maximálisan passzolt a háttérzene a koncepcióhoz. Maga az album egyébként talán az eddigi legerősebb, de mindenképpen a messze legváltozatosabb munkájuk. Merthogy amellett, hogy ott vannak rajta az említett electro-pop felé hajló számok, meg persze az igazi, tipikus elemszís darabok, akad rajta pár határozottabban rockosabb, dögösebb szerzemény is (Combat Mode, Let Me Crazy!!), plusz olyan furcsaságok, mint a maga egyedi módján tüneményesen aranyos Peekaboo, ami olyan, mintha valami óvodásokat becélzó tévéműsor betétdalocskájának szánták volna.
Ah Hah!
Ezek után persze pláne kiváncsi voltam, hogy milyen lesz a koncert és végül nagyjából negyed órás csúszással, háromnegyed nyolc felé a színpadra lépett az énekes Maya, a gitáros Aiji, nomeg persze a kisérőzenekaruk, köztük a társulat különce, a szokása szerint koponyás-nyulas maszkban pompázó Denkiman. A bevonulás alatt lement a Strong Pop intrója, majd pedig következett a lehető legtökéletesebb kezdődal, az igazi, hamisítatlan LM.C hangzást követő pörgős, tempós, az új albumot beharangozó négy kislemezdal közül utolsónak kiadott Ah Hah!. Habár ezzel a többség számára kiválóan megalapozták a hangulatot, számomra mégis kicsit leült a koncert ezután, még úgy is, hogy kettővel utána az abszolúte favorit LM.C szerzeményem, a Bell The Cat következett, az eredetihez képest némileg áthangszerelve, rockosabb változatban. De nekem hiányzott valami, valahogy az az érzésem volt a színpadra nézve, hogy ők sincsenek még ott fejben teljesen. Egy kicsit rutinszerűnek tünt a koncert, főleg a két évvel ezelőtti, végig elsöprően energetikus, össznépi örömünnepbe hajló csodához képest. És ami a leginkább feltünő volt, hogy mintha Maya és Aiji közt sem lett volna meg az a szikra, mint legutóbb, nem együtt szórakoztatták a közönséget, hanem míg Maya hozta a frontember szerepét, hergelte az embereket, amiben sokszor Denkiman is csatlakozott hozzá, addig Aiji a jobbfélen hibátlanul lenyomta a gitártémákat, vokálozott, ahol kell és kb. ennyi.
Viszont, habár velük kapcsolaban végig megmaradt ez az érzés, maga a koncert egy idő után szerencsére ennek ellenére is nagyon beindult, a zenekar is belemelegedett volna a dologba és nekem is egyre inkább kezdett átjönni a lelkesedésük, plusz maga a show is felpörgött: Maya időnként, kedvesen döcögősen elmondott magyar szófordulatokkal megtűzdelve csevegett a közönséggel, az Oh My Juliet előtt most is eljátszotta velünk a “Where is my Juliet?” játékát, Denkiman pár szám alatt a hihetetlenül cool lézeres kesztyűivel nyomott a háttérben látványos, egyszemélyes fényshowt, a két, hozzá hasonlóan maszkos színpadtechnikus is többször felbukkant a színpadon, hol a csapat saját, díszes lobogóival masírozva, hol pedig a közönség által feldobált zászlókkal szaladgálva, vagy felaggatva őket a dobszerkóra, hangfalra, vagy éppen a gitárerősítőkre.
Partytime! Leleplezés! Konklúzió!
A zenei felhozatal, ahogy várható volt, leginkább az új albumra koncentrált, szinte az összes szám lement róla (mondjuk a Peekaboo pont hiányzott, pedig azt azért vicces lett volna koncerten hallani), viszont így, élőben minden határozotabban rockosabban szólt. Habár emiatt a lemez eklektikussága anyira nem jött át, a számok önfeledt party-hangulata szerencsére annál inkább, így nem csoda, hogy a közönség végig táncolt, ugrált, csápolt, vagy éppen önfeledt eksztázisban sikítozott. 
Ráadásul a régebbi dalok közül csupa közönségkedvencet szedtek elő, így a felhozatalra nem igen lehetett senkinek panasza, én max annak örültem volna még, ha meglepetésnek, mondjuk a ráadásban előkerült volna valamelyik MAD LM.C dal is, ami ugye a tavalyi, két számot megélt, alkalmi alteregóbandás projektjük volt, ahol szerepet cseréltek, vagyis Aiji énekelt, Maya pedig gitározott és vokálozott, zeneileg a tőlük megszokottnál sokkal punkosabb stílusban.
Igaz, a ráadásra így is jutott meglepi egy kis kivánságműsor formájában. Merthogy amikor a szinte percre pontosan másfél órás főblokkot követő rövid pihenő után visszatértek, Maya megkérdezte a népet, hogy mit szeretnének hallani és elsőre a Boys & Girls, utána pedig a Punky Heart lett a nyertes, így le is nyomták mindkettőt. Igaz, mint utólag, a tracklista alapján kiderült, ha ügyesen is, de meg volt ez azért bundázva, merthogy amúgy is ez a két szám volt felírva ráadásnak. Tehát inkább volt szó arról, hogy Maya terelgette a közönséget a számukra megfelelő válasz irányába, csak ezt olyan pokoli ügyesen tette, hogy nem tünt fel senkinek a stikli (de most lelepleztük őket, háhh!). Ezek után még természetesen jött a kötelező zárószám, a kb. a csapat himnuszának számító Rock the LM.C, majd a hosszas integetés, pacsizás, pengető és dobverődobálás, búcsuzkodás és see you next time után végleg elnyelték őket az öltözők sötét bugyrai. Összességében, habár a két évvel ezelőtti produkciójukat nem sikerült túlszárnyalni, nagyon korrekt kis koncert adtak most is, az új számok is kiválóan működtek élőben, de még ha ez nem is lett volna így, Denkiman “én vagyok a kompakt lézerszínház” produkciója már önmagában is simán megérte volna a belépőt.
A cikk eredetileg a Mondo magazin 2012 júniusi számában jelent meg. Szöveg: Case. Képek: Baldy
setlist
SE – Be Strong, Be Pop
01.Ah-Hah!
02.Baby Talk
03.Bell The Cat
04.My Boy
05.Ghost Heart
06.Oh My Juliet
07.We are LM.C!
08.Combat Mode
09.Metally
10.Chemical King Twoon
11.Super Duper Galaxy
12.Game of Life
13.88
14.nanimo hajimaranakatta ichini no owari ni
15.The Love Song
16.Crazy a Go Go
17.Let Me Crazy!
18.hoshi no arika
* ráadás
19.Boys & Girls
20.Punky Heart
21.Rock the LM.C
